Hoffmann Beáta: Az Európa-bajnoki arany mindenért kárpótolt

– A nyár fontosabb eseménye volt önnek a Masters Európa-bajnokság?– Nagyon készültem a kontinensviadalra, amelyről aztán majdnem lemaradtam – válaszolta Világosné Hoffmann Beáta, a 33 évesnél idősebb nők korcsoportjában élen végző Silver Stars edzője, aki 1988 és 1999 között állt a magyar válogatott kapujában. – Az történt, hogy kapusedzőként dolgozva, egy rossz lépés következtében térdkeresztszalag-szakadást szenvedtem, amit meg kellett műteni. Ez akkor történt, amikor alakult, készülődött a tornára Silver Star, amelyben többek között olyan egyéniségek léptek újra pályára, mint Kökény Bea, Pádár Ildikó, Fiedler Erika, Simics Judit vagy Szarka Éva. Engem az a megtiszteltetés ért, felkértek kapusnak. Örömmel vállaltam, ám megtörtént a sérülés.– Nagyon elkeseredhetett, de ma már újra vidám.
– Szomorkodtam, de aztán segítséget kaptam. Csapattársaim, akikkel annak idején is szenzációs mérkőzések sorát vívtam, értesülve balesetemről megkerestek, és felajánlották, hogy legyek a csapat edzője. Így tanácsaimmal segíthettem eredményes szereplésüket. Ha nem is állhattam újra kapuba, de azért együtt lehettem velük, s újra közös célért küzdhettem velük. A győzelem, az Európa-bajnoki arany mindenért kárpótolt.

– Önnek gyermekkori álma volt, hogy válogatott kézilabdázó legyen?
– Meg az is, hogy eljussak az ötkarikás játékokra.

– Ez is valóra vált.
– Hosszú éveken át keményen kellett dolgozni érte, és kénytelen voltam sok mindenről lemondani a cél érdekében.

– Megérte?
– Igen! – szólt a határozott válasz. – Közel két évtizedet töltöttem el aktív játékosként az élvonalban, százhuszonkilencszer voltam válogatott, s nemcsak résztvevője lehettem az atlantai olimpiának, de a sors megadta azt is, hogy Amerikából éremmel térhettem haza.

– Bár köztudottan rettenetesen fél a repülőutaktól…
– Hazafelé mégis boldog örömmel repültem, és a bronzérmet azóta is ereklyeként őrzöm. Aztán újabb földöntúli boldogság következett, négy éve megszületett életem értelme, a kislányom, és emiatt átmenetileg a sport, az időközben elkezdett edzősködés kissé háttérbe szorult.

– Mikor tért vissza?
– Amikor Diana óvodás korba lépett. Örömmel folytattam a korábbi munkámat, kapusedzőként, és a győri utánpótlás technikai vezetőjeként dolgoztam.

– Honnan fakad a nagy sportszeretet?
– A mozgást, a sportot családom is kedveli. Nálunk valamilyen formában mindenki kötődik a sporthoz. Édasapám NB I-es kézilabdazó volt, testvérem, Ákos pedig némi kitérő után éppen napjainkban tért vissza kapusként az ETO férficsapatába. Nagymamám úszó volt. Győrött a testnevelés tagozatos Móra iskolában végleg elköteleztem magam a sport mellett. Miután a főiskolai tanulmányaimat befejeztem, teljes engergiámat a nevelés szolgálatába állíthattam.

– Igaz, hogy a jó edző jó pedagógus is?
– Tanítványaimnak folyamatosan hangsúlyozom, hogy a sport sok lemondással jár, de mégis megéri. Tapasztalatból tudom, hogy a sok gyötrődést, lemondást az élet sikerekkel, örömökkel gazdagon megtéríti. Ma is ez a cél vezérel, s tudásomból minél többet igyekszem átadni tanítványaimnak. Magam is így tanultam egykor sokk-sok kitűnő edzőtől.

– Műtétje miatt kényszerpihenőn van.
– Az edzések gyakorlati részét még nem tudom irányítani, de szorgalmasan készülök az újabb visszatérésére. Öt éve az aktív védést befejeztem, de edzőként, remélem, még sok szép feladat vár rám.