„A tavalyi vébén elért hatodik hely kitűnő eredmény, de a világon bármely csapatsportágban kiváló szereplésnek minősíthető bejutni a tizenkettő közé" – mondta az elvárásokról Sinka László, a sportág honi első embere. A sportvezető hozzátette, már véletlenül sem szabad minden tornán éremben – különösen nem aranyban – gondolkodni, azok az idők régen elmúltak. Meg kell becsülni a pontszerző helyeket, illetve azt, hogy egyáltalán számolnak velünk a sportág térképén. Képesek vagyunk felvenni a versenyt a legjobbakkal, őket nyílt, kiélezett csatára késztetni.

Az elnök kifejtette, a mostani Eb-szereplésben már benne kell lennie annak, hogy a 2011-es világbajnokságon a csapat reálisan szállhasson csatába az olimpiai kvalifikációért. Célunk ugyanis 2004-hez mérhető: mindkét szakági válogatottunk jusson ki a 2012-es játékokra. A hangsúly tehát az ötkarikás részvétel.

Csoknyai István szerint az Eb-vel kapcsolatosan megfogalmazott elnökségi elvárás egyértelmű, amellyel teljes mértékben egyetért. A szakember azonban a távlati célokat tekintve nem szaladhatott annyira előre, mint az MKSZ elnöke. Nyilván a jövőre ő is gondol, ám neki már a jelenben csatába kell küldeni a csapatát. Méghozzá rögtön a frontvonalba.

„Nem véletlenül mondták azt a sorsoláskor, hogy »halálcsoport« a miénk – latolgatta az esélyeket a szakember. – Tulajdonképpen bármelyik együttes továbbjuthat a kvartettből, és a franciák kivételével akár le is maradhat a középdöntőről."

A kontinensbajnokságon ennek megfelelően Csoknyai három nehéz mérkőzésre számít a csoportban. A franciák elleni csatában szerinte nem sok sanszunk van, a spanyolok ellen már több, ám a továbbjutás szempontjából döntő ki-ki meccset a papírforma alapján a csehekkel várja. Hacsak nem lesz körbeverés, mert arra is számítani lehet.

 „Minden meccsnek úgy állunk neki, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle – folytatta a kapitány. – Megpróbálunk pontokat, pontot szerezni. Különben sincs a világon olyan válogatott, amelynek ne lehetne rossz napja."

Röviden a középdöntős folytatásra is kitért a szakember, mindenekelőtt arra, hogy a német-svéd-lengyel-szlovén kvartett a miénkhez hasonlóan igencsak kiegyenlítettnek tűnik. Így Innsbruckban, már a középdöntőben újabb három kőkemény találkozónk lehet. A lengyeleknek – akiktől az Interwetten-kupán 31–24-es vereséget szenvedtünk – két kiváló soruk van, súlyban és lövőerőben is messze előttünk járnak. A svédeket a tavalyi vb-n nagy csatában vertük meg 31–30-ra, jövőre azonban náluk rendezik a világbajnokságot, ami már most pluszban motiválja őket. A németek pedig a világ legerősebb pontvadászatából válogathatnak. Kapitányunk ezen érvek ellenére sem tudja a szlovéneket egyértelműen csoportnegyediknek és kiesőnek jósolni, bár korábban voltak ilyen gondolatai.

„De ez legyen az ő gondjuk-bajuk – zárta a jövőbe látást a kapitány, utalva arra, abból nekünk is van éppen elég. – A középdöntőben az a jó, hogy ott már kétnaponta játszunk, van idő a regenerálódásra. Illetve mi megnyugodhatunk egy kicsit addigra, hiszen a csoportból már továbbjutottunk, teljesítve a minimális célkitűzést."

A magyar válogatott az átlagéletkorát nézve nem öreg, sőt kifejezetten ideálisnak tekinthető. A csapat tagjai valóban hittek-hisznek abban, hogy nemzetközi rutint szerezve, az élmezőnybe beleerősödve legalább egyszer eljön számunkra a nagy dobás pillanata. Az élmezőny sűrű és kiegyenlített, ezért egy jó felkészüléssel, némi szerencsével bármi megtörténhet. Még az is, hogy egy középcsapat odafér a négy közé. Játékosaink közül – már amelyikük a nyilvánosság előtt felvállalta a gondolatait – az Eb-esélyeket illetően a középdöntőbe kerülés fogalmazódott meg mint terv, illetve hogy oda már egy pontot is vigyünk magunkkal. A 2004-es olimpiai negyedik helyezettnek – a keretben nem egy játékos képviseli az állandóságot – azért reálisan lehetnek ilyen irányú céljai, álmai, vágyai. Alapfeltétel azonban, hogy a rajt előtt minden klappoljon.

Az viszont figyelmeztető jel lehetne a sportágban és a szakvezetőknek, hogy előbb-utóbb eljön a váltás ideje. Vannak tehetségeink, de annyira nem erősek, hogy helyet követeljenek maguknak a válogatottban. Iváncsik Tamás az egyetlen, aki az elmúlt esztendők során be tudott kerülni kezdőként és állandó játéklehetőséghez jutott egy nívós BL-csapatban, így az útja a válogatottba is ki volt kövezve. A többiek ígéretek maradtak, illetve továbbra is perememberek.

És az idő bizony már nem nekik dolgozik. Még nincs itt ugyan a nyakunkon, de hamarosan eljön a váltás. Amikor utóbb nevezetteknek, illetve náluk fiatalabb honfitársaiknak kell tolniuk a válogatott szekerét. A Londonig hátralévő éveket azonban még a mostaniaknak kell letudniuk. Azt viszont nem lehet és talán hiba is lenne feledni – oly fájó volt –, hogy éppen egy évtizede a generációváltásra ráment egy-egy olimpiai és világbajnoki, valamint két Eb-részvételünk. Erről Hajdu János, a szövetség szakmai igazgatója tudna részletesebben beszámolni házon belül. Nem kellene megvárnunk, hogy a sors megismételje önmagát, ha már hosszú távon is gondolkodunk...

Persze a jogos kérdés rögtön felvetődik: kikkel, miből? A merítési, választási lehetőség az étvizeddel ezelőtti színvonalat sem éri el. Akkor ugyanis legalább volt egy ifjúsági Európa-bajnok csapatunk, amely jó kiindulási alapot jelentett. Jelenleg ilyesmivel nem számolhatunk. Illetve nincs olyan szövetségi kapitányunk sem, aki több évtizedes tapasztalatával a mostani problémákat rutinból kezelni tudná.

Van egy játékosként kiváló csapatember emlékét maga után hagyó Csoknyai Istvánunk, aki évek óta Mocsai Lajos, előtte pedig Zdravko Zovko mellett leste el a szakma alapjait. Ez azonban még nem ugyanaz, mint amikor önállóan kell felmondania a leckét. Függetlenül elismerésre méltó elszántságától, sportág és munka iránti alázatától, győzni akarásától, amely edzőként is a sajátja. A Nagy László-, majd a Mocsai Tamás-ügy árnyékában a vizsgára most kerül majd sor, Ausztriában. Nagy presztízsű posztját biztosan sokan, feladatait és a problémáit valószínűleg annál kevesebben irigylik tőle.