Csapat a csapat mögött – Moncz Attila publicisztikája

Jó néhány év után újra csak sofőr leszek az Ultrabalatonon. Mire a többség ezeket a sorokat olvassa, én már valahol a Balaton északi partján dübörgök valamelyik kocsival, és irigykedve nézem, amint korábbi futótársaim, jelenlegi barátaim vagy éppen középső keresztlányom róják a métereket. A térdem ennyire volt hitelesítve („Uram, jó úton jár a protézis felé, ezt kellene megállítani!”), és most szó sincs arról, amit 2009, egy milánói lábteniszparti óta hallgatok, hogy képes vagyok megsérülni és megműttetni a térdem, csak hogy elkerüljem a biztos vereséget. Viszont nagyon jó érzés továbbra is egy csapat tagjának maradni, még ha csak háttéremberként is. Így is parádés lesz majd esőben „beázni” a fenékpusztai váltóponton (ott eddig 50 százalékos biztonsággal hoztuk ezt, nemegyszer cipőcserével), bárhol eltévedni, enni hajnalban a zsíros kenyeret Almádiban, aztán meg holtfáradtan hajnali négy után bezuhanni a füredi célba. De ez csak egy kör, a „köz” számára láthatatlan téttel. Itt vagyunk mi, futunk, szurkolunk és vezetünk a saját örömünkre. Na de mi van azokkal a háttéremberekkel, akik naponta küzdenek azért, hogy a csapatuk elérjen valami nagy célt, ők pedig meghúzódva ugyanúgy ünnepeljenek, ha sikerrel jár mindenki. Ők legalább annyira vágyják a sikert, mint a csapat és a szurkolók, a jelentős részük ráadásul általában lokálpatrióta és drukker is egyben, így aztán egy-egy álom valóra válása nekik sokszorosan is értékes. A Sport Tv-s munkámból adódóan például az elmúlt napokban többször is beszéltem (szigorúan udvariassági, majd névsor szerint haladva) Beával, Ádámmal, Robival és Tomival. Munkaüggyel indult, de egyszer sem lehetett megkerülni a beszélgetés közben vagy végén, hogy „…na de mi lesz a final fourral”? Hiszen a kézilabda Bajnokok Ligája volt terítéken, ahova (főszereplőim klubhovatartozása szerinti sorrendben) a Veszprém, a Fradi, a Szeged és az ETO is szeretne bejutni. És közülük bárki bármilyen szinten is teszi a dolgát, az „út végén” az ő tevékenységüket is az alapján ítélik meg, mire ment a csapat a pályán. Igazságos? Nem. De valós a helyzet? Azt hiszem, igen.

Bárki is legyen a „Hinterlandban”, vállalta, vállalja az ezzel járó sorsot. Hogy amikor siker van, Kari, Keti, Nedim vagy Mario a sztár, amikor ez elmarad, akkor viszont kollektív bűnösség van. Szerencsére a dicsfény kapcsán egyre több szervezet gondol arra, hogy a segítőknek is jusson az elismerésből, kézilabdában például vagy negyvenes listát kell leadni a stábról, és közülük a végén mindenki kap érmet, illetve ott állhat a győzelmi dobogón, amikor folyik a pezsgő. És ez szerintem így is van rendjén. Viszont ne csak ilyen gesztusokban érződjön ez, hanem tanuljuk meg hosszú távon is megbecsülni, amit a szürke eminenciások beletesznek a siker reményében egy-egy csapat szereplésébe. Ők is emberek, ugyanúgy izgulnak vagy idegeskednek, hogy mi lesz. Akár munkahelyek, sorsok is múlhatnak ezen. Sms-ek, Messenger-üzenetek, telefonbeszélgetések, pótcselekvések bizonyítják, nem csupán a játékosok és a szurkolók óhajtják a sikert, de a klubon belüli hátország is. És nemcsak az én négyesem, hanem még sok mindenki más is. Ahogyan jó úton járunk például az aranyérmeseken túli világ teljesítményének egyre magasabb szintű elismerésében (és ebben például óriási szerepe volt az Eurosport, illetve az M4 olimpiai közvetítéseinek!), úgy itt is érdemes szélesíteni a spektrumot.

Természetesen tudom, ez nem megy egyik pillanatról a másikra, ahogyan az is biztos, sohasem jutunk el odáig, mint az amerikai major sportokban a szupergazdagok. Azért errefelé senki sem adományoz 150 ezer dollárt a stábtagoknak (edzők, klubházbeli alkalmazottak és médiamunkások), mint tette azt a baseball ma már vitathatatlanul első számú sztárja, Otani Sohej 2021-ben. A japán játékos abban az évben részt vett az All Star-gála keretein belül a Home Run Derbyn (a lehető legtöbb hazafutást kellett ütni a gépi adagolóból érkező labdákból), és már előre eldöntötte, a teljes nyereményét a stábnak adja. Fájdalom, nem tudta elvinni az egymillió dolláros fődíjat, helyette már az első körben kiesett a dominikai Juan Sotóval szemben, viszont így is ment 150 ezer dollár a közösbe.

De jöhetnék az NFL-lel is, ami ugyebár eléggé irányítóközpontú világ, miközben egyedül, védtelenül egyetlen quarterback sem tud hosszú távon remekelni. Viszont tegye fel a kezét, aki szimpla rajongóként tíznél több támadó falembert tud megnevezni! Róluk is hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hiszen nem feltétlenül termelik a pontokat, hanem „csak” próbálják megvédeni a QB-jüket. Akik viszont e tevékenységüket idényről idényre eléggé értékelik. Patrick Mahomes, a liga jelenlegi talán legjobb karmestere a 2024-es alapszakasz végén minden falemberének egy csomagot adott át, amiben Rolex óra, Oakley napszemüveg, Lucchese csizma, lábszárvédők, szalagok, valamint egy-két Louis Vuitton-termék lapult – egy Yeti hűtőtáskába pakolva. Brock Purdy nem aprózta el, ő tíz Toyotát adott a „testőreinek”, az általuk választott színben és típusban, de más csapatnál akadt, aki szamurájkardokat osztogatott, míg az évad közben a New York Giantstől kirúgott Daniel Jones karácsonykor minden linemannek egy-egy üveg limitált kiadású tequilát küldött. De ha a kosárlabdát nézem, a boldogult emlékű Kobe Bryant Las Vegas-i éjszakával kedveskedett „alattvalóinak”, labdarúgásban pedig Cristiano Ronaldo mutatványa volt talán a legemlékezetesebb. A portugál sztár a Real Madrid tizedik Bajnokok Ligája-győzelme alkalmával minden csapattársát személyre szabott, tízezer dollárt érő Bulgari órával lepte meg. Az egyetlen szépséghiba talán az volt, hogy nem csupán a futballista, de az ajándékozó nevét is belegravírozták, nehogy elfelejtse bárki is, kitől jött a figyelmesség.

Ettől még nagyon is igaz, hogy csapatsportban hosszú távon egyedül nem megy. Sem a pályán, sem azon kívül. Csütörtökön, Szegeden például Robi is kellett ahhoz, hogy a kezdésre mind a nyolcezer néző „állapotba kerüljön”, és olyan hangulat legyen a Pick Arénában, mint kézilabda Bajnokok Ligája-mérkőzésen ott talán még soha. Szombaton Győrben Tomi majd a „Hajrá, ETO! Hajrá, Győr!” és „A segítsünk a lányoknak, csináljunk egy kis zajt” mondatokkal próbálja közelebb tolni az MVM Dome-hoz az ETO-t, míg Bea és Ádám a háttérből irányítja majd a maga kis csapatát Veszprémben, illetve Érden. Számokban nem mérhető rész az övék, ahogyan a szertárosé, a jegyszedőé vagy éppen a törlőfiúé sem az, de az összképbe ők is beletartoznak. A maguk kis feladatával ők is részét képezik a nagy egésznek. És enélkül az élvezeti faktor sem lenne maximális. Ugyanúgy beleteszik a munkát, ahogyan majd Anna Lagerqvist vagy Beatrice Edwige a támadók „aprításába”, de amíg nekik számszerűsíthető a produkciójuk, a stábé nem. Viszont a klub szempontjából nélkülözhetetlen.

Ahogyan a mi kis futócsapatunk szempontjából a biztosítótű is az. Mielőtt szombaton 7.35-kor elrajtolunk Balatonfüredről, még azt is be kell szereznem.

Mert az meg az én feladatom.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!