Anja Andersen mesés csapata leckét kapott Kiss Szilárd remekül küzdő tanítványaitól

"Mindhalálig Kiss Szilárd!”Az öles betűkkel megfestett transzparens jó néhány évvel ezelőtt a veszprémi sportcsarnokban volt kifeszítve. Pedig a megszólított edző akkor vendégként, a győri férfiak mestereként érkezett a királynék városába. Igaz, a felé irányuló hatalmas szeretetnek nyomós oka volt, hiszen Kiss Szilárd ott dolgozott, amikor a még Építők névre hallgató, azóta világverővé lett csapat az első bizonytalan lépéseit tette meg a legmagasabb osztályban. A szurkolók azonban nem felejtették (s máig sem felejtik) azt, aki oly sokat ténykedett a felemelkedésért.Kiss Szilárd útját azóta számos siker kísérte. Manapság a Dunaferr női együttesénél dolgozik, és mióta Újvárosba került, csupa ragyogás a piros-fehérek élete. Egy bajnoki cím és egy ezüstérem után az idén újra a dunaújvárosiak végeztek az élen az NB I-ben – méghozzá toronymagasan –, ráadásul eljutottak az EHF-kupa fináléjáig is. Igaz, hosszú volt az út a döntőig, és nem is mindig túl vidám, hiszen tavaly ősszel úgy került a csapat az európai szövetségről elnevezett sorozatba, hogy elbukott a BL selejtezőjében. Akkor, a spanyol Valencia elleni elvesztett párharc után bizony nem sokan sejtették, hogy ilyen vidám véget is érhet a menetelés. A kiesés ugyanis nagyon megviselte az újvárosiakat. Akkortájt egyébként is nagyon sok volt a bizonytalansági tényező a csapat életében. A Vasmű anyagi gondjai kihatottak a sportegyesületre, még az is benne volt a pakliban, hogy megszűnik a kézilabda Dunaújvárosban.Tudták, pontosan tudták, hogy az életben maradáshoz teljesíteni kell, méghozzá erőn felül, hiszen a szükséges összeget csak kiemelkedő eredményekkel lehet előteremteni. A helyzet rendeződött, s ebben bizony nagy szerepe volt annak, hogy a társaság sorozatban szállította a győzelmeket. A bajnoki cím, az EHF-kupa-döntőbe jutás pedig újra azt jelentette, hogy kézilabdapályát kellett lefektetni a dunaújvárosi jégcsarnokban, hiszen a fináléra mindenképpen kicsinek bizonyult volna a Dunaferr megszokott otthona. Így aztán a trópusi hőséggel "kecsegtető” teremben fogadták a dán szupercsapatot, a Slagelsét.Az északiak kispadján a női kézilabda valaha volt talán legnagyobb egyénisége, Anja Andersen ül (már amikor ül…). Andersen, aki már játékoskorában is extravagáns személyiségnek számított. Ezzel együtt feltételek nélkül imádták és imádják őt Dániában, amit ő nem tud a sportágról, azt nem is érdemes tudni.Egyénisége azonban szakvezetőként is megmaradt olyannak, amilyennek a pályán megszokhattuk. Nem sokkal a visszavonulása után máris egy remek anyagi hátterű csapatot kapott meg, világsztárokat igazolhatott a Slagerséhez, akinek a nevére rábökött, azt már szerződtették is. A nemrégiben még a dán középmezőnyhöz tartozó együttesből ugyanis kimondva-kimondatlanul a világ legerősebb csapatát akarták összehozni. Nos, tény, hogy nagyon jó csapat jött össze a Slagelsénél. S ha nem is a legjobb a világon, a legvisszatetszőbb dolgokat ők produkálják a pályán. A sok nagy csatát látott szemlélődő szeme is elkerekedett a minden apróságért sértődötten reklamáló klasszisok láttán, akiknek méltó vezére Anja, akinek gyakorlatilag semmi sem tetszik. Az ellenfél harmadik átadása után már passzív játékot reklamál, saját akcióiknál durcásan veszi tudomásul, ha a játékvezetők nem ítélnek hetest. Ô már csak ilyen, és gyanítható, soha nem fog megváltozni – nem is akar. Igaz, lehet, hogy ezúttal egy kicsit túllőtt a célon, hiszen a finálé előtt kijelentette: számár csalódás az EHF-kupa-győzelem, az ő csapatának a BL-ben kellett volna diadalmaskodnia. Nos, a szombati újvárosi meccs után már lehet, hogy nem annyira értéktelen az az EHF-kupa-siker, hiszen pillanatnyilag eléggé távol került a dán szuperegyüttestől. Az időnként nagyképű sztárok ugyanis az újvárosi jégcsarnokban leckét kaptak abból, milyen is az, amikor egy együttes csapatként küzd a pályán. Egymásért, a győzelemért, a közönségért, megalkuvás nélkül.