Kíméletlen súlypontáthelyezés csapatsportokban

FÉRFI KÉZILABDA: LÁSZLÓ, HOL VAGY, MERRE CSAVAROGSZ?FÉRFI KÉZILABDA: LÁSZLÓ, HOL VAGY, MERRE CSAVAROGSZ?

A férfi kézilabda-válogatott év elején Ausztriában szerepelt az Eb-n, ahol a tornán később győztes franciák elleni bravúros döntetlennel (29–29) mutatkozott be, ám a folytatás már kevésbé fényesre sikeredett. A spanyoloktól elszenvedett kellemetlen vereséget (25–34) a csehek elleni váratlan bukás (26–33) követte – a 14 gólt szerző Filip Jicha szinte egymaga vert meg bennünket –, így nem jutottunk tovább a középdöntőbe és a 14. helyen végeztünk, ami esetünkben minden idők legrosszabb Eb-szereplése. Már amikor egyáltalán ott lehettünk a döntőben...

A kontinensbajnokságra erősen rányomta a bélyegét Nagy László akkor még csak csírában lévő ügye, amely bő év elteltével már igencsak elfajult. A Barcelona klasszisa nemcsak testmérete miatt a legmagasabban jegyzett férfijátékosunk, hiánya igen érzékenyen érintette csapatunkat. Góljai mellett védőmunkája messze átlag feletti, csapatkapitányként pedig a pályán is képes volt vezérré válni. Igazából a három jó tulajdonságának egyikét sem tudtuk pótolni. Így a közelgő svédországi vb előtt jobb híján a franciák elleni meccs eredményébe, a jó erőből álló szlovénok elleni, immár Nagy nélkül sikeresen megvívott vb-pótselejtezőbe, valamint a nyáron magyar válogatottakkal erősítő és a BL-ben így is kiválóan helytálló MKB Veszprém BL-őszében bízhatunk, de ne feledkezzünk meg a helytálló Pick-Szegedről sem. No meg abban reménykedhetünk, hogy az egy évvel ezelőtti állapotokhoz képest tisztult a kép a válogatott irányításában is. Akkor Csoknyai István szövetségi kapitányként „megkapta" maga mellé (fölé?) veszprémi főnökét, Mocsai Lajost, mint a válogatott igazgatóját. Azóta a helyzet normalizálódott, a jól összeszokott páros hasonló munkamegosztásban dolgozik, mint a klubjukban.

Ami mégis elbizonytalaníthatja a sportág és azon belül is elsősorban a válogatott csapatért szorítókat, hogy a 28-as, bő keretben kevés új, friss arcot látunk. Még kevesebb azoknak a száma, akik valószínűleg az utazó vb-keretbe is bekerülnek. Azoknak a száma viszont, akiktől kiugró szereplést várhatunk, akik berobbanhatnak a nemzetközi mezőnybe, szinte el is hanyagolható. Talán egyedül kapusfronton léptünk előre – két BL-csapatunkban a válogatott keretbe meghívott két-két hálóőrt találhatunk –, illetve az immár szegedivé lett irányító, Lékai Máté bizonyított: ő a jövő embere. Hogy aztán a közeljövőé, vagy inkább a távolié, azt majd az idő, illetve a mindenkori szövetségi kapitány dönti el. Ancsin Gábor is erősödik a Bundesligában, a szakmabeliek szerint jobbátlövőként akár Nagy pótlására is képes lehet idővel. Ami annál inkább időszerű, mert a barcelonai légiós árnyéka még mindig erősen rávetül a vb-re utazó csapatra.

Az olimpia közeledtével érdekes lehet a kvalifikációs helyzet. A csapat elé a londoni részvételt tűzte ki a sportági vezetés, de a helyzetet reálisan értékelve látnunk kell: oda csak bravúrok árán juthatunk el, ha oda vezető úton ráadásként még botlanak is szép számú vetélytársaink.

A mai csapat még az athéni olimpián negyedik helyen végző együttesre is épít, de az igazi keménymagot azok alkotják, akik lemaradtak a pekingi olimpiáról. A vb-k hagyományosan jobban sikerülnek a magyar csapatnak, mint az Eb-k, ahol már régen nincsenek előre lefutott mérkőzések. A vb-csoportkörben mindenek előtt az izlandi, a norvég, a brazil, a japán és az osztrák gárdával szemben kell helytállnunk a huszonnégyes mezőnyben.

JÉGKORONG: ÁLMAINK MEGÉLÉSE UTÁN ISMÉT A FÖLDÖN JÁRUNK

Jégkorong-válogatottunk a nullpontos sikertelenség ellenére is sikerrel megélt A-csoportos világbajnoki részvételt követően Ljubljanában próbálta meg ismét kivívni a legjobbakkal való találkozást. Csapatunk biztosan vette a Dél-Korea (4–2), még biztosabban a Lengyelország (6–0), Horvátország (8–0) és Nagy-Britannia (2–0) jelentette akadályokat. A helyzet kísértetiesen hasonlított a 2002-es, székesfehérvári vb-re, amikor a hozzánk hasonlóan szintén veretlen Dániával kerültünk szembe. A csatát akkor még azelőtt elbuktuk, hogy az igazából elkezdődhetett volna. Nem úgy a távoli Szapporóban, ahol az Ukrajna elleni ki-ki meccset remek játékkal nyertük meg.

A svájci vb-szerepléssel a sportág régi, talán túlzóan merész álma vált valóra. Ízelítőt kaphattunk a világból, abból, hol a helyünk és mennyivel járnak előttünk papíron közeli és távoli ellenfeleink. A szlovén turnéra ismét a földön járva kellhettünk útra, de az utolsó mérkőzésig úgy tetszett: a válogatott már sokadszor múlja felül önmagát. Hiába az ismételten felfokozott hazai várakozás – a ljubljanai csarnok a szépszámú és hangos magyar drukkerek jóvoltából szinte hazai pályával ért fel – a torna kvázi döntőjében a rendező szlovénok semmi esélyt nem adtak nekünk (1–4), így újfent maradt a bizakodás: majd jövőre!

Helyzetünket ezúttal megkönnyíti, hogy a divíziós eseménynek Budapest lesz a házigazdája. Nehezíti ellenben, hogy a szinte minden más csapatsportunkban jelentkező generációváltás a jégkorongozóknál is nehézkesre sikeredik.

A 2009–2010-es klubidénynek minden idők legerősebb keretével vágott neki a honi szinten magasan egyeduralkodó Alba Volán, amely története során először jutott be az EBEL rájátszásába. A most zajló szezonjuk már lényegesen nyögvenyelősebben alakult eddig, amelybe erősen közrejátszott egy rossz edzőválasztás. Főként sorozatterhelés mellett, igazán kritikus pillanatokban, éles meccseken többször beigazolódott már, hogy a Mol Ligában edződve képtelenség felnőni a nemzetközi szinthez, illetve azon a nívón maradni. Szekerünk húzása így ismételten azokra vár, akik bő évtizede vannak járomba „fogva".

Az EBEL-szinten edződő Volánban idővel feltűnnek ugyan tehetségek, de hosszú távú, kiegyensúlyozott teljesítményre közülük még senki nem volt képes ezidáig. Ha mégis, akkor hiányoznak mellőle a megfelelő társak, akik nélkül jégkorongban nehéz megfelelni. Ladányi Balázs sem lehetne az, aki, ha nem nőtt volna mellé fel egy Vas Márton, mint ahogyan Palkovics Krisztián mellől is rendkívül hiányzik ifjabb Ocskay Gábor.

Előbb a Fekete Dániel, Kovács Csaba alkotta duó adott okot mégis reménykedésre, majd a náluk még jobb fizikai adottságokkal rendelkező Sofron István, Kóger Dániel, Nagy Gergő trió, amely viszont egy évnyi közös munka után több okra visszavezethetően atomjaira hullott szét. Szuper Levente hiányával – klubcsapatában kispadozott, jelenleg a tengerentúlon véd – Hetényi Zoltán lett első számú kapusunk a válogatottban, aki az EBEL-ben is szerephez, olykor főszerephez jut már. A válogatottban így lényegében vele kezdődött meg a generációváltás, de a nehéz feladatok megoldása még mindig a rutinos embereinkre vár. A vb-kvalifikációs rendszer ismételt átszerezés előtt áll, amely aligha segíti a célokból és reményekből a jövőben minden bizonnyal kicsit leadó magyar együttest. A budapesti vb így egy nagy generáció utolsó álmának beteljesülése lehet.

FÉRFI VÍZILABDA: CSAPATKERESÉS KÖZBEN ÚJABB KORSZAKOS ZSENIKRE VÁRVA

A férfi vízilabda Európa-bajnokságok történetében huszonkilenc kontinensbajnokságon huszonegy érmet, közte tizenkét aranyérmet – ezzel magasan első az éremtáblázaton – szerző magyar férfiválogatott a negyedik helyen zárta a kicsit hangulattalan zágrábi megmérettetést 2010-ben.

Kemény Dénes szövetségi kapitány a pekingi olimpia megnyerését követen merőben új feladattal találta szembe magát, mint korábban. Addig ugyanis egy adott mag köré kellett keresnie a kiegészítő embereket, így döntően a felkészülésre, az ellenfelekre és az adott világeseményre koncentrálhatott. 2009-től azonban új fejezet vette kezdetét. Néhányan lemondták a válogatottságot, mások ideiglenes szabadságot kértek és kaptak. A szövetségi kapitánynak így döntően nemcsak új csapatot, hanem még inkább új keretet kellett összehoznia.

Zágrábba nem a győzelem, hanem a tisztes helytállás, valamint az éremszerzés reményében engedhettük útjára nemzeti együttesünket. A csoportmérkőzések során nem is adódtak gondjaink. Sőt, az örök rivális Szerbia elleni sikerrel (9–6) helyzeti előnybe, illetve lényegében azonnal az elődöntőbe kerültünk. Nem mellékesen a 2004 óta tartó átkot törtünk meg. Figyelmeztető jel volt azonban, hogy a felemásra sikeredett felkészülési mérkőzések után immár élesre fordulva az utóbbi években biztosan vert együttesek ellen is a maximumot kellett kiadnunk magunkból a papírforma igazolásához. A németeket két (10–8), az oroszokat négy (14–10), a macedónokat három (7–4) góllal sikerült legyőznünk, a görögök viszont pontot loptak tőlünk (6–6).

Miután az egyenes kieséses szakaszban a dél-szlávok a másik ágon kínlódtak egymással, nekünk az elődöntőben Olaszország jutott osztályrészül, és az Eb messze legrosszabb játékával elbuktunk (8–10). A bronzmeccsen aztán a szerbek vágtak vissza (8–10), így legjobbjaink lemaradtak a dobogóról. Kemény Dénes irányításával korábban tizennégy nagy világversenyen vett részt a magyar válogatott, amely mindössze egyszer maradt le a dobogóról. Most kétszer egymást követő évben végzett hasonlóan.

A kilenc olimpiai aranyérmet begyűjtő, legutóbbi három eseményen nem hibázó együttesünk londoni részvételét aligha veszélyezteti bármi – az olimpiákon a magyarok egyébként is kis túlzással alanyi jogon indulhatnak –, annál izgalmasabb lesz, hogy mire jutunk 2012-ben? Az aranygeneráció tagjai közül ki vállalja még utoljára a felkészülést és a megmérettetést, illetve közülük ki az, aki fizikailag és pszichésen még bevethető állapotban lesz? A korszakváltás a férfi vízilabdázóknál is elodázhatatlan, amíg viszont Atlantát követően egy sikeres ifjúsági csapat világklasszist sejtető tehetségeire lehetett építeni és melléjük keresni előbb a rutinos, majd kiegészítő embereket, addig most olyan játékosokat keres a szövetségi kapitány, akik képesek megfelelni úgy a nemzetközi kihívásnak, mint a világverseny jelentette sorozatterhelésnek.

Egy kezdőre való kiválóságunk most is akad – plusz egy csere –, a keret viszont összességében „kevesebb", mint korábban. Kicsit „elfogyott" a szakág. Világversenyen ennek döntő jelentősége van. A Varga fivérek után korszakos zseni sem igazán kopogtatott a válogatott ajtaján, pedig ők sem tegnap jelentkeztek be először. Sokkal inkább tegnap előtt. A sportág viszont kimeríthetetlen háttérrel bír idehaza. És bár verhetetlen utánpótláscsapat ugyan nem tűnt fel a színen, ígéretes tehetségek folyamatosan kerülnek elő a tarsolyból és bontogatják szárnyaikat az idehaza meghatározó, nemzetközi hadszíntérre is kilépő klubjainkban. A jelenlegi erőviszonyok figyelembe vételével azonban megállapítható: a londoni címvédés csoda-, az éremszerzés bravúrszámba menne, a realitás sokkal inkább egy helyezést ígér.

NŐI VÍZILABDA: FIATALÍTÁS UTÁN KAPITÁNYVÁLTÁS

A női vízilabda-válogatott negyedik helyen végzett a pekingi olimpián, esetükben addigra már halaszthatatlanná vált egy jelentős vérátömlesztés, amelyet a generációváltás okozott. Az új feladathoz Petrovics Mátyás személyében egy ambiciózus, fiatalon is rendkívül rutinos szakembert választottak az illetékesek, aki előtt a női válogatott melletti munka sem volt ismeretlen. Korábban Faragó Tamás segítőjeként dolgozott, ott volt abban a szakmai stábban, amely Montrealban aranyéremig gardírozta csapatunkat.

Petrovics nagy lendülettel vágott bele a munkába, gyakorlatilag az összes, valamilyen szinten hadra fogható játékos képbe került nála. Ez persze részben a rendszer hibája: a fiúkkal ellentétben a lehetőségek igencsak szűkösek. Másrészt a gazdasági válság erősen éreztette hatását a szakágban. Honi bajnokcsapat szűnt meg egyik pillanatról a másikra, több kulcsemberünk légiósnak állt, így az összetartások is nehezebbé váltak, nem beszélve az összeszokottságról. A válogatott edzésein nem kizárólag az összecsiszolás volt a lényeg, fontos szerep jutott a technikai képzésnek és a fizikai felkészítésnek. Akadtak a keretben szép számmal, akiknél a civil élet került előtérbe, a sportnak kiegészítő szerep maradt osztályrészül. Csapatépítés ide vagy oda – a keret kilencven százaléka kicserélődött –, Petrovics irányításával az együttes két nagy világversenyen sem jutott be a négy közé – plusz idén a világkupán és a világligában –, ez pedig sok, pontosabban kevés volt a sportági vezetésnek, amely érdemei elismerése mellett szerződést bontott a szakemberrel.

Pedig az együttes jól kezdte az Eb-t: remek játékkal győzött egy góllal (9–8) az olimpiai címvédő Hollandia ellen, de utána kikapott Spanyolországtól (10–13) és erejéből csak döntetlenre (10–10) futotta Németországgal szemben.

Ezért a negyeddöntőben fizettünk nagy árat, hiszen a későbbi aranyérmes Oroszországgal találtunk szembe magunkat és a párharcból nem mi jöttünk ki jobban (9–12). A helyosztón aztán visszavágtunk a spanyoloknak (10–7), így megcsíptük az ötödik helyet, de bosszankodhattunk is: ha ugyanez összejön már a csoportban, talán minden másként alakul. És még mindig Petrovics a kapitány.

Az együttes számára még így sem jelent teljesíthetetlen kihívást az olimpiai kvalifikáció megszerzése – a vb-részvétel már zsebben, azt a világligában sikerült megszerezni –, az alapok biztosak, arra nyugodtan lehet építkezni. Amennyiben a gárda fejlődése töretlen, a női szakág kiegyenlítettsége és kiszámíthatatlansága végett még éremesélyesként is útra kelhet két bő másfél év múlva.

FÉRFI KOSÁRLABDA: AKIK KIKAPARTÁK MAGUKNAK ÉS MEGÉRDEMLIK AZ ESÉLYT

Férfi kosárlabda-válogatottunk nem tartozik a sportág élvonalába, még a kontinensen sem, esetükben így komoly célokról beszélni mellőz mindenfajta realitást. A tisztes helytállás azonban elvárható, mint ahogyan az apró lépésekben történő felzárkózás sem teljesíthetetlen feladat. A válogatottnak azzal is évek óta meg kell küzdeni, hogy olyan nemzetközi szinten is jegyzett egyéniségeket kell(ene) pótolnia, mint Dávid Kornél, Gulyás Róbert vagy éppen a sérülései miatt ideiglenesen ismét kieső Németh István. Többnyire fiatal játékosokból álló csapatunk az Eb-selejtezőben idén képes volt átlépni önmaga árnyékát, nagy kár, hogy ezzel együtt a riválisokon mégsem sikerült.

Mészáros Lajos együttese félkészen vágott bele a sorozatba, az első meccsén hiába állta a versenyt az olimpiára gőzerővel készülő és egyre izmosabb brit gárdával, a tizenegy ponttal elbukott utolsó negyed a vesztét jelentette (82–91). A hazai pálya adta előnyt a nyitányon nem tudta kihasználni csapatunk, amely egy rutinos harcosokból álló macedón válogatott ellen kínos vereséget szenvedett a folytatásban (44–78). Szkopjéban egyik negyedben sem jutottunk 13 dobott pont fölé. Ennél csak jobb jöhet, gondolhattuk, és nem kellett csalódnunk. Az első félidőben bedarált, később hiába hajrázó bosnyákok hitetlenkedve álltak a történtek előtt (74–70), Ukrajnában is két negyeden át partiban voltunk a házigazdákkal (71–80).

A 6/2-es mutatóval később a csoport élén végző britek vendégeként két ponttal kikapni igazán önbizalom növelő eredmény (64–66), főként a 17–8-ra megnyert záró negyed az. Ez már önmagában hordozta annak a lehetőségét, hogy hazai környezetben pályára lépve elhiszi magáról az együttes: többre is képes! Ennek a macedónok (85–82) és az ukránok (83–75) látták a kárát, előbbiek különösen nehezen viselték a megpróbáltatásokat. Közben egy rossz első negyed után a bosnyákok vendégeként már csak a veszett fejsze nyelét próbálta meg elkapni, nemzeti csapatunk, de nem sikerült (64–73).

Legjobbjaink jövőre a pótselejtezőben még javíthatnak. Bár a létszámemelés okozta változások a kiírásban nem nekünk segítettek – csoportunkban hárman is 3/5-tel zártunk –, utolsóként zárva várnak ránk a finnek és a portugálok. Utóbbi együttesek – velünk ellentétben – 1/7-tel végeztek csoportjuk végén.

Válogatottunknak reális esélye nyílt az Eb-kvalifikáció megszerzésére, mivel elsősorban csapategységében van az ereje, jó lenne a felkészülést ezt szem előtt tartva összeállítani. A 21 éves Hanga Ádám személyében azonban egy igazi ígéret is bontogatta szárnyait csapatunkban. A fehérváriak villámléptű tehetsége öt főbb statisztikai mutató közül négyben a válogatott legjobbjának bizonyult. Meccsenként átlagban 15.9 pontot szerzett, kiosztott három gólpasszt, 1.5-ös labdaszerzés mellett 0.6-os volt a blokkolási átlaga. Nem mellesleg az 5.4-es lepattanóval a második lett a házi rangsorban Lóránt Péter mögött. A rutinos Horváth Ákos és Fodor Márton köré épített fiatal együttesünk még sok szép emlékkel ajándékozhatja meg a sportág elkötelezettjeit, mindenek előtt egy Eb-részvétellel. Amelyre 1999 óta nem volt példa a férfi szakágban...1971 óta kezdődően csak távoli szemlélői lehetünk a kontinens elitjének soros találkáinak, a létszámemeléssel nagy esélyt kaptunk, hogy tizenkét év után ismét megmutassuk magunkat a legjobbak között.

NŐI KOSÁRLABDA: ROSSZ ELŐJELEK UTÁN ÉRKEZTÜNK EL A SZAKÁG „MOHÁCSÁHOZ"

A női kosárlabda-válogatott 2009-ben még a lettországi, tizenhat csapatos Eb-döntőben produkált sportágidegen, hajmeresztő dolgokat – a görögök ellen 12 pont az első félidőben –, de olyanra, amit a mostani Eb-selejtezőben „elkövetett", az példa nélküli. Sajnos, nem pozitív értelemben véve... Hazai pályán a záró negyed előtt még biztos győztesnek hihettük magunkat a törökök ellen, de a vendégek úgy dolgozták le tizenöt pontos hátrányukat és mentették túlórára a mérkőzést, hogy a negyedek játékrészben írd és mond egyetlen árva pontot sem tudott összehozni a magyar válogatott!

A selejtezőben egyébként csak a nyolc vereséggel utolsó finneket vertük oda-vissza – itthon sima (72–55), kint kiszenvedett (61–56) magyar siker –, további három ellenfelünktől viszont itthon és idegenben is vereséget szenvedtünk. Montenegró, Törökország és Bulgária is megelőzte legjobbjainkat, akik a szegény embert az ág is húzza effektus igazolva nem éppen a legjobb előjelekkel várták a sorozatot. Három legyőzünk ellen -11, -11, -8 volt az első kör mérlege, a visszavágóké ellenben -2, -7 és -3. Tehát a javulás szembetűnő. Bár a törökök elleni hosszabbítás vereség, főként az azt megelőző, már említett negyedik negyed jóideig a szakág „mohácsaként" kísérti majd a válogatottat.

A szakágban mielőbbi elemzésre és magyarázatra vár, hogy a viszonylag rendezett háttér ellenére a nemzeti csapat miért nem tud már jóideje képességeinek megfelelően teljesíteni?

Mert ebben a generációban igenis több van. Bár a sportági elit számukra is elérhetetlennek tűnik, azért a közvetlen üldözőkkel illene versenyre kelnie. Ezzel szemben a nyomába sem ér... Pedig két olyan klubcsapatunk van – Pécs és Sopron –, amely évek óta nem epizodista az Euroligában. A Szeged és a Győr megerősödésével ráadásként honi riválisok is képbe kerültek, ellenük immár évek óta aligha mehetnek biztosra előbb említettek. Elméletben összeállhat egy ideális korban lévő, meglévő rutinjára építő keret, de válogatott mezben

NŐI KÉZILABDA: SZALMASZÁL VAGY SZALMALÁNG?

A tizedik helyen végzett a dán-norvég közös rendezésű Európa-bajnokságon a magyar női kézilabda-válogatott. Az együttes rendszerint év végen vesz részt a soros világversenyen, így az ünnepekre általában a közönség által annyira kedvelt együttes eredményének emlékét vihetjük magunkkal, míg el nem kezdődik a következő év. Ez az emlék az eltelt esztendőkben sok örömet jelentett, ám időközben már megtört a varázslat, amit úgy hívtunk: minimum elődöntő, ahol aztán bármi megtörténhet...

A bármi történetesen legutóbb 2005-ben fordult elő, akkor az oroszországi világbajnokságon a harmadik helyen zárt az együttesünk. Akkor azt hihettük: sínen vagyunk, a gárda képes hagyományainak megfelelően vinni tovább a fáklyát. Az azóta letudott világesemények világosan rávilágítottak azonban arra: legjobbjaink a sportági középmezőnybe soroltattak. Hovatovább az olimpiai részvétel kiharcolása is komoly feladatnak ígérkezik. Miheztartás végett: legutóbb az 1992-es, barcelonai olimpiáról hiányzott együttesünk, az azóta megrendezett négy olimpiából három alkalommal bejutott a négy közé, egyszer ezüst- (2000), míg egyszer bronzérmet (1996) szerzett. Legutóbbi két alkalommal viszont nem szerzett medáliát, az athéni ötödik helyet Pekingben negyedik követte. Ez a negyedik helyezés az utóbbi évek messze legjobb eredménye. Pedig az előjelek ott sem voltak a legfényesebbek, a négy közé jutás, ha nem is várakozáson, bőven erőn felülinek nevezhető. Főként utólag értékelve. Ezt az azóta eltelt évek mutatták meg a legvilágosabban. Arra azonban jónak bizonyult, hogy elkendőzze a valós vagy vélt problémák alapos feltárását és orvoslását...

Csak emlékeztetőül: a pekingi olimpiának úgy vágtunk neki, hogy a közvetlen felkészülési időszakban, már félúton Peking felé, Hajdu János szövetségi kapitány tehetetlenségét és reménytelenségét kifejezve beadta a lemondását, ami már az idő rövidsége miatt sem fogadhattak el. Hajdu maradt, az együttes pedig az ő irányításával kapott időleges orvoslást a bajokra. Csak emlékeztetőül, a svédeket még biztosan, a németeket viszont már csak egy góllal győztük le, az Eduarda Amorim vezérelte brazilok ellen viszont csak az utolsó pillanatban mentettük ikszre a mérkőzést. A negyeddöntőhöz viszont az oroszok – közte kilenc – és a dél-koreaiak – közte tizenegy – elleni sokkhatással a hátunk mögött érkeztünk. Ott végül az olimpia egyetlen jó teljesítményével legyőztük a csoportkört 4/1-es mutatóval letudó Romániát, amely egyetlen vereségét addig a későbbi győztes Norvégiától szenvedte el. A találkozón egy gól döntött az északiak javára. A negyeddöntőt követően adott volt a lehetőség visszavágni korábbi legyőzőinknek – az oroszoknak és a dél-koreaiaknak –, de egyiknek sem sikerült, bár a távolság azért csökkent, a vereségre mindkétszer használható volt a tisztes jelző.

Hogy a mostani Eb kapcsán miért indítottunk a két évvel ezelőtti állapotról? Nem másért, ami mostani (le)szereplésünket eredményezte: a jeleket ugyanis már akkor megkaptuk, csak éppen nem figyeltünk rá!

Az olimpia után Imre Vilmos személyében fiatal, ambiciózus, dunaújvárosi klubedzőként a női szakágból naprakész szakember vette át a válogatott irányítását, de előrébb vele sem jutottunk. A kínai vb-n már a korábbi segítő, Mátéfi Eszter kezében volt az irányítás. A csoportban hoztuk a kötelezőket, de Románia és Norvégia bizonyítottan előttünk járt: mindkétszer hatgólos vereséget szenvedtünk. A középdöntőben ikszeltünk a spanyolokkal és a dél-koreaiakkal, így Kínát hiába vertük, csak helyosztót játszhattunk Ausztriával a kilencedik helyért. Ezekre az alapokra kellene tehát építkeznünk immár évek óta, de a szélmalomharcban egyre kevésbé áll nekünk a zászló.

Görbicz Anita sérülésével alapemberét veszítve volt kénytelen felvenni a küzdelmet együttesünk Norvégiában, és a jövő egyik nagy ígéretének Zácsik Szandrának is illene már válogatott szinten megvillantania oroszlánkörmeit. Az Eb-n két kapusunk, Pálinger Katalin és Herr Orsolya kivételével csak Szucsánszki Zita és Kovacsics Anikó dicsérhető feltétel nélkül. Néhány feltételekkel, többen viszont még úgy sem. Norvégiában egyértelműen gyengének találtattunk, a kontinens pedig érezhetően elrobogott mellettünk.

Pedig ígéretesen kezdtünk. A szlovénok ellen előzetesen ki-ki mérkőzésnek titulált összecsapást biztosan hoztuk (28–19), majd bravúrral vertük a torna elején még enerváltnak tűnő vb-ezüstérmes, később az ötödik helyig masírozó franciákat (21–18). Gyakorlatilag ennyi, ami pozitívumként az Eb kapcsán említhető. A Norvégia elleni rémálmot (13–34), az Ukrajna elleni verejtékes korrigálás követte (26–25), de Hollandia váratlanul teljesen szétzilálta sorainkat (19–27), amelynek Svédország ellen már csak negyven perc adatott meg, a többi csupán vesszőfutásnak bizonyult (19–24).

Válogatottunk – ellentétben riválisaival – vajmi keveset lépett előre az eltelt években. Döntően ugyanazokra a játékosokra és sémákra épít. Görbicz kiesésének egyetlen pozitívumaként Szucsánszki nemzetközi szinten is beérett, miként Herr Orsolyának is jót tett, hogy győri cserekapus múltját maga mögött hagyva klubváltását követően első számú kapussá lépett elő. Utóbbi azért válik még aktuálisabbá, mert bő évtizedes múlttal a háta mögött a kínai vb-t pihenés miatt kihagyó Pálinger ismét válogatottbeli visszavonulásán morfondírozik.

Kovacsics ahogy klubjában, úgy a válogatottban is epizodista, Zácsikról pedig honosításának elhúzódását követően most sérülése miatt nem tudhattuk meg: mit képes adni egy szinten feljebb?

Bár védekezésünk javult – a támadásban azért a várakozásoktól elmaradóan teljesítő Bulath Anita vezérletével felállt falunk jól állta a rohamokat –, mindez kevés, ha támadásainkból hiányzik a tűz, az ötlet, a pontosság, az összeszokottság és a gyorsaság. Márpedig ennek nyomát nem egyszer láthattuk az Eb. Támadásvezetésben és védekezésünk visszarendeződésében is egy sebességi fokozattal el vagyunk maradva a riválisoktól. Akad olyan, akitől kettővel is... Sporttörténelmi pillanata volt a kontinensbajnokságnak, még ha szégyellnivaló is, amikor egy alkarossal a földre vitt Tomori Zsuzsanna sérelmét kompenzálandó egy piros lapért cserébe megrúgta ellenfelét.

Kibúvók, magyarázatok persze akadnak. Hiányzott x és y, rossz volt a sorolás, lényegében most egy meccsre voltunk az elődöntőtől... De jó lenne végre eldönteni: tovább óvjuk a szalmalángot, hátha egyszer perzselő tűz lesz belőle, vagy megkeressük a szalmaszálat és a felhalmozott évtizedes szakmai tapasztalatot, a sportágat övező, még mindig feltétel nélküli szurkolói szeretetet, a ki nem apadó, lelkes utánpótlást, az elhivatott szakembergárdát meglovagolva visszafoglaljuk helyünket az elitben? Vagy legalábbis annak közelében...