Valter Attila: A Vuelta-indulás egyértelmű célom

– Csütörtökön rajtol a szezonja egy spanyolországi négynapos versennyel, a Gran Caminóval, ráadásul a világ legjobb istállójának színeiben is most mutatkozik be. Hogyan teltek a felkészülés utolsó hetei?
– Szinte tökéletes volt ez a három hét minden szempontból, amit a Teidén töltöttünk magaslati edzőtáborban – mondta Valter Attila, a Jumbo-Visma új igazolása a Nemzeti Sportnak. – Éppen ez volt az, ami miatt nekem a Jumbo volt a legizgalmasabb csapat a kérők közül, de persze, amíg az ember nem csatlakozik hozzájuk, maximum sejtései lehetnek a munkamódszerekről, a hangulatról, a profizmusról.

– Járt korábban magaslati edzőtáborban?
– Nem, ez volt az első ilyen felkészülésem. A szervezetnek extra löketet ad, hogy ilyen körülmények között, oxigénhiányban edződik, emiatt az elején nehéz volt felvenni a ritmust, de ha megszokja az ember, tengerszinten kitolja a teljesítőképességet, ilyen értelemben afféle természetes teljesítményfokozás. Az első hét az akklimatizáció jegyében telt, de az azt követő időszakban nem szórakoztunk, nagyon kemény, öt-hat-hét órás edzéseket nyomtunk.

– Ez máris újdonság például a Groupama-FDJ-nél töltött évekhez képest. Mégis, összességében mi a legnagyobb differencia egy elit csapat és a világ legjobb istállója között?
– Nagyon jó szívvel gondolok vissza az FDJ-nél töltött két évre, de ahogy Jonas Vingegaard jobb kerékpáros, mint én, úgy a Jumbo is jobb csapat az FDJ-nél, és ezt mindkét fél tudja. Sok részre szét lehet ezt bontani, de a lényeg, hogy itt tényleg mindenben a legjobbak akarnak lenni. Van egy szint, amit csak a szenvedéllyel lehet elérni, ez pedig itt a vezetőktől elkezdve a személyzeten át a versenyzőkig mindenkire igaz. Ez itt hitvallás, aminek fontos része, hogy nem érdekli az embereket a pénz, a körülmények. Volt egy távlati célja a csapatnak, a Tour de France megnyerése, és ez tavaly összejött Jonasnak, viszont itt nem ér véget a projekt, hiszen ha a legjobb vagy, akkor is muszáj fejlődni.

– Ha jól értem, az egész középpontja egy nyugati jellegű mentalitás.
– Nem is nyugatinak mondanám, mert a francia is nyugati, de ez még ahhoz képest is egészen más. Ez hamisítatlan holland filozófia, amelynek része, hogy mindenki elfogadó, nyitott és az építő kritikákon alapszik a fejlődés. Én is kaptam nagyon hamar visszajelzést a viselkedésemre vonatkozóan, pedig nem gondolom, hogy problémás ember lennék.

– Előfordult, hogy időnként kényelmetlen volt alkalmazkodni ezekhez az elvekhez, közeghez?
– Jó a kérdés, mert sokszor tényleg nem könnyű felvenni ezt a maximalizmust, főleg azért, mert ezzel természetesen együtt jár a nyomás. De ez leginkább a versenyek során derül ki, amikor tét van. Azt viszont leszögezték, külön tényező az, hogy ki vagy, és az, hogy mit csinálsz. Az, hogy én Valter Attila vagyok, engem akartak, szeretnek mint embert, ezzel együtt vannak területek, amelyeken változtatni kell, hogy jobb versenyző legyek.

– Összefoglalva, az egyik legfontosabb eleme a Jumbo sikerének az, hogy egyrészt mindent mérnek, centiről centire megterveznek, és a lehető legmagasabb szintű teljesítményt várják el mindenkitől, de emellett meghagyják a versenyzőket embernek, nem „gépeket” képeznek?
– Igen, erre nagy hangsúlyt fektetnek, nemcsak versenyzőket és győzteseket akarnak faragni, hanem kifejezetten embereket. Olyan tudást adnak át, hogy majd én is embert neveljek az én gyerekemből a jövőben, vagy a kisebb magyar bringásokból. Ez hosszabb távú, alázatos munka, nem csak a közvetlen anyagi sikert nézik, vagy hogy mit tudnak nyújtani a szponzoroknak. Erre jó példa, hogy Wout Van Aert, Primoz Roglic vagy Jonas Vingegaard – akik a földkerekség öt legjobb kerékpárosa közé tartoznak – ugyanannyiszor kérdezi meg, hogy velem mi a helyzet otthon, mint én tőle. Attól, mert ők a legsikeresebbek abban, amit csinálnak és világsztárok, nem érzik magukat többnek egy szerelőnél vagy masszőrnél. Ez előttem is jó példa, hogy ha hazajövök, ne éreztessem senkivel, én híresebb, gazdagabb, jobb bringás vagyok, mert ez nem számít, sokkal inkább az, hogy milyen embert faragtam magamból.

– Ez nagyon inspiráló.
– Nagyon, nagyon, nekem is az. Ez az a holland mentalitás, amiről beszéltem. Én imádom a magyar embereket, de sajnos vannak defektjeink, ami miatt nem tudom elképzelni, hogy otthon így működjön egy csapat. Erre a gondolkodásmódra a legtöbb nemzet csak nevetne egyet, mondván, jó, csak add a lóvét, nyerjünk egy versenyt, majd én otthon eldöntöm, milyen ember leszek.

– Melyek lesznek a legfontosabb viadalok az idén, lesz-e Tour de Hongrie, esetleg Vuelta a Espana?
– Főleg az egynapos és a többnapos versenyek dominálnak, mint a Baszk kör, az Ardenneki klasszikusok, Amstel Gold Race, La Fleche Wallonne (Vallon nyíl – a szerk.) vagy a Liege–Bastogne–Liege. A Giro d'Italia és a Tour de France nem lesz idén a programom része, utóbbi szóba sem kerülhet a Jumbonál egy újonc versenyző esetében. Az idényem lényege – ami miatt a Giróra sem megyek –, hogy megkapom a lehetőséget, és a csapat leméri, hosszú távon meg tudom-e ugrani Roglic, Vingegaard, Van Aert szintjét, képes vagyok-e jumbós mércével mérve is kiemelkedőt alkotni. A Vuelta-indulás egyértelmű célom, ezzel kapcsolatban viszont nincs konkrétum, nagyon messze van még augusztus. A Tour de Hongrie-ra nem jövök, válogatottba pedig nem engednek el.

– Csütörtökön indul a négynapos Gran Camino, ezen Vingegaard jobbkeze lesz. Van jelentősége annak, hogy az edzőtáborban szobatársak voltak?
– Elképzelhető, hogy nem véletlenül tettek minket egy szobába, hiszen az ottani társaságból csak én leszek ott mellette a Caminón és a Baszk körön is. Ezzel együtt sokat forgatják a szobatársakat, hogy ne legyen klikkesedés. De nagyon jó srác Jonas, összecsiszolódtunk az elmúlt hetekben, szerintem ő is megkedvelt engem.

– Mi lenne az az előrelépés, amire 2023 őszének végén elégedetten csettintene?
– A Jumbónál van egy hármas felosztás a versenynapokat tekintve. A piros nap, amikor segítőként versenyzel, a sárga, amikor szabadon mehetsz, a zöld napok pedig azok, amikor te vagy a főszereplő, téged segít mindenki. Az idei naptáramban a sárga szín dominál egy-két piros verseny kivételével. Az Ardenneki klasszikusok, a Liege–Bastogne–Liege vagy a Strade Bianche olyan versenyek, amelyeken jó teljesítménnyel kiérdemelhetem, hogy jövőre akár zöldként szerepeljenek a programomban. Szakmailag persze nem minden verseny ugyanolyan súllyal esik latba, mert a Tour de France-on hatalmas érdem „pirosként” menni a világ legjobb csapatában.

– Ez tehát már önmagában hatalmas bizalom a csapat részéről.
– Igen, csapaton belül, ahogy látom-hallom, a többiek nem kapnak ennyi „szabadságot” és lehetőséget.