Búcsúzik Pérez Carlos, az ország „Csárlija” - portré

Pérez Carlos (egészen pontosan akkor még Carlos Pérez) 1997 őszén érkezett Magyarországra a kilences – többek közt Díaz Ivót, Hernández Vladimirt, Uríos Fonsecát, Júlio Fist is felvonultató – kubai kontingens tagjaként. A veszprémiek már az azt megelőző években szívesen szerződtettek volna ottani játékosokat, ám a magyar és a kubai szövetség oldaláról csak ekkor született meg a beleegyezés. A karibiakat kis túlzással egy draft keretében osztották el, és hogy Péreznek már akkor is jó volt a híre, jelzi: rögtön a Veszprémhez került.

A meleghez szokott tengerentúliaknak nem volt könnyű hozzászokniuk a magyarországi viszonyokhoz: az új nyelvhez, a téli hideghez, a nagy tempóhoz – eleinte gyakran „fáradtak el” a tavaszra –, ám többségük idővel megtalálta a helyét, és nagy elismertségre tettek szert nem csak hazánkban, de az egész európai kontinensen. Péreznek sem volt könnyű, mégis kijelenthető, hogy a pályán ő volt az, aki a leggyorsabban alkalmazkodott a helyzethez. A kubai válogatott húzóembere (akkor még) a pályafutása szempontjából a legjobb korban volt, 26 évesen érkezett hazánkba, ugyanakkor ennyi idősen már nem könnyű teljesen új játékstílust és hozzáállást adoptálni, neki azonban sikerült. Beszéljen azonban helyettünk valaki, aki testközelből is figyelhette őt, követte szinte lépésről lépésre a fejlődését – Csoknyai István 2011 februárjában elevenítette fel a Nemzeti Sportnak, milyen volt Pérez, mint „új fiú”.

„Emlékszem az első meccsre, amelyen Csárli játszott, rossz emlék, mert kikaptunk Nyíregyházán – mondta a korábbi csapattárs, későbbi kapitány. – Meglepődtünk, hogy csak védekezik, de ekkor még akklimatizálódnia kellett, néhány nappal korábban jött meg, és olyan fáradt volt, hogy azt sem tudta, hol van. Aztán néhány hét múlva már akkor lőtt gólt, amikor akart, és kinőtte az NB I-et. A szó szoros értelmében lövő játékosnak számított akkoriban, nem nagyon kapott tőle labdát az ember. A szélsővel semmi kapcsolata sem volt, de a beállóval sem sok.”

Valóban: az eleinte gyakran Peresként vagy Reinaldóként emlegetett átlövő nevét hamar megtanulták a hazai kézilabdahívek, aztán néhány éven belül már nemcsak itthon, hanem egész Európában tisztában volt vele mindenki, hogy ki az a Pérez Carlos. Ezért persze maga a játékos tett a legtöbbet, akinek a pályán képviselt határozottsága, mindig gólra törő elszántsága élesen szemben állt a parketten kívüli szelíd, módfelett szerethető jellemével, így nem volt csoda, hogy amikor már a válogatottunkban is ontotta a gólokat, egy csapásra lett egy egész ország kedvenc „Csárlija”.

Pérez gyakorlatilag már a második bajnokiján, egy Tiszavasvári elleni meccsen kivívta magának a kezdőcsapatba kerülés jogát, pedig nem akárki volt a posztriválisa, ám Éles József ettől az időszaktól kezdve mind inkább szerepelt irányítóként az együttesben. „Pérez játéka emelkedett ki a veszprémi csapatból” – olvasható a korabeli tudósításban, és a passzus az évek során állandó tartozéka lett a Fotex-, majd MKB-meccsek beszámolóinak.

Első szezonjának végén bajnoki címet és kupát nyert a Fotexszel. Előbbit sokáig a legemlékezetesebb trófeájaként emlegette, de az érkezése – és hosszú távú elköteleződése – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Veszprém a következő évekre állandósította az egyeduralkodó szerepét a honi színtéren. Pérez 1998 után a 2000-es és a 2007-es évet leszámítva mindig bajnoki címet ünnepelhetett, az ideivel együtt összesen 14-et tehetett a vitrinjébe, míg a Magyar Kupában csak 2001-ben, 2006-ban és 2008-ban nem számított győztesnek (13 arany).

Nemzetközi színtéren a 2001–2002-es évad sikerült a legjobban a csapattal, mert bár sérülésekkel bajlódott, a Veszprém Zdravko Zovko vezetésével bejutott a BL-döntőbe. Akkor már Díaz Ivo is a városban játszott, Pérez pedig Zlatko Saraceviccsel együtt félelmetes nehéztüzérséget alkotott. Minden idők egyik legerősebb magyar klubcsapata – a két átlövő mellett Sterbikkel, Fazekassal, Élessel, Csoknyaival, Dzombával, Pásztorral és Iváncsik Gergővel – azonban a hazai kétgólos győzelem (23–21) után Magdeburgban öttel (25–30) elbukott a többek között Ólafur Stefánsson, Joël Abati, Stefan Kretzschmar és Nenad Perunicsics fémjelezte Gíslason-alakulattal szemben. Pérez öt gólt szerzett mindkét összecsapáson, ám az idegenbeli rossz kezdés után a magyar bajnok nem tudott felzárkózni.

Pérez ekkor kúszott fel pályafutása csúcsára, s elképesztő fizikai adottságainál és szorgalmánál fogva ott is maradt: 2010-ig két, sérülésektől sem mentes idényt leszámítva minden szezonban elérte a 100 gólt a magyar pontvadászatban. 1999 óta már magyar állampolgárként tette mindezt, miután a hazai vezetők is felfedezték a benne rejlő potenciált: 2002-ben bemutatkozott a válogatottban, 2003 elején pedig főszereplő volt abban, hogy a nemzeti csapat a vb-n kiharcolta az indulás jogát az athéni olimpiára. Az emlékezetes portugáliai tornán kilenc meccsen 64 gólt szerzett – 13-at a sorsdöntő, jugoszlávok elleni hosszabbításos ütközetben dobott –, és ezzel ő lett a világbajnokság gólkirálya. A vb egyik legnagyobb sztárja volt.

„A vb gólkirálya lett, ami önmagáért beszél; a torna egyik legfényesebb, ugyanakkor legszerényebb csillaga, akinek hihetetlen akarása és gólözöne nélkül a magyar válogatott aligha harcolja ki az athéni kvótát” – értékelte a teljesítményét az esemény után a Nemzeti Sport. Csoknyai pedig így foglalta össze ezt az időszakot: „Az aktuális BL-ellenfeleink hétről hétre bombázták az ajánlataikkal, de hál’ Istennek maradt. Mellettem öltözött, nem mondom, hogy vékony lábaim lennének, de az ő combja kétszer olyan vastag, hihetetlen látvány volt. Kérdeztem is tőle: ezt hogy csinálod?”

Athénban ugyancsak az egyik legjobb góllövő volt, a bronzmeccsen például tízig jutott az oroszok ellen – pedig csupán a 21. percben talált be először –, ám az álom, az érem vele sem jött össze, a Skaliczki-gárda két góllal alulmaradt (26–28). A sors tavaly, 41 évesen kárpótolhatta volna egy medáliával, ő azonban – sokadik visszatérése után – sérüléssel is bajlódva már nem tudott segítségére lenni a csapatnak, nem is játszotta végig a tornát. Minden idők egyik legnagyobb bombázója így válogatott mezben érem nélkül maradt, viszont nemzetközi szinten így is jutott neki egy trófea – ha nem is a BL, hiszen ott kétszer is az elődöntő jelentette a végállomást (2003, 2006) –: 2008-ban a Mocsai-féle Veszprém megnyerte a KEK-et.

Kétségen felül áll, hogy az elmúlt egy-két évben Pérez már nem olyan ütemben termelte a gólokat, mint a 2000-es évek elején, ugyanakkor a fontos meccseken még mindig ő jelentette sokszor a veszprémiek mentsvárát és volt ő a támadások vezére, s ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy 2011 végén – 2003, 2004 és 2005 után pályafutása során negyedszer – ő lett a legjobb honi kézilabdázó. Tesszük hozzá: teljesen megérdemelten. Talán mindennél nagyobb dicséret, hogy pályafutása végére teljesedett ki a lövőrepertoárja, és már nem csak a góljai miatt volt a leghasznosabb játékosok egyike.

„Észreveszi a beállót, máskor összehúz két embert, és megjátssza a szélsőt – jellemezte őt 2011-ben Csoknyai. – Mindent megtanult, és napról napra képezi magát, mindig jobb és jobb akar lenni, most, harminckilenc évesen ezért játszhat még ilyen szinten. Bár sok nagy csatát megélt, megnyert, az egyik legszerényebb játékos maradt. Nincsenek sztárallűrjei, sohasem beszél vissza, ha súlyt kell emelni, súlyt emel, ha futni kell, fut.”

Ez az, amikor a kivételes tehetség mellé kivételes alázat párosult – aminek egyenes következménye lett egy kivételes pályafutás. Azokat a páros lábról felugrós bombákat sosem feledjük…

SKALICZKI: EGY SZTÁRALLŰRÖK NÉLKÜLI SZTÁR

„Azon a poszton, abban az időben, az ő képességével, játékintelligenciájával nemcsak a magyar, hanem a világ bármely válogatottjának erősítés lett volna – emlékezett a válogatottbeli kezdetekre Skaliczki László, volt szövetségi kapitány, akinél Pérez bemutatkozott magyar nemzeti dresszben. – Az érdem a szövetségé és a veszprémi vezetőké, akik meggyőzték őt arról, ha már úgy is itt él nálunk, és jól érzi magát, akkor a kubai helyett a magyar válogatottban szerepeljen. A portugáliai vb-n emlékezetes, hogy a jugoszlávok elleni ő vállalta el és értékesítette azt a büntetőt, amellyel meglett az olimpiai kvótánk.”

„Fizikai és lövőerejének köszönhetően állandó légi fölényt jelentett a támadójátékunkban, és ami fontos, nemcsak egy-kétszer talált be mérkőzésenként, hanem folyamatosan szállította a gólokat a meccseken. A védelmeknek állandó veszélyt jelentett. Abban az időben az volt a legfontosabb taktikai feladatunk, hogy megtaláljuk az egészséges összhangot közte és a másik, hasonló kaliberű átlövőnk, Nagy László között. A kilencvenes években még csak egy-egy hasonló szintű lövő volt a válogatottakban is, akik elvállalták az átlövések többségét, a tendencia akkortájt kezdett megfordulni, akkortól már rendre két azonos klasszis játszott azokban a csapatokban is.”

„A személyiségét illetően nyílt, barátságos, alkalmazkodó, igazi közösségi ember, aki mindig megértett, és zokszó nélkül végrehajtotta, amit az edzőjeként kértem tőle. Egy igazi profi, aki a magánéletében is mindent a sportkarrierjének rendelt alá. Persze alkati kérdés is, de nem véletlen, hogy ilyen szinten ilyen szintű teljesítményt tudott nyújtani negyven felett is. De nemcsak a pályán, azon kívül is lehetett rá számítani, lehetett vele beszélgetni, egy sztárallűrök nélküli sztárja ő a kézilabdának, aki nemcsak a magyar, hanem nemzetközi viszonylatban is a klasszisok közé sorolandó.”

SINKA LÁSZLÓ: SZURKOLÓK EZREIT VONZOTTA A MECCSEKRE

„Mintha ma történt volna: az 1997-es vb-n épphogy egy góllal meg tudtuk verni Kubát, amelynek színeiben már ekkor feltűnt több klasszisjelölt játékos. Hajnal Csaba felismerte, hogy valamit tenni kell, ezért a kubai válogatott több meccset is játszott Magyarországon. A legfényesebb csillag már ekkor is Pérez volt" – emlékezett vissza az akkoriban a magyar szövetség főtitkáraként dolgozó Sinka László.

„A veszprémi klub nagy fogást csinált vele, a szövetség pedig később is minden segítséget megadott az állampolgárság felvételéhez. Ekkor már más válogatottaknál is játszottak honosított játékosok, így nem volt újszerű a lépés, de a társak is szeretettel fogadták. Politikailag nem volt egyszerű kezelni a helyzetet, ám Charlie nem az útlevél miatt lett magyar, hanem mert megszerette a várost és az országot, és látta, milyen szeretettel bántak vele. A többi kubai játékossal új színt hozott a hazai kézilabdába, Veszprémben pedig szurkolók ezreit vonzotta a meccsekre a 2000-es években. Miközben mindvégig megmaradt kubainak, az idők során félig már magyarnak is érezte magát. Nagy vágya volt az olimpiai szereplés, a 2003-as vb-n pedig döntő érdemei voltak a kijutásban, a sorsdöntő meccsen elvállalta a hetest, és a kapus lába között bevágta. Máskor is jellemző volt rá, hogy minden éles helyzetet bevállalt."

„Az emberségét tudnám kiemelni, kellemes stílusának is köszönhetően mindenhol tárt karokkal várták. Hatalmas szíve van, mint egy jó gyereknek. Ma is nagyra becsülöm, mindenkinek ilyen játékost kívánok, mint Charlie" – mondta a tiszteletbeli elnök.

ÉLES JÓZSEF: A KÖVETKEZŐ SZÁZ ÉVBEN NEM LESZ MÉG EGY OLYAN KÉZIS, MINT PÉREZ

„Japánban a vb-n találkoztunk ellenfélként először Kubával, és egy góllal nyertünk egy olyan riválissal szemben, amely kivétel nélkül csiszolatlan gyémántokból állt, olyan őstehetségekből, akik viszont mindent egyénileg oldottak meg, mert csapatként nem tudtak összedolgozni – emlékezett Pérez Carlosszal való első benyomásaira Éles József, világválogatott átlövőnk, a későbbi veszprémi klubtárs. – Állítom, ha az a kubai keret annak idején csapatként is összeáll, akkor verhetetlenek lettek volna. Nemcsak számunkra, hanem bárkinek a világon. Később aztán megérkeztek Magyarországra, egy tesztmeccset játszottak a Veszprém és a több magyar klub ellen is, a klubvezetők, edzők ott tudtak választani közülük az akkori szabályoknak megfelelően két-két légióst. Hozzánk Pérez és Fonseca került, nyilván nem véletlenül.”

„Csárli kiváló fizikai adottságokkal büszkélkedett, rendkívül atletikus volt, a mozgáskoordinációja tökéletes, a rugóit, az erejét és az izmait pedig bármelyikünk megirigyelhette volna. Viszont az elején nehezen ment a beilleszkedése, és nehezen állt át az egyéni játékról a csapatmunkára. Akart ő, csak addig teljesen más stílusban játszott. Az elején rendre akkor került pályára, amikor megakadt a szekerünk, és az egyéni, váratlan megoldásra volt szükség. Mert foghatatlan, tarthatatlan volt, az ellenfelek rettegtek tőle – ezt speciel nem csodálom –, aki tizenhárom méterről is kíméletlenül lőtt. Többnyire pontosan és eredményesen. Ha az emlékezetem nem csal, az 1999–2000-es idényben viszont nagyon nem ment neki. Sokat beszélgettem akkor vele, miként később is arról, hogy magyar válogatott legyen-e. Mert a klub- és az országváltáson is sokat hezitált. Közben persze azért fejlődött ő az évek során, méghozzá úgy, hogy az erényeit nem veszítette el. De az igazi áttörést a 2003-as portugáliai vb hozta meg számára, amikor nagy tornán először játszott a magyar válogatottban. Akkor már nyolc-tíz gólt lőtt meccsenként, a vb gólkirálya lett, a csapatot pedig ezzel olimpiai kvalifikációhoz segítette. Ne feledjük azt sem, hogy a csapatunk aztán Athénban negyedik lett. Onnantól kezdve nemcsak erőtől duzzadt a játéka, hanem végre az önbizalomtól is, ráadásul a csapatmunkából már elsőrangúan vette ki a részét. Igazi világklasszissá vált. A következő száz évben nem lesz még egy olyan kézis, mint Pérez.”

FAZEKAS NÁNDOR: NÁLA JOBB EMBERT NEHÉZ TALÁLNI

„Már az ideérkezésekor kiemelkedett a többiek közül, a kubai kézilabdásokra jellemző módon magas volt és nagyot tudott lőni, de a tudása még messze nem volt akkora, mint ma. A páros lábról felugorva elvégzett lövés már akkor is a védjegyének számított, szinte bármekkora falat át tudott lőni. Az évek során aztán az edzők valódi világklasszist formáltak belőle. Már nem csak saját maga fejezte be az akciókat, hanem ugyanúgy helyzetbe tudta hozni bármelyik oldali szélsőt vagy éppen a beállóst is. Persze továbbra is jellemző volt, hogy sokszor hozzá fordultunk passzívnál: 'Charlie, segíts!' – ő pedig elvállalta ezeket a helyzeteket" – emlékezett vissza Fazekas Nándor, aki már a Veszprémet erősítette, amikor Pérez hazánkba került.

„A válogatottban könnyű volt a beilleszkedése, hiszen mindenki örült az érkezésének. A nemzeti csapat nagy része Veszprémből érkezett, ez a segítségére volt. Nehéz néhány nagy meccsét kiemelnem, de a 2003-as portugáliai vb-t mindenképpen mondanám, amikor úgy lett a torna gólkirálya, hogy más kiemelkedő játékos is volt a csapatban. Az évek során több világhírű klub próbálta leigazolni, ám ő mindvégig maradt Veszprémben" – tette hozzá a kiváló kapus, aki magánemberként baráti kapcsolatot ápol az átlövővel.

„Több évig voltunk szobatársak a Veszprémben és a válogatottban, nagyon közvetlen, aki kerüli a konfliktusokat, nála jobb embert nehéz találni. Egy csupa szív lélekember, aki bár az elején több évig nem láthatta a családját, nem lehetett rajta honvágyat látni. Már nagyon várjuk a vasárnapi búcsúmeccset, megérdemli, hogy egy emlékezetes gálával köszönjünk el tőle. Valószínűleg mi és ő is megsiratjuk majd a búcsút, de bízom benne, hogy a későbbiekben sem fog minket elfelejteni!"