A rohanós, a kőkemény és az újgalaktikus - kettő az ETO ellenfele lesz

NŐTTEK, GYŐZTEK – JÖNNEK

Három eltérő életút jellemzi a budapesti MVM EHF Final Fourra utazó klubokat. A történelmi idősíkban legmélyebbre visszanyúló hagyományokkal a Buducsnoszt Podgorica büszkélkedik, amelynek a közelmúltja is a legszebb. A klubot 1949-ben alapították, és az akkori Jugoszlávia részeként 1962-ben nyert először montenegrói területi bajnokságot, a hetvenes években pedig már a jugoszláv bajnokság meghatározó tagja volt. Első bajnoki címét 1985-ben nyerte meg, (igaz, egy évvel korábban a kupát már elhódította), ráadásul abban az esztendőben a KEK-ben is megállíthatatlannak bizonyultak a podgoricaiak.

A Buducsnoszt aranykorszaka 1989-ben kezdődött: azóta 1991-et leszámítva minden évben bajnok volt a csapat, induljon akár a jugoszláv, a szerb-montenegrói vagy az önálló montenegrói pontvadászatban, utóbbiban egyébként még egyetlen más csapat sem nyert trófeát, ahogy a kupában sem. A klub az 1985-ös mellett begyűjtött még két KEK-et: 2006-ban a Győri ETO, 2009-ben a dán Vejen ellen hódította el a trófeát. „Örökös bajnokként” állandó szereplője a BL-nek, a ’90-es évek második felében konstans elődöntős volt, a nagy kiugrást viszont a 2011–2012-es szezon hozta meg, amikor – ugyancsak az ETO elleni fináléban – megnyerte a legrangosabb európai kupasorozatot.

Bár a piros-fekete színekben pompázó Vardar Szkopje is szép hagyományokkal felvértezett klub – a kézilabdacsapat alapjait 1961-ben fektették le –, nem említhető egy lapon a Buducsnoszttal. Az 1994-es Macedón Kupát és egy 1983-ban nyert területi bajnoki címet leszámítva rendre csak az árnyékos oldalon szerepelt: a Kometal Szkopje 1993-ban kezdődő hegemóniájának tehetetlen szemlélője volt, míg a legutóbbi, áttörést hozó évadot megelőző három szezonban a Metalurg diadalaihoz asszisztált.

Az orosz milliárdos, Szergej Szamszonyenko érkezése ugyanakkor új, napos korszakot nyitott a klub életében, és a női kézicsapat lehet az első, amelynek eredményeivel ki lehet díszíteni a kirakatot. A pénz könnyedén csábított Szkopjéba tucatnyi toplégióst, akik meg is dolgoztak az elmúlt hónapokban a bizalomért, hiszen a sztárokkal felturbózott, galaktikus jellegű képződmény első BL-szezonjában a legjobb négyig menetelt.

Teljesen más emelkedő útvonalat járt be a balkáni együttesekhez képest a jelenleg hivatalosan FC Midtjylland Handbold néven futó ikasti női kéziklub. A klubot 1970-ben alapították, és felnőtté válási korszaka 1991-ig tartott: akkor rögtön két fronton is sikerült az áttörés, egyrészt feljutott a csapat az élvonalba, másrészt megnyerte a Dán Kupát. Az élvonal legjobbjai között a kilencvenes évek közepére stabilizálta magát, és 1998-ban megszületett az első bajnoki elsőség, és ugyan a következő hazai aranyra 2011-ig várni kellett – ráadásul társult mellé egy EHF-kupa-trófea is –, időközben is rendre lehetett minek örülni a 15 ezres kisvárosban. 2002-ben (Siti Beával a soraiban) EHF-kupát, 2004-ben KEK-et nyert a hazai porondon jelenleg három bajnoki címnél és öt kupaserlegnél járó klub, amely 2003-ban BL-elődöntős volt többek között Kristine Andersennel, Grit Jurackkal és Henriette Mikkelsennel a soraiban.

2008-ban metamorfózison esett át az Ikast, hiszen beolvadt a régió nevét viselő futballklubba – innét a szokatlan FC kezdetű név –, a kék-sárga színeit pedig vörös-feketére váltotta. A sikerek azonban maradtak – legalábbis néhány átmeneti év után ebben a szezonban a legmagasabb szinten is számolni kell a dán csúcskézi reprezentánsával.

A BAJNOKI CÍMTŐL A MAGYAR FŐVÁROSIG

A riválisok BL-szereplése közül aligha szorul bármelyiké nagyobb lélegzetvételű bemutatásra, a Buducsnoszté mégis különösen szem előtt volt, hiszen a csoportkörben és a középdöntőben is illetékesek voltak Magyarországra. Az FCM csoportkörbeli remeklésének és a Buducsnoszt Moracsában nyújtott kiegyensúlyozottságának a Ferencváros itta meg a levét, amely csoportharmadikként a KEK-ben írta tovább idénybeli szenvedéstörténetét.

A podgoricaiak a középdöntőből sem hagytak ránk szép emlékeket, mert bár veretlenségük ellenére az ETO mögé szorultak a táblázaton, a montenegrói meccsen bemutatott ámokfutás pillanatai – amelynek betetőzése Milena Knezsevics próbája volt Görbicz Anita hosszú távú kiiktatására – élénken a győri játékosokba és szurkolókba éghettek. Talán mondani sem kell: a Buducsnoszt–Vardar elődöntőn aligha lesz semleges szurkoló, aki képes lesz ezzel a fajta felfogással szimpatizálni.

A Podgorica amúgy a hazai bajnokságban csak a második csapatát indítja, és a szezon során a balkáni Regionális Ligában próbálta magát acélozni a BL-meccsekre, ám Dragan Adzsics vezetőedző maga is hangsúlyozta, hogy a kevés igazi tétmeccs rontja a csapat esélyeit a final four előtt. A regionális sorozatot egyébként vezeti a „Budu”, amely csupán egyszer szenvedett vereséget, szeptemberben a sorozattól később visszalépő Krim Ljubljanától, majd a folytatásban még két meccset – a Krim és a Podravka Koprivnica elleni idegenbeli fellépést – adott döntetlenre. Az Adzsics-csapat a legutóbbi tétmeccsét múlt csütörtökön játszotta: a szlovén Zagorje ellen 34–18-ra győzött a hétgólos Radmila Petrovics és a hat találatig jutó Kinga Byzdra remeklésével.

Az FCM az előző szezon dán bajnoki döntőjében a Team Tvis Holstebrót győzte le, és a jelenlegi szezonban is készülhet készülhet a fináléra, amelyet a Viborg ellen vív majd. Helle Thomsen a final fourba jutás után csodát emlegetett, és azt emelte ki, elképesztő, hogy a csapata bírja erővel a többes terhelést. A fiatal átlagéletkorú csapatnak ugyan a középdöntőben izzadnia kellett a továbbjutásért, de hazai pályán száz százalékot hozott a BL-szezonban, ami jelzi mentális erejét. A dán pontvadászatban az alapszakaszt a 2. helyen zárta, és vasárnap az öt-ötgólos Nycke Groot és Trine Östergaard vezetésével az elődöntő második meccsén is 25–23-ra győzte le a Randerst, így simán lépett tovább.

A Vardar három vereséget is elszenvedett a Regionális Ligában, sőt, a hazai bajnokságban is volt már egy döntetlenje, ezek az eredmények azonban a szezon első feléhez köthetők, így a hétvégére vonatkozóan aligha lehet következtetést levonni belőlük. A két csoportkör során az ETO után a Vardar gyűjtötte a legtöbb pontot a BL-ben, és az egész idény során javuló formát mutatott, amely könnyen elképzelhető, hogy a magyar fővárosban csúcsosodik ki.

ERŐSSÉGEIK LEHETNEK

A múlt és a közelmúlt után lássuk a jelent, és azt, hogy miben bízhatnak, mire alapozhatnak a riválisok az utolsó két BL-meccs előtt!

A Buducsnosztnak – ha nem is olyan erős a kerete, mint a BL-győzelme idején – Dragan Adzsics munkássága jókora stabilitást kölcsönöz. Az is elvitathatatlan, hogy a montenegrói szakember kiválóan lavíroz csapatával a kőkemény és durva védekezés határán, amelyet ha büntetnek is a játékvezetők, gyakran kézzel fogható haszonná tud alakítani az ellenfél elbizonytalanításával. Ezt felhasználva még az is elképzelhető, hogy a csapaton belül Milena Knezsevics eltiltását is plusz lélektani töltetté tudja alakítani a válogatottat Eb-győzelemig és olimpiai ezüstig gardírozó tréner, hiszen a keze alatt lévő játékosokat mindig is nagy alázat és csapategységben való gondolkozás jellemezte. Clara Woltering, Dragana Cvijics, Cristina Neagu, Kinga Byzdra, Camilla Dalby, továbbá a villámléptű szélsők, Radmila Petrovics és Majda Mehmedovics révén megvan az erőforrás arra, hogy egy meccsre feledtetni tudják a csapat „fogaskerekének” számító Knezsevics hiányát.

A podgoricaiaknak – csapatként – ráadásul van már tapasztalata hasonló tétre menő és hőfokú csatákban, míg ez a szkopjei vagy ikasti játékosokról legfeljebb egyéni szinten mondható ez el, és az sem utolsó szempont, hogy a győriek mellett alighanem a montenegróiak számíthatnak a legnagyobb nézőtéri támogatásra a legendásan híres-hírhedt Varvari révén.

A Vardarnál Indira Kasztratovics számára nyilván idő kellett, amíg összerakja a szélrózsa minden irányából érkező egyéniségeit, ám az új macedón topcsapatnak az elmúlt hónapokban lehetett ideje építkezni, és rendkívül veszélyes ellenfél lehet a négyes döntőben, hiszen minden posztra jócskán van variációs lehetősége. A két húzóemberben, Andrea Lekicsben és Jovanka Radicsevicsben éghet a bizonyítási vágy, hogy igazolja tavaly nyári döntését, de több nagynevű játékos is érezheti úgy, hogy végre most jött el a nagy esély. Az talán megkockáztatható: egyénileg már most minden adva van a Vardarnál, hogy a végső győzelemre is odaérjen, csapatszinten azonban amolyan „sötét ló” szerepben vágtathat neki a final fournak.

Az a fogadási oddsokból is kiderül, hogy a legkisebb teherrel a Midtjylland érkezik a Budapestre, Helle Thomsen „csodatevői” látatlanban azonban aligha mondtak le egy budapesti bravúrról. A dán mentalitásra egyébként sem jellemző, hogy sokat nyomna a latba a pszichológiai nyomás érzékelése, az FTC példája pedig különösen bizonyítja, hogy az FCM felszabadult, az ellenfél lerohanására épülő játéka gyilkos lendülettel csaphat le, ha hibás alapvetésként posztonkénti összevetésben határozzuk meg az erőviszonyokat. A két légiós közül a német kapus, Sabine Englert a védelmet, a holland irányító, Cornelia, azaz Nycke Groot pedig a támadást foghatja össze, mindegyikük teljesítménye meghatározhatja a dán bajnok eredményeit. A final four résztvevői közül jócskán a dán bajnoké a legalacsonyabb átlagéletkor, ami aligha jelent előnyt, ha a tapasztalat számít, ám biztosan nem lesz hátrány, ha versenyfutásra kerül sor.