A remény bajnoksága – N. Pál József publicisztikája

Hiába a korosodással gyakran együtt járó csüggedő hajlam, úgy tetszik, a magyar sportra vonatkozó reménykedés – egészében – csak nem hagy el engem. Mi tagadás: most, hogy a kaposvári országos úszóbajnokság négy napjának versenyeit (az előfutamokat is) végignéztem, bár értek „csalódások” is (mindig időeredményekre gondolok), az örömet ígérő pillanatok maradtak meg élesebben bennem. Örvendek az újabb világbajnoki szinteknek, az országos vagy „csak” egyéni rekordoknak, Kós Hubert 100 háton, Rasovszky Kristóf 400 gyorson elért idejének különösen. Annak, hogy van végre a nemzetközi mezőnyben is komolyan vehető női mellúszónk (Fángli Henrietta), hogy Betlehem Dávidot az elmúlt hónapok „amerikás” zűrzavara nem látszik befolyásolni, hogy az úszónak már nem ifjú Kovács Benedek újra belelendült, hogy a kisebbik Kós gyerek, Olivér is emberesen fejlődik háton, hogy Ugrai Panna eredményei reményt keltők és így tovább. S van, aminek nem örvendek. Több, korábban sokat ígérő versenyző „egy helyben” topogásának, visszaesésének például, de e jelenségeket most nem taglalom, a minap edzőt váltó, 400 vegyesen jól „mozgó”, de egy évvel korábbi eredményétől azért majd’ hat (!) másodperccel elmaradó (a többi számban harmatosan szerepelt) Jackl Vivien teljesítményét is ideértve. Várom, mi lesz vele, szurkolok érte. (Külön azért, hogy tanuljon meg értékelhetően úszni mellen is, mert vegyesen egy „lyukas” számmal célt érni világszinten már a nyolcvanas évektől nem lehet.)

Két úszóra voltam különösen kíváncsi. Három olimpiai bajnokunk lesz a medencében, hajtogatták a fölvezetők hangosan, ám Rasovszkyra gondolva nem fogott el az izgalom. Tudtam, benne csalódni nem lehet, sorsával, dolgával tisztában van, s ez – érjen el bármilyen eredményt még – így is marad, hisz cifrálkodás nélkül való, egy tömbből faragott lélek ő! Legyen az említett 400 gyors – Kis Gergő tizenhat esztendős „cápadresszes” eredményét javította meg – csúcsa példa erre.

Inkább két másik aktív olimpiai bajnokunk formája érdekelt, Milák Kristófé mindenekfölött. A 100 pillangó aranyával ünnepelhetővé lett párizsi történetet ismerjük, az esztendős előzménnyel együtt kelt kérdőjeleket is, a „mi lesz vele?” féle bizonytalansággal a középpontban. Magam az „azt csak az Úristen tudja” választ adtam a kérdésre január végén, gyanítva, hogy az olimpia utáni őszön aligha hajszolta magát emberünk. Új edzője van (örvendek, hogy Szabó Álmos!), Tenerifére mentek tréningezni februárban, Kristóf elmondta, hogy a számára tökéletes mestert találta meg (úgy legyen!), de hírlett, sokat betegeskedett közben. Milyen Milák edzettségi állapota, ez volt hát a kérdés.

Nos, látszott, felkészültsége tán az évvel korábbi bajnokságon mutatottat sem éri el. Becsültem, hogy csapatát a váltókban is erősítette, de föltűnt, hogy a most gyéren „halmozott” egyéni számok (egy 50-es, két 100-as, egy 200-as táv) előfutamaiban mily takarékosan úszott, s hogy a 2022-es Eb-n még tartó elszántság igencsak megjuhászodott. Mert a világot addig fölfalni szánó Milák (nemcsak 100, 200, de 400 gyorsra, sőt, hátúszásra is voltak elképzelései) mintha hátrébb lépett volna a tervekre vonatkozón némileg. Négy egyéni számból kettőt nyert meg, de a 100 gyors és a 200 pillangó ideje tőle – évekre visszamenőleg – elég közepesnek mondható, s különösen a 200-on mutatott verseny „óvatos” struktúrája tűnt föl nekem. Nem az 1:56-on kívüli idő csupán, hanem a „spórolni kell az erővel” sugallata. A megszokott – formától szinte független – lendület hiányzott valahogy! 

Száz gyorson majd’ fél, 200 pillangón több mint egy másodperccel maradt el tavalyi – viszontagságos fölkészülés után született – idejétől, 50 pillangón önmagához mérten átlagos idővel lett második, ellenben amit 100-on művelt – az előző három nap produkcióihoz képest –, engem fölvillanyozott! Kós legyőzte ugyan, de 50.67-tel ért célba, aminél jobbat a szám országos döntőiben csak egyszer (2021-ben, midőn a 200-at 1:51.40-nel nyerte meg mindenki ámulatára) úszott (50.47). A korábbi napokat látva véltem, hogy nem lesz képes 51-en belüli időre most, s Kós egyéni rekorddal, tán teljes másodperccel is megverheti őt (12 századdal győzött). Erre majdnem elkapta három évvel ifjabb ellenfelét a célban, s ami lényeg: úszása a Tokióban – a játékok legemlékezetesebb versenyén – mutatott bravúrjának (49.68) tökéletes leképezése volt, lassabban előadva még. Milák akkor 23.65-tel kezdett, most 24.15-tel, ott 26.03-at ment a táv második ötvenén, most 26.52-t. (Párizsban 26.50-et) Mindkét ötven szinte hajszálpontosan fél másodperccel lett lassúbb tehát.

Mi a tanulság? Nyilván e számban „odatette magát”, olimpiai bajnokként presztízsértékű lett volna neki a győzelem, de az is, hogy – legyen bár földöntúlian tehetséges az ember – a fölkészülésbe belerakott időt, kilométereket, ha jön az „ítélet napja”, nem pótolja semmi sem. Dolgozni kell, „lemenni a bányába” – Miláktól hallottuk tán 2019-ben a hasonlatot –, e sportágban más nem segít. Munka és munka kell, s ha az megvan, az Úristen is teszi majd a dolgát. Szabó Álmos igen jól tudja ezt, ebben biztos vagyok. Fohászkodom, hogy Milák Kristóf nagyon hallgasson reá!

S itt van a győztes Kós Hubert, akiről 2022 nyarára (mert képtelen volt javulni vegyesen) szinte „lemondtam” már. Azóta világ- és olimpiai bajnokká lett! Makacsul állítom, hogy bár a bámulatos technikai alapokat korábbi edzőjének, Magyarovits Zoltánnak köszönheti, a fordulatot Bob Bowman fölismerése hozta el: nem a vegyest, hanem a hátat kell favorizálnia. Így lett! Kós, félévnyi közös munka után, másodperceket javulva lett 200 háton világbajnok, majd olimpiai aranyérmes ugyanezen a távon, ami – úgy tetszik – végleg fölszabadította őt, úgyannyira, hogy eredeti céljára nézvést is álmodhat immár. 

Lehet-e világverseny (az Eb nem az!) győztese 200 vegyesen is, nem tudom, de amit e távon (is) mutatott az ob-n, megemelte fantáziám. 2020 júliusában a Covid keretezte Négy nemzet-versenyen, 17 évesen úszott 1:59.06 lobbantotta be képzeletem, különösen, hogy az eredményen szinte félévenként egy-egy másodpercet javított. 2021 júniusában a budapesti Eb középdöntőjében 1:56.99-nél járt már, aztán a fináléban elakadt, s az időn nem javított azóta sem. Jött Amerika, a hátas tündöklés, s megvallom, nem gondoltam komolyan a vegyesre vele kapcsolatban már. Mert hát ott a négy olimpiai aranyat gyártó klubtárs, aki mind a négy úszásnemben világklasszis időre képes, akit megközelíteni is csak akkor lehetne, ha Kós a 200 vegyes mell részidején két másodpercet javulna minimum! (Marchand az olimpián 32.36-ot úszott, Kós eddig rendre 35 körül, ami úgy öt méter hátrányt jelent.) Nos, e résztávot most 33.30-cal (!) tette meg, ami annyit tesz, hogy a reklamált két másodperces javulásból (ha ez tartós lesz) úgy másfél megvan már! Ráadásul az 1:56.40-es egyéni rekordot az amerikai egyetemi bajnokságot nagy időkkel végighajtva a yardos távokon, az akklimatizációval is küzdve aligha csúcsformában, fáradtan érte el. Marchand legjobb ideje (1:54.06) majd’ két és fél másodpercre van még, ám tökéletes fölkészültséggel, frissen, lendületesebb első százzal (pillangó- és hátúszótudománya bőven megvan ehhez) az eredmény közelébe érhet. (Föltéve, hogy a nála egy évvel korosabb, megszállottan szorgalmas zseni nem javul tovább nagyokat.)

A kilenc bajnoki arany kevésbé érdekel, a 100 hát 52.24-e (ezüstöt ért volna Párizsban), a 100 pillangó 50.55-je (ez már a világelit pereme) annál inkább, s ha hozzáveszem, hogy a 4x100-as gyorsváltó kezdőjeként (48.76, mint Milák győztes ideje) egyéni csúcsig ért, a 4x200 befejezőjeként meg – tizenötödik starttal a négy nap alatt! – Németh Nándort verte meg (1:47.37), azt kell mondanom: káprázatos, amit művelt a srác, s sok örömöt adhat még nekünk.

S még valamiről. A férfivá érett Kós Hubert a határozott, mégis szelíden képviselt arány- és minőségérzékkel átszőtt cél- és feladattudatnak oly harmóniáját sugározza hozzáállásával, szavaival, hogy az nemcsak ámulatra méltó, de vigasztaló példa is lehet mindenkinek. Hogy az álom, az olimpiai bajnoki cím nemesítette-e ily önazonossá őt, nem firtatom, ám vallom, nagy szerepe lehet abban, hogy úszásunknak ne egyetlen „ernyő” alá kelljen a jövőben állnia.

Így együtt a remény bajnokságát láttam én, most már csak dolgoznia kell mindenkinek, irgalmatlanul, szorgalmasan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!