Norvégiai légiósunk állítja: „Itt sincsen hatszáz Görbicz Anita”

Már az elején meglepődünk. „Egy-két fok van, egyáltalán nincs hideg – mondja Juhász Gabriella, ami Norvégia középső részén azért váratlan fordulat így november második felében. – Persze lehet, hogy majd amikor mínusz húsz lesz, el fogok gondolkodni, hogy jó helyen vagyok-e... Bár errefelé az a mondás járja, nincs rossz idő, csak rossz öltözék. Az viszont tény, hogy javarészt sötét van, kilenckor felkel a nap és háromkor lemegy. De meg lehet szokni. Az ablakom egy fjordra néz, szóval nem panaszkodom.”

Naná, történhetnének rosszabb dolgok az emberrel, mint hogy egy álmos norvég kisvárosba veti a sorsa. „Nagyon barátságosak az emberek, és már az is megesett, hogy rám köszöntek az utcán – jelzi Juhász Gabriella, hogy már megismerik a helyiek, és mivel szorgalmasan tanul is norvégul, még válaszolni is tud, ha üdvözlik. – Levanger kisváros, még kisebb, mint a szülővárosom, Kisvárda, de van vagy három nagyobb bolt, ahol be lehet vásárolni, úgyhogy tudok főzni is magamnak, jó magyaros dolgokat. A családtól persze még sosem voltam ilyen távol, kétezer-nyolcszáz kilométer nem kevés, más gondom azonban nincs. Hacsak az nem, hogy a nagy távolságok miatt minden meccsre repülővel járunk, én meg utálok repülni.”

A 27 esztendős balszélső nyáron igazolt ki Norvégiába, amelynek női válogatottja az aktuális világ-, Európa- és olimpiai bajnok, miután előző klubja, a Veszprém Barabás gyakorlatilag bedőlt a szezon végére, és azóta már a Győr fiókcsapataként reinkarnálódott. De Juhász már Veszprémbe is akkor igazolt, amikor korábbi állomáshelye, a Debrecen csődközelbe került, sőt már Debrecenbe is úgy érkezett három és fél éve, hogy az európai élcsapatot tervezgető román Brassónál hirtelen lehúzták a rolót – szóval nem volt épp jó sorozata.

„Úgy éreztem, váltanom kell, meg egyébként is régi álmom volt Skandináviában játszani, ezért amikor adódott ez a lehetőség, belevágtam – mondja. – Egyáltalán nem bántam meg, hogy így tettem, jó közösségbe és jó csapatba kerültem. Lelkes, fiatal társaság, csak négyen vagyunk idősebbek huszonhét évesnél. Most az ötödik helyen állunk a norvég bajnokságban, és ezzel nagyjából elégedett is mindenki. Amint velem is: szélsőként és irányítóként egyaránt számolnak velem, és talán mondhatom, hogy jól megy a játék.”

Ezen a ponton kötelező kérdés, hogy mi a helyzet a mifelénk legendásnak gondolt „norvég stílussal”, amelynek a meghonosítása slágertéma volt nemrég, amíg Karl Erik Böhn szövetségi kapitány és korábbi ETO-edző bizalmi tőkéje kopni nem kezdett a hajszállal elbukott BL-döntő után. Ehhez képest Juhász Gabriella azt mondja, nem tapasztalt különösebb mágiát.

„Kérdezte ezt már más is, és nem is hitte el, amit válaszoltam, de én úgy látom, a norvég kézilabda is olyan, mint a magyar – mondja. – A bajnokság is hasonló felépítésű és erősségű, mint az otthoni, ugyanúgy van egy kiemelkedő csapat, a Larvik, mögötte egy másik nagyon erős, a Byasen, és aztán a többiek. A közeg viszont más, meg aztán itt biztos lehetek benne, hogy stabil a háttér, nem érnek kellemetlen meglepetések. Az is különbség, hogy itt szinte mindenki tanul vagy dolgozik is a játék mellett: otthon a legtöbb hivatásos játékos számára csak a napi két edzés létezik, itt viszont készülnek a jövőjükre is a játékosok, mert tudják, hogy nem lehet mindenkiből edző. Nekem is megengedték, hogy a téli vizsgaidőszakra hazamenjek.”

Persze csúnya is lenne, ha a csapat egyik kulcsemberével keménykednének a klubvezetők, de nincs is szó ilyesmiről: Juhász nem tud olyat kérni, amit ne igyekeznének teljesíteni. És a szurkolók – akik egy 19 ezres kisvároshoz képest kimondottan sokan vannak – is kedvelik a magyar mezőnyben egyik legtechnikásabbnak számító kézilabdást.

„Egy cundert itt is értékelnek – mondja mosolyogva Juhász. – Itt sincsen hatszáz Görbicz Anita, merthogy egy sincs, szóval a különleges, szép megoldásoknak sikerük van, de azért az a lényeg, hogy gól legyen a vége.”

Márpedig a magyar játékosnak ezzel sincs gondja: ő lőtte a kilenc mérkőzés után három-három győzelemmel, döntetlennel és vereséggel álló Levangerben a harmadik legtöbb akciógólt, 21-et – összehasonlításként, a Larvikban szereplő, korábban a világ legjobbjának is megválasztott Linn Kristin Riegelhuthnak pont kettővel van több. Szóval Juhász megállja a helyét Norvégiában, és ahogy mondja, egyelőre nem tervez visszatérni Magyarországra, mármint a vizsgaidőszakot leszámítva.

„Nagyon jól érzem magam, egyelőre biztosan maradok – jelenti ki. – Lehet, hogy így kikerülök az otthoni körforgásból, de itt belekerülök egy másikba. Ami meg a válogatottságot illeti, úgysem tehetek annál többet, hogy végzem a dolgom a legjobb tudásomnak megfelelően, ebből a szempontból mindegy, hol játszom. Szóval megtaláltam a számításomat. És szerencsére kapok üzeneteket, biztatást otthonról is, ami nagyon jólesik: szeretném megköszönni a sok kedvességet innen Norvégiából mindenkinek, aki gondol rám.”