Debrecen élteti a gólkirályt

Szombaton előbb a debreceni megyeházán köszöntötték a 60. születésnapját szeptember 7-én ünneplő Varga Istvánt, majd Tiszacsegén folytatódott a barátok által megszervezett ünnepség. Parádés volt a menü, hiszen a helybéli csárda halászléje után birka- és őzpörkölt, valamint az ünnepelt felesége által készített öklömnyi töltött káposzták várták az éhes sokaságot. Aki pedig megszomjazott – ez ilyenkor könnyen és gyakran előfordul –, azt Tolcsváról beszerzett bor és pálinka várta.
A kapusok egykori réme négyszer volt magyar bajnok a Bp. Honvéd játékosaként, ám vele kapcsolatban mindenkinek az ötödik aranyérem jut eszébe.
"Akkoriban nem jelentett meglepetést a Honvéd első helye, mindig remek volt a katonacsapat, ha pedig akadt egy hiányposzt, a főnökök egyszerűen bevonultattak valakit – emlékezett Varga István. – A Debreceni Dózsa hetvenötös bajnoki aranyérme viszont szenzációt keltett. Ráadásul éppen a nagy Honvédot megelőzve, Budapesten szereztük meg a címet. Vonattal utaztunk haza Debrecenbe, és az állomáson akkora tömeg várt minket, hogy nem is tudtunk lelépni a lépcsőről. A szurkolók a vállukra emeltek s így vittek minket a Gambrinus közig, ahol az asztalon állva mondtam beszédet. Mint anno Kossuth Lajos apánk Cegléden. Nem kellett különösebben megerőltetnem magamat, hiszen minden szót hatalmas üdvrivalgás fogadott, különösen akkor lelkesedtek a szurkolók, amikor megígértem, hogy maradok a csapatban és a városban.” Tegyük hozzá, hogy a szabaddobások specialistája megtartotta szavát, csak rövid időszakokra vált meg a cívisvárostól, s Debrecen közelében van a második otthona, Tiszacsege is. Sok barátja vett nyaralót a folyóparti községben, de Varga Pista (merthogy Istvánnak senki sem szólítja) a helybéliekkel is jóban van, s mindenki szereti, ha a halászcsárdában egy-egy jó fröccs mellett nekiáll anekdotázni.
Hiszen van mesélnivalója bőven.
Az egyik már-már klasszikussá vált történet szerint Pécsett játszott bajnokit a Dózsa, és késő este volt, mire a csapat visszatért Debrecenbe. A játékosok még betértek egy "frissítőre” törzshelyükre, az Aranybika Szálló sörözőjébe, ott egy ismerős a szélsőt, Sárközi Lászlót faggatta. "Hogy ment a játék, Pocsolya?” – kérdezte. "Egész jól – válaszolta a kiváló játékos, s a mögötte álló Vargára mutatott. – Pistával ketten tizenhatot lőttünk.” Aztán persze hangos derültség közepette kiderült, hogy a tetemes gólmennyiség eloszlása ez volt: Varga 15, Sárközi 1.
Bár a Debreceni Dózsa már a múlté, a városban a mai napig sokat és szívesen emlegetik A BAJNOKCSAPATOT, s a Mikes Kelemen utcai szabadtéri, salakos pályán játszott rangadókat, amelyeken tízezren szorongtak a lelátókon.
"Az bizonyítja, hogy valamit nagyon jól csinálhattunk, hogy még mindig örömmel emlegetik az emberek a csapatunkat, pedig majd három évtized eltelt – merengett a múltba az ünnepelt. – Talán ennek is köszönhetem életem egyik legnagyobb megtiszteltetését, azt, hogy Göncz Árpádtól átvehettem a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét, ráadásul olyan, általam nagyon nagyra tartott sportemberek társaságában, hogy meg is kérdeztem magamtól a ceremónián, mit keresek én itt.”
A kitüntetéseket persze nagyon is megérdemelte, hiszen azokhoz kellett az öt bajnoki cím és ugyanennyi MNK-győzelem (a Magyar Kupa elődje), a 126 válogatott meccsen lőtt 882 gól, az öt gólkirályi cím, közte a 26 meccsen szerzett 294 gólos, megdönthetetlennek tűnő rekord és a világválogatottság. No meg az egyenként is feledhetetlen mecscsek, amelyekhez sztorik sokasága kötődik.
"A müncheni olimpián az amerikaiak ellen játszottuk az első meccset – idézte fel a több mint harmincéves emléket Varga István. – A játékvezetők jelezték, hogy vége a bemelegítésnek, ám én jó erőben éreztem magam, még megeresztettem egy lövést úgy tizenhárom méterről. A labda a lécről a plafon felé pattant, és széttört néhány világítótestet. Jó félórába telt, míg összesöpörték a szilánkokat.” A meccsen aztán 13 gólt lőtt a kirobbanó erőben levő magyar fiú. Ennél többet sosem szerzett olimpián magyar kézilabdázó.