Ideje kitörni a skatulyából! – interjú Valerio-Bodon Vincenttel

– A nyári női kosárlabda-világbajnokság apropóján a magyar válogatott játékosaival készített interjúkból kiderült, a kerettagok többsége rapzenével hangolt a mérkőzésekre. Mi a helyzet e téren az Endo Plus Service-Honvéd férficsapatánál?  
– Néhány hete vittünk be egy hangszórót az öltözőbe, a tréningek előtt bármelyikünk csatlakoztathatja a mobilját, aztán az általa kiválasztott dalok szólnak. Persze nem az a cél, hogy táncra perdüljünk, csupán ráhangolódunk az edzésekre. Meccsek előtt viszont mindenki a saját zenéit hallgatja. Nálam többnyire hiphopszámok szólnak, de előfordul, hogy retro popdalok. Segítenek hangulatba jönni bemelegítés közben, a soron következő feladatra fókuszálni.

– Ugyanazok az előadók adják a flow-élményt, mondjuk, egy Pécs elleni mérkőzést megelőzően, mint amikor a Falcóval találkoznak?  
– Nem az ellenféltől és nem a helyszíntől, inkább az aktuális hangulatomtól függ a zenei válogatásom. Bár az is igaz, hogy ha a szombathelyiekkel meccselünk, akik a legkeményebb vetélytársak közé tartoznak, olyan zenét keresek, amely felpörget, tűzbe hoz.

 

Fiókban pihennek a saját szerzemények  

– Mi a helyzet a saját dalaival?  
– Abban a két évben, amit az Egyesült Államokban töltöttem, nem készítettem új számot, már csak azért sem, mert odakint nem voltak nálam a technikai eszközeim. Amióta újra itthon vagyok, a magam szórakoztatására olykor keresek zenei alapot, s ha jön az ihlet, írok rá szöveget is – ezt nagyon szeretem csinálni. Kikapcsol, szórakoztat, egyfajta szenvedély. A legutóbbi szerzeményem még a soproni idényem alatt született, szerintem jól sikerült, lenne helye a zenei piacon, de a dalaim egyelőre a fiókban pihennek, mert továbbra is a kosárlabdán van a fókusz.

– S hogy áll a karibi dallamokkal?  
– A Danza kuduro című dalt például nagyon kedvelem, mindig felvidít, ha meghallgatom, ahogy életvidámságot sugároz a legtöbb latin-amerikai muzsika is. Ezzel együtt azért nincsenek túlsúlyban a lejátszási listámon.

 

– Mennyire lehet innen a távolból tartani a kapcsolatot a szülőfölddel?  
– A Dominikai Köztársaságban, Santo Domingóban jöttem világra, amúgy édesapám származik a karibi szigetről. Három testvérem, a bátyám és a két öcsém Magyarországon született. Hatéves voltam, amikor végleg Budapestre költözött a család, azóta sajnos nem volt lehetőségem eljutni Dominikára, az apukám viszont többször meglátogatta az ottani rokonságot.

– A kosárlabdázással kapcsolatosan melyek az első emlékei?  
– Áttelepülésünk után a szüleim levittek a MAFC-ba, s idősebb srácokkal kerültem egy csoportba. Valójában nem edzettem, kisgyerekként inkább csak játéknak tekintettem az egészet; cigánykerekeztem az oldalvonalnál, miközben a többiek már komolyan gyakoroltak. Az áttörést az jelentette, amikor először láttam profin összevágott videókat az NBA meccseiről. Lenyűgözött az ottani kosarasok játékának szabadsága, a mozdulataik szépsége, s arról álmodoztam, hogy egy nap majd én is ilyen látványosan, felszabadultan, életkedvvel telve kosárlabdázom.

– Sportos család a Valerio-Bodon família?  
– Édesanyám egy ideig atletizált, de nem versenyszerűen, és apukám is csak az utcán focizott a barátaival, ismerőseivel. A bátyám kosarazott, ő is Honvéd-nevelés, nagyon tehetséges, robbanékony, jó kezű játékos volt, de három térdsérülés kettétörte a pályafutását. Tőle így is sokat tanultam. Marvin Mario öcsém szintén a Honvéd kosárlabdázója, kiemelkedő képességű, nagyon bízom benne, hogy sikeres karrier vár rá. A legkisebb testvéremet most próbáljuk rávenni, hogy ússzon.

– Egy ilyen, egyes források szerint 206, más adatbázisok szerint 207 centi magas srácra, mint ön, más sportágak nem vetettek szemet?  
– Valójában 208 centi vagyok… A Honvéd-kosárcsarnokkal szembeni általános iskolába jártam, és nagyon sok atlétikai versenyen vettem részt a Tüzér utcában. A mai napig rengeteget profitálok abból, hogy futottam rövidebb és hosszabb távokon, kipróbáltam a távolugrást, a kislabdahajítást. Emellett a suliban fociztam, úsztam, sőt, tornásztam is, de utóbbihoz nem voltam elég hajlékony. Két hétre belekóstoltam a jégkorongba is, a hoki azonban nekem nem jött be.

– Az gyorsan kiderült, hogy a kosárlabdával nagyon is érdemes foglalkoznia?  
– Egyáltalán nem. Későn érő típus vagyok, ebben szerepe lehetett annak is, hogy mindig idősebbekkel edzettem és játszottam, velük szemben pedig a fizikum és a tapasztalat terén is hátrányban voltam. Az áttörés annak köszönhetően következett be, hogy elkezdtem igazán komolyan venni a sportot, mert ráébredtem: csak akkor válthatom valóra az álmaimat, ha következetesen, elszántan dolgozom edzésről edzésre. Ekkor megmutatkozott a játék iránti ösztönöm, s ezt mások is észrevették.
 

– A Honvéd akkori utánpótlásából mások is eljutottak a felnőttélvonalig?  
– Ketten is NB I-esek lettek. Kopácsi Ákos az előző bajnokságban még csapattársam volt, vele az U14-től az U18-ig együtt játszottunk; jelenleg kölcsönben a Nyíregyháza kosarasa. Tarján Izsák szintén megfordult Nyíregyházán, s immár a második idényét kezdte el Kaposváron. Mindkettejükre büszke vagyok, örülök, hogy ők sem adták fel, megharcoltak az álmaikért.

– Az ön pályafutásának is volt már három vidéki fejezete. Kezdjük az Atomerőművel!  
– Az első idény nehéz, depresszív volt: Budapestről kerültem Paksra, az utánpótlásból 18 évesen a felnőttek közé. A második viszont annál jobban sikerült, sokat fejlődtem, elegendő játéklehetőséget kaptam, úgy éreztem, jó úton járok. Debrecen további előrelépést ígért, de balul sült el a váltás. Milenko Topiccsal kezdtük el a bajnokságot, akit novemberben Jorgosz Vovorasz váltott a kispadon, majd az idényt Berényi Sándorral fejeztük be. Nagyon nehezen teltek a napok, szenvedős fejezet volt, bár ennek az időszaknak is megvoltak a tanulságai.

– Aztán átköltözött az ország túlsó felére, Sopronba.  
– Pályafutásom egyik legjobb éve fűződik az SKC-hoz! Bízott bennem az edzőm, bíztak a csapattársaim, a pályán főszereplő lehettem. A várost és a szurkolókat is megszerettem, s nem lehetek elég hálás a klubvezetőségnek, hogy amikor jött az amerikai lehetőség, annak ellenére támogatta az utazásomat, hogy 
a bajnoki rájátszás még nem ért véget.
 

Las Vegastól Los Angelesen át Portlandig

– Az amerikai lehetőség az NBA Summer League-et jelenti, amelyen a Boston Celtics színeiben vett részt. Valójában mi kell egy ilyen meghíváshoz?  
– Alapjáraton csekély az esély rá, hogy valaki Magyarországról bejusson a táborba, nem is képzelhető el hathatós menedzseri munka nélkül. Én már régen mondogattam az engem képviselő Vinkó Lászlónak és Szabó Leventének, hogy szeretném magam kipróbálni az Egyesült Államokban. A soproni idényem alatt kezdtünk el azon dolgozni, hogy eljuthassak abba az európai táborba, amelybe a kontinens félszáz tehetségét invitálják, s amelyre az NBA is küld megfigyelőket. Egy nap viszont váratlanul bejelentkezett Vinkó László egyik tengerentúli partnere, Austin Walton, s meghívott a nyári táborba. Mint kiderült, az egyik soproni csapattársam, Jordan Barnett ajánlott be Austinnak, mondván, lát bennem fantáziát.

– Lehet-e Las Vegasban, a „bűnös városban” a kosárlabdára összpontosítani?  
– Igazi kultúrsokk volt belecsöppenni az ottani világba. Sétálgattam a Stripen, s egyszer csak belém hasított a felismerés: jó ég, tényleg itt vagyok?! Nem álmodom? Azért a nagy rácsodálkozások közepette sem feledkeztem el arról, hogy nem azért repültem át az óceánt, hogy tátott szájjal bámuljam a csillogást.

– Miképp nézett ki az ottani napirend?  
– Naponta egyszer edzettünk, de azok a tréningek nem voltak se hosszúak, se túl intenzívek. Meccsnapok és edzésnapok váltogatták egymást, egyéb programokat nem szerveztek. Se közös ebéd, se közös vacsora, s nem tartottak megbeszéléseket sem, szóval volt szabadidőnk is bőven. Nekünk a Boston Celtics a Four Seasonsben bérelt szállást, mindenki külön szobában lakott, reggelente svédasztal várta a játékosokat. A napi kiadásokra a csapattól kaptunk költőpénzt, ami csekély honoráriumot is jelentett a részvételünkért cserében.

– Végül szerződést nem a Bostonnal, hanem az NBA másik ikonikus egyesületével, a Los Angeles Lakersszel kötött, sőt, a közös felkészülésen is részt vehetett. Így aztán az egyetlen magyar kosárlabdázó, aki elmondhatja, hogy testközelből figyelhette meg, miként dolgozik LeBron James.  
– Elképesztő volt vele napról napra találkozni, együtt edzeni, rajta védekezni – hálás vagyok a sorsnak, hogy nekem megadatott. Szupersztárként is nagyon normális, szimpatikus ember benyomását keltette. Vérbeli profi, nem véletlen, hogy ilyen hosszúra nyúlt a pályafutása a világ legkeményebb bajnokságában. Szórakoztató figura, tisztában van vele, mikor kell kiengednie a hangját és mikor érdemes visszahúzódnia. A fia, Bronny a Los Angeles farmcsapatánál, a South Bay Lakersnél volt játékostársam. Róla is csupa pozitívumot mondhatok. Jól nevelt srác, visszahúzódó, a munkában viszont nem ismer tréfát. Óriási nyomás nehezedik rá az apja miatt, de igyekszik ettől függetleníteni magát, és következetesen járja a maga útját. Más a szerepköre, inkább egyes és kettes poszton bevethető, ugyanakkor neki is rendkívüliek az adottságai, hatalmasakat ugrik.
 

– A G League, mint az NBA „tartalékbajnoksága”, milyen kitörési lehetőségeket kínál?  
– Több „kasztból” áll egy-egy csapat kerete. A G-ligára igazolt játékosok vannak a legalsó szinten, ezután jönnek az E10-esek, nekem ilyen szerződésem volt. A kiemelt kategóriába a csapatonként három two way-kontraktusú kosaras tartozik. Néhány esettől eltekintve ők azok, akiket sérülés vagy egyéb probléma esetén felhívnak az NBA-keretbe. S vannak még az újoncok, akik nem teljesen állnak készen arra, hogy az első csapathoz tartozzanak; ilyen volt Bronny James is, ő javarészt velünk készült.

– Nem túl nagy a kísértés, hogy egyes játékosok – akár a csapat szempontjainak rovására is – az egyéni érdeküket helyezzék előtérbe?  
– A klubok nagy hangsúlyt helyeznek az identitásukra, annak erősítésére, hogy családként funkcionálnak, valójában azonban mindenki mindenkivel rivalizál, és a saját statisztikájával van elfoglalva. Persze akinek two way-szerződése van, rá is kényszerül, hiszen csak ütős statisztikákkal juthat előre. A keret többi tagja tulajdonképpen az ő kezük alá dolgozik, s aki próbálna kitörni e szerepköréből, egy idő után kimarad a csapatból.

– Mentálisan mennyire megterhelő szembesülni a profi világ nyers valóságával?
– Nagyon! Nem egy igazságtalanság ért, és számos érthetetlen dologgal szembesültem. Hiába reméltem például, hogy a teljesítményemnek köszönhetően előbbre juthatok a házi rangsorban, semmi sem változott, sőt, hátrébb is csúszhattam. Az első idényben türelmesebben kezeltem ezt a helyzetet, tisztában voltam azzal, hogy a beilleszkedés időszakát élem. A másodikra jóval „amerikaiasabb” lett a szemléletem, megismertem, mi hogyan működik, erősödött az önbizalmam. A bajnokság jól indult, s rá is szolgáltam a bizalomra, 20 pont fölött dobtam, szorgosan gyűjtöttem a lepattanókat. Ám ahogy egyre-másra érkeztek a magasabb presztízsű kosarasok, úgy csappantak meg a játékperceim, majd végül le is nullázódtak. Ezt roppant nehéz volt megélni, ráadásul a Lakers egy csereügyet keretében elküldött a Rip City Remixhez, a Portland Trail Blazers fiókcsapatához. Oregonban persze a sor végéről kezdhettem el felkapaszkodni, bár erre csak két hónapom maradt.
 

Amikor a játékosnak nem osztanak lapot  

– Hogy néz ki egy efféle cserebere?  
– Egy nap kora este azzal hívott fel az amerikai képviselőm, hogy elcserélt a Lakers, s másnap hajnalba indul a repülőm Portlandbe. A játékosnak ilyen esetben nem osztanak lapot; én is szó nélkül csomagoltam és indultam Oregonba. Nem volt nagy öröm, hiszen lassan megszoktam a kaliforniai életet, kezdtem otthonosan érezni magam, s egyik óráról a másikra a feje tetejére állt minden. Az akkori párom épp indult hozzám látogatóba Los Angelesbe, az utolsó pillanatban neki is kellett egy pluszjegyet venni Portlandbe.

– A G League-idény végén még átugrott Olaszországba, ahol az Estra Pistoiához írt alá, amelynek kispadján akkor a magyar szövetségi kapitány, Gasper Okorn ült. Mi indokolta a kitérőt?  
– Őszinte leszek: Európában a G League-nek nem magas a presztízse, itt-ott le is nézik. A kétéves amerikai kaland az én szakmai megítélésemet sem erősítette. Az ügynökeim ezért kerestek egy csapatot, amelyben megmutathatom az európai piacnak, hogy nem felejtettem el odaát kosárlabdázni. A Pistoia ugyan sereghajtó volt, nekem viszont jó lehetőségnek ígérkezett az ottani öt hét, hogy euroligás ellenfelekkel szemben bizonyítsak. Azzal nem számolhattunk, hogy összeszedek egy deréksérülést, amin az injekciózás sem sokat javít, így szenvedős lett az itáliai öt meccs. Pályán kívül viszont segített lelkileg helyrebillenni, Pisa, Firenze meglátogatása pozitív hatással volt rám.

– Ha már a szövetségi kapitány szóba került: sikerülhet-e a női válogatott után a férficsapatnak is – története során először – kvalifikálnia a vb-re?  
– Nekem tetszik, hogy megvan az egészséges egyensúly a fiatal és a rutinos játékosok között. Szerintem erős a csapatunk, nagy potenciált látok a társaságban. Hogy miként alakul a sorsunk, csakis rajtunk múlik. Csalódás lenne, ha lemaradnánk Katarról, ám a kvalifikációhoz mindenkinek a maximumot kell nyújtania. 

– Mielőtt tavaly októberben hazatért a Honvédhoz, megfordult Valenciában is, bár csak rövid időre.  
– Elsősorban külföldön szerettem volna kosárlabdázni, mert tudtam, miként áraznak be a sportág hazai berkeiben egy Amerikából a magyar NB I-be visszatérőt… A Valenciánál a válogatott program miatt épp foghíjas volt a keret, és az egyik segédedző, Kovács Adrián, akivel itthon a korosztályos válogatottban dolgoztam együtt, felajánlotta, hogy az előszezonra csatlakozzak hozzájuk. Win-win szituáció volt, ráadásul spanyol Szuperkupa-győztesnek mondhatom magam. A közös munka végén mindent mérlegelve a hazatérésre voksoltam, s mondhatom, a legjobb döntést hoztam, mert a Honvéd az ideális klub ahhoz, hogy új lendületet vegyen a karrierem.

– Huszonöt évesen miként látja az eddigi pályafutását?  
– Mindig magasra teszem a mércét, ezért önkritikusan el kell ismernem: nem ott tartok, ahol szeretnék. Ha nincs a két amerikai idény, talán most légiósként nyilatkozhatnék, viszont én akartam a tengerentúli kalandot, nem tehetek senkinek szemrehányást. S van még valami: az utánpótláséveimben olyan játékos lehettem, akinél sokat van a labda, s ebben a szerepkörben ki tudtam élni a kreativitásomat. Felnőttként a hármas-négyes posztra vezényeltek át, a palánk alá küldtek a lepattanóért csatázni – megjegyzem, a G League-ben ugyanez történt, pedig nem ez az igazi világom. A Honvédnál most esélyt kaptam, hogy kedvenc posztomon bizonyíthassak, megmutathassam az igazi énemet, a kreativitásomat: végre kezembe vehetem a labdát, irányíthatok, így sokkal jobban érzem a játékot, felszabadultabb vagyok. Évekre beszorultam egy skatulyába, amiből szeretnék végre kitörni, és úgy érzem, a Honvédnak hála, a lehető legjobb úton haladok.
 

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 10-i lapszámában jelent meg.)