Amikor egy olyan országból érkezünk, mint Magyarország, ahol nem alakult ki túlzottan nagy kultúrája a kerékpározásnak, nagyon nehéz megérteni, sokan „mit esznek úgy” a bringázáson. És elmagyarázni is nehéz: leginkább csak akkor lehet átélni, ha az ember belecsöppen a dolgok sűrűjébe. A 102. Olasz körverseny idei rajtján, Bolognában például kiválóan lemérhető, itt tényleg mennyire imádják ezt a sportágat (amellett, hogy mindennapi közlekedési eszköznek is rengetegen választják a biciklit).
A kerékpársport csúcsát jelentő, a háromhetes körversenyeken kötelező jelleggel résztvevő World Tour-csapatok nyolc főt nevezhetnek egy-egy nagy Grand Tour-versenyre (ezt a korábbi kilencről csökkentették egy fővel biztonsági okokból). Jelenleg összesen 18 World Tour-csapat van, a Girón induló 22 istálló közül a maradék négy kiválasztás útján jogot szerző „másodvonalbeli”, azaz prokontinentális csapat. A versenyen a csapatokkal, szervezőkkel, mindennel együtt több mint négyezer embert kell mozgatni napi szinten, ami elképesztő logisztikai feladat, szép kihívás lesz jövőre nekünk is. A versenyzők mellett dolgozó stáb létszáma természetesen nagyságrendekkel nagyobb, mint maga a versenyzői létszám: csapatonként 30-40 ember sürgölődik a bringások körül; ebbe beletartoznak a csapatvezetők, orvosok, masszőrök, szerelők, sofőrök, különböző kommunikációs szakemberek, és így tovább. A tárgyi háttér is legalább ilyen lélegzetelállító: a legtöbb nagy istálló, így a Mitchelton-Scott is egy kamionnal, két, a versenyzők számára speciálisan kialakított nagy busszal, két kisebb busszal (szerelő- és konyhabusz) és hat csapatautóval érkezett a versenyre. Ami a kerékpár részét illeti: összesen 50 bringát hoztak (ez két spéci időfutam- és három „normál” országúti kerékpárt jelent per kopf – darabja potom 15 ezer euró, tehát durván ötmillió forint...), hozzá 86 különféle kereket, és elmondásuk szerint a szakaszok után minden este öt órát csak a biciklikkel foglalkoznak a szerelők. S még egy érdekesség: a versenyzők egy-egy szakasz alatt körülbelül 6000 kalóriát(!) égetnek el, értsd, 2-3 kilókat fogynak minden egyes etapon... |
Már a csütörtök késő esti hivatalos csapatbemutatóra is megmozdult a város, kis túlzással egy gombostűt sem lehetett leejteni a történelmi főtéren, a város nagy részéhez hasonlóan a középkorban épült, hangulatos Piazza Maggiorén – pedig itt aztán tényleg „csak” annyi történt, hogy egymás után mind a 22 résztevevő istálló versenyzői és vezetői felsorakoztak szépen, a maguk kis mezében a színpadon, a nézők pedig örültek nekik. A legnagyobb ovációt természetesen a fő esélyesek, Tom Dumoulin, Simon Yates és Primoz Roglic kapták, de egyik sem volt mérhető az olaszoknál nemzeti hősnek számító, mindhárom nagy körversenyt legalább egyszer megnyerő Vincenzo Nibali köszöntéséhez: a „Cápától” egy egyszerű „Buona sera, Bologna!” üdvözlés is bőven elegendő volt ahhoz, hogy szabályosan felrobbanjon a főtér a hangzavartól.
Szóval itt látni igazán, ezek a nálunk sokszor kevéssé ismert klasszisok micsoda világsztárok valójában – mégis, egyáltalán nem érinthetetlenek, és ebben rejlik a kerékpársport egyik legnagyobb szépsége; hogy szó szerint az egyik legemberközelibb sportág.
A verseny talán legnagyobb favoritjának számító, tavaly a 18. szakaszig vezető, majd a Vueltát megnyerő Simon Yatest például bárki faggathatta csapata, a Mitchelton-Scott sajtótájékoztatóján, meg is tettük, de még ennél is nagyobb élmény volt, hogy a nagy nevű ausztrál istálló utána vendégül látta a magyar újságírók kis csoportját, és maga az általános igazgató, Shayne Bannan vezetett körbe minket, a sportigazgató Matt White-tal együtt bemutatva a profi kerékpárcsapatok mögött megbúvó elképesztő logisztikát (lásd keretes írásunkat). Mi több, a tulajdonos, a multimilliomos ausztrál üzletember, Gerry Ryan is tiszteletét tette, elmesélte, azért vállalt szerepet a kerékpársportban, mert az egyik legszebb és a teljesítőképesség szempontjából egyik legnehezebb sportágnak tartja, majd hozzátette: reméli, az idei versenyen Yates révén elhozzák a győztesnek járó rózsaszín trikót, a jövő évi, budapesti Giro-rajtot pedig már most nagyon várja!
Csak jó emlékeket őrzök a tavalyi Giróról, fantasztikus verseny volt, és most is ezt várom – remélhetőleg ott tudunk lenni a végelszámolásnál. Remek formában érzem magam, igyekszem mindent megtenni, hogy idén összejöjjön a győzelem, bár azt hozzá kell tenni, megint a végén jön a verseny legnehezebb része. Legutóbb a legvégén buktam el a győzelmet, de ettől még most nem fogom magam összecsinálni az utolsó héten, végig topformában akarok lenni! Már a nyitó egyéni időfutam is nagyon kemény lesz, Tom Dumoulin és Primoz Roglic lehetnek a legnagyobb ellenfeleim – sok függ majd az időtől is, én mindenesetre direkt a végén indulok, meglátjuk, tudok-e előnyt kicsikarni már az első napon! |
Roberto Amadio az egyik legjobban tisztelt olasz sportvezető, a kétezres években olyan legendás csapatoknak volt az igazgatója, mint a Liquigas, a Vini Caldirola és a Cannondale. Számos mai klasszist ő fedezett fel, közülük a legismertebb a szlovák világsztár, a jelenkor egyik legnépszerűbb bringása, a háromszoros országúti világbajnok, hatszoros Tour de France-gyorsasági pontverseny-győztes Peter Sagan – őt is faggathattuk.
– Hogyan került a látóterébe Sagan?
– Egyszerűen: annak idején Olaszországban gyakorlatilag a házam mellett rendeztek egy cyclo-cross, azaz terep-világbajnokságot, amelyen második lett – egyből láttam, őstehetség. Leigazoltam az akkori fiókcsapatomba, de hat hónap után mondtuk is neki, ne bohóckodjon itt, jöjjön a nagycsapatba. Tizenkilenc volt ekkor. Élete első profi versenyén Ausztráliában rögtön bekerült egy szökésbe Lance Armstronggal és Cadel Evansszel, végül a negyedik helyen ért célba…
– Milyen vele dolgozni? Azért elég öntörvényű és extravagáns személyiség.
– Ez igaz, mindig is ilyen volt, de nagyon könnyű vele dolgozni, mert hihetetlenül elszánt és óriási a tanulni akarása. Talán a legjobb sztori, ami jellemzi a fanatizmusát: még a pályája elején egy bukása után szerzett egy kisebb sebet, amit mindössze hat öltéssel kellett összevarrni a karján, de ő közben egyre csak azt kérdezgette, ettől még ugye rajthoz állhatok holnap…?!
– Mit gondol, soha nem fog megpróbálni rámenni az összetettre egy nagy körversenyen?
– Nem. Alapból két-három év, míg egy újoncot felkészítünk arra, hogy egyáltalán el tudjon indulni egy háromhetesen – és még akkor sem biztos, hogy végigcsinálja. Peter sosem lesz összetett menő, és nem is akar, ő sprinterszámokban világklasszis, a gyorsasági pontverseny az ő igazi terepe, illetve az egynaposok. Megpróbálhatná átstrukturálni a felkészülését, és rágyúrni az összetettre – lehet, hogy nem is lenne rossz –, de ahhoz legalább két évig teljesen másként kellene edzenie, és akkor sem biztos a siker, ő pedig ezt nem akarja – és ez érthető, hiszen amit jelenleg csinál, abban a világ legjobbja.
– Mekkora mostanság egy World Tour-csapat átlagos költségvetése?
– Azt mondanám, egy átlagos, vagy mondjuk úgy, közepes csapat éves költségvetése körülbelül 18 millió euró körül mozog. A minimum ilyen 13-14 millió, a határ meg a csillagos ég: az elmúlt évek egyeduralkodója, a Sky-ból lett Ineos például bevallottan 35 millió körül gazdálkodik, de mindenki tudja, még ennél is több pénze van. Ugyanakkor itt tenném hozzá, hogy megtérülési szempontból a kerékpár ott van a csúcson: ha az összes sportágat megnézzük a világon, akkor a befektetett pénz és a megtérülés szempontjából a Formula–1 az első, a második helyen viszont a kerékpár áll, minden más utána következik, még a futball is!
– Akkor nyugtasson meg, hogy jó befektetés a jövő évi, budapesti Giro-rendezés!
– Nagyon jó befektetés, higgyék el, sokszorosan fog megtérülni. Öt kontinens 185 országában közvetíti élőben a tévé, ez azt jelenti, világszerte több milliárd ember fogja majd látni, hogy önöknek van egy Budapestjük, ami ilyen gyönyörű, a környező helyekkel együtt. Ez turisztikai szempontból egyszerűen felbecsülhetetlen, hiszen még jobban be fog kerülni a nemzetközi köztudatba!
– Kényes téma, de mi a helyzet most a doppinggal? Javult a helyzet?
– Folyamatosan javul, ma már sokkal jobb a helyzet, mint az elmúlt évtizedekben, de ehhez kétségkívül kellett az, hogy a sportág olyan helyzetbe hozza magát, hogy ez elengedhetetlen legyen. Ugyanakkor a megítélésünk ebből a szempontból erősen túlzó. Mindenhol jelen van a dopping, ezt tudomásul kell venni, csak sokan előszeretettel elfelejtik, hogy megannyi sportágban – például a futballban, teniszben – a nemzetközi szövetség nem írta alá a szerződést a WADÁ-val, hogy az ellenőrök betehetik a lábukat az eseményre, míg a mi szövetségünk, a UCI igen. Nevetni fognak, de ki merem jelenteni: jelenleg a kerékpársport az egyik legtisztább sportág, ellenőrizhetőség szempontjából legalábbis mindenképpen, hiszen a versenyzőknek huszonnégy órás rendelkezésre állás van előírva, negyvennyolc órával az elutazásuk előtt jelenteni kell, hogy hol lesznek megtalálhatóak. De olyan szinten, hogy ha az ellenőrök megjelennek a megadott helyen, és épp nincs ott a versenyző, az máris szankciókat von maga után, itt nem lehet kifogásokat meg kibúvókat keresni – és teljesen mindegy, hogy épp csak akkor vitték el a gyereket iskolába, vagy a feleségüket reggelizni, ebédelni, akármi. Ha három ilyen alkalom összegyűlik, egyből vizsgálat, automatikus, három hónapos eltiltással. A lényeg, hogy amíg az UCI-nak az az érdeke, hogy segítse ezt az ügyet, addig sok más sportág nemzetközi szervezetének viszont épp az ellenkezője, hogy a szőnyeg alá söpörje…