Kerékpár: a halpiacról a Tour-sikerig – Vingegaard és a Jumbo nagy útja

Úgy kellett ez a Tour de France-siker a Jumbo-Vismának – s kicsit talán az országúti kerékpársportnak is –, akár egy falat kenyér.

Félreértés ne essék, az égadta világon semmi baj nincs Tadej Pogacarral (sőt), róla aztán tényleg csak legekben lehet beszélni: a nemzetközi sportélet egyik legszimpatikusabb, legszerethetőbb figurája ennyire fiatalon is, teljes joggal hevert a lábai előtt, s rajongta körbe őt a világ az elmúlt két évben, midőn a földkerekség egyik legnagyobb és legfontosabb versenye, a Tour de France legfiatalabb duplázója lett mindössze 22 esztendősen. Ezzel együtt az utóbbi időben annyira domináns formát mutatott, hogy szinte már-már érinthetetlennek tűnt, így voltak (vannak) félelmek annak kapcsán – főleg szegény Egan Bernal és Chris Froome borzalmas balesete után –, hogy az őstehetség szlovén zseni erődemonstrációja miatt innentől jóformán unalomba fulladnak majd a Tourok. (Ez persze a legkevésbé az ő „hibája”, sokkal inkább érdeme, de ez a szurkolók izgalmakra kiéhezett résztáborát nyilván nem vigasztalja).

Ám a 2022-es Tour de France nem is lehetett volna markánsabb cáfolata ezen aggodalmaknak.

Ehhez azonban kellett a változatlanul bivalyerős Pogacar mellé egy világverő Jumbo is, világverő taktikával és a fenomenális Jonas Vingegaard, Wout Van Aert szuperduóval (lásd alább keretes írásunkat). A szlovén címvédő és a tavaly mögötte még meglepetésszámba menő második helyet szerző dán kihívó idei különcsatája aranybetűkkel vonul be a sportág roppant vaskos históriás könyvébe. Kettejük fej fej melletti oda-vissza harca a legnagyobb, leghíresebb rivalizálásokat idézte – azzal a szignifikáns különbséggel, hogy sok nagy elődhöz képest esetükben a tisztelet és a sportszerűség a mindenáron győzni akarásnál is előbbre való volt.

Mert ne legyünk álszentek, kár is volna szépíteni: az országúti kerékpársport jó évszázados történelme a megszámlálhatatlan gyönyörű és heroikus pillanat mellett telis-tele van a késhegyre menő rivalizálások piszkosabbnál piszkosabb sztorijaival és eszközeivel; még az elmúlt években is számos példát láthattunk vitatott jelenetekre (a vécészünet alatt indított támadásoktól kezdve a mezőnyhajrák során alkalmazott trükkökig roppant széles a skála).

De nem ennél a két fiatalembernél – holott a tét most is pont ugyanakkora volt.

Már az szívet melengető jelenet volt, amikor ama bizonyos szenzációs 11. etap, a Col du Granon után – ahol a Jumbo összehangolt csapatmunkával végül csak megrogyasztotta a megrogyaszthatatlannak hitt Pogacart – a szlovén címvédő mosolyogva ment oda a róla a sárga trikót éppen levevő Vingegaard-hoz, hogy pacsival és öleléssel gratuláljon legfőbb riválisának. De ahogy egy héttel később, a 18. szakaszon egy másik ikonikus hegyen, az Hauatacamon Vingegaard bevárta a lejtmenetben bukó Pogacart, hogy aztán lepacsizzanak a bringán ülve, az megérdemelten lesz kettejük sportszerű küzdelmének, egyben a sportágnak a szimbóluma, egyúttal a verseny legtöbbet ismételt jelenete az elkövetkező években.

Az idei Tournál szebb és jobb reklámja aligha lehetett volna tehát a kerékpársportnak – főleg úgy, hogy a végén valóban az örülhetett, akinél jobban idén senki sem érdemelte meg a sikert.

ÖT ÉVE MÉG A HALPIACON DOLGOZOTT, MOST TOURT NYERT

Jonas Vingegaard élettörténetét kicsit jobban átböngészve hamar megérthetjük, az aszfalton mutatott emberfeletti teljesítményén túl miért a szív és a fair play bajnoka is egyben, példás értékrenddel.

A 25 éves fiatalember az egyik legnagyobb bringás paradicsomnak számító ország, az idei Tour-rajtnak is otthont adó Dánia egyik kisvárosában látta meg a napvilágot. Sokáig eleinte ő is futballistának készült, édesapja csak utólag mesélte el egy, a francia L'Équipe-nek adott interjúban, hogy a kis Jonas a focihoz túlságosan kicsi és törékeny termetűnek bizonyult – sőt, maga Vingegaard is visszaemlékszik ezekre az időkre (méghozzá nem túl jó szívvel: mint mondta, ő volt a csapatban a legkisebb, így soha senki nem passzolta neki a labdát). Érdeklődése így akkor fordult komolyabban a bringázás felé, amikor apja kivitte őt az arrafelé hallatlan népszerűségnek örvendő Dán körverseny nyitó szakaszára, ami abban az évben éppen az ő kisvárosuk, Hillerslev mellől indult, Thistedből.

Gondolhatnánk, innentől egyenes út vezetett a sikerekig, ám közel sem volt így.

Noha Jonas egyből szerelembe esett a kerékpározással, édesanyja elárulta, a halk szavú, visszahúzódó fiúcska nagyon későn érő típus volt, az ebből eredő fizikai hátrányai a nyeregben is pokolian nehézzé tették a dolgát kortársaival szemben. Ám a biológia egy idő után nála is bevégezte a feladatát, Vingegaard egyre jobb versenyző lett, így 19 évesen felfigyelt rá a helyi félprofi kontinentális csapat, a ColoQuick, amely le is igazolta. Méghozzá munka mellett: Jonas kora reggeltől csapattársa kikötői halüzemében dolgozott – a dán TV2 akkori riportján jól látszik, ahogy jeget lapátol, halat pucol és csomagol serényen –, a délutánt pedig az edzéseken való tekeréssel töltötte. Egyszóval nagyon nem az a fajta, aki csak úgy „beleült a készbe” – szülei nem is rejtik véka alá, hogy tudatosan így nevelték: „Szerintünk egyáltalán nem helyes, hogy sok srác már egészen fiatal korban egyből elszegődik profi versenyzőnek. Előbb meg kellene tapasztalniuk, hogy a való életben mindenért meg kell dolgozni ahhoz, hogy feljebb juss. Lesz elég időd a profiskodásra, de előtte meg kell tanulni a szabályokat és rendszereket, hogy aztán ki tudd hozni magadból a legjobbat.”

Vingegaard tehát kőkeményen megdolgozott azért, hogy beteljesíthesse álmát (amelyben szülei is végig partnerek voltak; olyannyira, hogy édesapja például önszorgalomból végzett el egy egy bringaedzői gyorstalpalót, nyaranta pedig időt és pénzt nem kímélve vitte Franciaországba hegyi edzőtáborokra, tekintve, hogy Dánia legmagasabb tengerszint feletti pontja a 171 méteres Möllehöj-„hegy”...). Vagy ahogy ő tartja: „Szerintem pont azért tudtam megtenni ezeket a nagy lépéseket, mert anno a halüzemben dolgoztam. Teljesen más a motiváció ugyanis, amikor reggel korán fel kell kelned és dolgozni menned, hogy aztán órákon át eddz a bringán. Szerintem ennek köszönhetem az eredményeimet!”

Egy biztos: az idei Touron nemcsak ő volt vitán felül a legerősebb versenyző, de emellett szerénységével, egyszerűségével és sportszerűségével is végleg belopta magát mindenki szívébe. Abba pedig bele sem merünk gondolni, ha már a három és fél héttel ezelőtti koppenhágai csapatbemutatón is valóságos népünnepélyt rendeztek a dánok a tiszteletére (amit Vingegaard ott és akkor meg is könnyezett), vajon mi várhat rá most, hogy immár nemzeti hősként, Bjarne Riis után a második dán Tour de France-győztesként tér majd haza…