Válogatott kézisből újságíró és játékvezető - 30 évesen

2014 tavasza, Szentendre, NB I/B-s férfi kézimeccs. A pályán több ismert játékos, mint például Bajusz Sándor, Doros Ákos vagy Gúnya Péter. S van még valaki, a sorból némiképp kilógó, mégis ismerős arc. A fiatalember a szentendrei „veteránokkal” ellentétben a semleges oldalt képviseli, síppal irányít, biztosítja a rendet a pályán. De hogy jut el a korábbi válogatott átlövő, Tarnavölgyi Gergely – mert róla van szó – oda, hogy bő tízévnyi profi játék után más, ha nem is mindig merőben más, irányokkal próbálkozzon?

Nyíregyházától Nyíregyházáig

A kézilabda-szeretők számára ismerős lehet a Tarnavölgyi név, hiszen az 1983. június 12-én született játékos az elmúlt bő egy évtizedben szinte állandó szereplője volt a legmagasabb szintű hazai küzdelmeknek. Pályafutása nagy része szülővárosához, Nyíregyházához kötődik, de megfordult Debrecenben, Százhalombattán és Miskolcon is, Skaliczki László irányítása alatt pedig a válogatott mezét is magára ölthette. Karrierjének felfelé tartó lendülete azonban öt-hat éve megtört, balszerencse kövezte ki a pályáját – kifejezőbben fogalmazva: amerre járt, általában elfogyott a pénz –, ám utólag nagyon úgy tűnik, a borús fellegekkel együtt lehetőségek is sodródtak az útjába, amelyeket megragadott. De haladjunk sorjában!

Gergely a nyíregyházi Bem József Általános Iskolában – Ráczné Erzsike néni és Hanufer Sándor kezei alatt – ismerkedett meg a játék alapjaival, és középiskolás korára világossá vált számára, hogy érdemes a kézilabdába energiát fektetni. Túlzás nélkül állítható, hogy szárnybontogatása alatt kiemelkedő eredményeket ért el csapataival, hiszen az általánosban kétszer is bejutottak az országos diákolimpiai döntőbe, majd középiskolásként már két országos diákolimpiai bajnoki cím következett, utóbbi jutalma egy strasbourgi út és a huszonnégyes mezőnyben elért 9. hely volt a középiskolás világbajnokságon. A gimnáziumi évek alatt a fiatal kézis a szükséges magasságra is szert tett, irányító-szélsőből átlövő és alapember lett a korosztályos válogatottban.

Nyíregyházát színvonalas kézilabdaélet jellemezte az ezredforduló környékén, és Tarnavölgyi számára még az sem volt különösebben zavaró, amikor rövid időre a másodosztályba szállt alá az együttes. Az átlövő állandó helyet harcolt ki a csapatban, 2003-ban bajnoki címet szereztek, és 2005-ben már országos szinten is felhívta magára a figyelmet, miközben a Zlatko Saracevic irányította Nyíregyházával – igaz, csak a Medvescak Zagreb elleni párharc idejéig – a KEK-et is megjárták. Skaliczki László ekkor hívta meg a válogatott keretébe is, és 2005–2006 során több felkészülési tornán számításba vette.

2006-tól néhány éven át országos keringő következett a pályafutásában, hiszen előbb Debrecenben szerepelt két évig, majd Százhalombattán töltött egy szezont. Utóbbival hiába volt jó idénye és lett a csapat legeredményesebbje (31 meccsen 113 gól), kiesett az élvonalból. A másodosztályban nem akart Battán maradni, és mivel Nyíregyházán akkor nagy építkezésbe kezdtek – az első osztályba jutás határozott tervével –, engedett a szívének, és „hazaigazolt” az NB I/B-be. A történet folytatásához a vezérfonalat itt átengedjük főhősünknek.

„Egy vállalkozó révén volt pénz, rajtam kívül nyolc-kilenc olyan játékost igazoltak, akinek volt NB I-es múltja – meséli a jobbkezes kézilabdázó. – Azonban csak egy hónapig működött a terv, a vállalkozó nagy üzlete befuccsolt, anyagi gondok jelentkeztek, lassan elszállingóztak a játékosok a klubtól, így végül csak a középmezőnyben végeztünk. Télen még magánéleti okok miatt nem mentem el, ám a nyíregyházi kézilabda – immár sokadszor – elemeire hullott, ezért elszerződtem Miskolcra, ott viszont fél év után cseberből vederbe jutottam, így visszakerültem Nyíregyházára, ahol azóta is rendezett viszonyok közt játszom. Itt azonban a többség munka mellett sportol – van tűzoltó is a keretben –, és én is a visszaigazolásomkor mentem el újra a Kelethez gyakornoknak.”

Ezen a ponton azonban kicsit ugorjunk vissza az időben…

Válogatott átlövőből gyakornok

A fiatalember élete ugyanis már ezekben az időkben sem csak a kézilabdáról szólt. Mindig is fontos volt számára a tanulás, így bár már érettségi környékén élvonalbeli pályával kecsegtette a sport, folyamatosan képezte magát. Humán beállítottságú lévén ideális volt számára a Nyíregyházi Főiskola, ahol 2005-ben diplomázott, ám a debreceni időszak alatt sem tétlenkedett, középfokú edzői végzettséget szerzett.

„Amikor negyedikes-ötödikes koromban elkezdtem kézilabdázni, kialakult az érdeklődésem a sport iránt – meséli a kommunikáció-magyar szakon végzett újságíró. – Rendszeresen vettem a Nemzeti Sportot, olvastam a tudósításokat, beharangozókat, visszatekintőket, és természetesen érdeklődtem a sportriporteri szakma iránt. Az érettségi környékén már éreztem, hogy érdemes a kézilabdába belefektetni, ifjúsági, majd juniorválogatott lettem, de mindig is úgy voltam vele, hogy a sport mellett kell csinálni valamit. Olyan szakot kerestem, amelyről úgy éreztem, hogy hasznomra válhat. A történelmet, a magyart, a nyelvtant mindig könnyen tanultam, a reáltárgyak kevésbé vonzottak. Az egyértelmű volt, hogy a kommunikáció az újságírás miatt »kell«, és jött még mellé a magyar.”

2009-ben került gyakornokként a Kelet-Magyarország című megyei laphoz, a nyíregyházi „válságidőszak” alatt egy edzése volt naponta, emellett bejárt reggelente az újsághoz. A sportújságírókat ismerte, így a légkörre már a kezdetekkor sem lehetett panasz, és a balul sikerült miskolci félév után ismét visszatért az információszerzés és karakterrengeteg világába. 2011 nyarára pedig úgy beletanult a mesterségbe, hogy az övé lett egy megüresedett státusz.

„Korábban sportújságírást tudtam elképzelni magamnak. Az élet azonban máshogy hozta, ám most már egyáltalán nem bánom, hogy nem a sportrovatnál dolgozom – mondja a főként gazdasági vonalon mozgó kolléga. – Sok olyan dolgot megtanultam a közéleti, politikai újságírásból, amit korábban nem gondoltam volna, míg ha megmaradok a sportújságírásnál, akkor bennmaradok egy viszonylag zártabb közegben. Szabolcsban erős a mezőgazdasági vonal, erősebb, mint az ipar. Ebbe bele kell tanulni, de ez érdekel, és nagy kedvvel csinálom. Szeretem a munkámat, de ha nem lenne mellette a sport, az edzősködés, a játékvezetés, az nagyon hiányozna.”

Ahogy szavai is utalnak rá, Tarnavölgyi Gergely élete manapság messze áll az egydimenzióstól. Mint mondja, a megfelelő szervezés nagy energiát és sok otthoni kompromisszumot igényel – hangsúlyozza, hogy ezúton is köszöni feleségének a sok türelmet! –, de a család és a munkatársak folyamatosan segítik. A munka, az edzések és a játékvezetés mellett egy gyerekcsapatot is irányít, ha kell, viszi a kicsiket akár Csengerbe vagy Ózdra. Ám az edzőséggel magasabb szinten egyelőre nem számol, igaz, nem végleg elzárkózó a hangvétele. Most azonban érthetően az életének más területei vannak fókuszban: tavaly február óta egy kislány gondoskodó édesapjaként is helyt kell állnia.

A nyíregyházi csapat eredményeire amúgy nem lehet panasz, a harmadik helyen zárta az NB I/B Keleti csoportját a Balmazújváros és az Eger mögött, ami Tarnavölgyi szerint több is, mint realitás, túltesz minden elváráson. Ő azonban az elmúlt évekhez képest kevésbé játszott meghatározó szerepet a nyírségiek játékában, az ősz során még heti három edzésre járt, januártól már csak egyre: életében a család és a munka után egyre inkább a játékvezetés veszi át a prioritást, és nyártól egy évig szünetelteti is a játékot.

A profi kézilabda-karrier végére tehát végleg pont kerül, így akasztják a hóhért alapon fel kell tenni a kérdést: sikerült-e kihozni a maximumot? „Nem, nem teljesen – jön az őszinte válasz. – De ennek az is az oka, hogy sosem csak a sport érdekelt. Ez bizonyos szempontból hátrány, hiszen harmincéves vagyok, még simán játszhatnék a legmagasabb szinten, ám nem tettem arra fel mindent, hogy még játsszak öt-hat évet az NB I-ben. Másrészt viszont szereztem diplomát, képeztem magam, edzői papírom van, játékvezetői vizsgát tettem, civil munkához jutottam, és fizikailag sem zsigereltem ki magam a hátralévő évtizedekre.”

A labda nem, a pálya marad

A kézilabdázó-újságíró 2010 tavaszán tette le a játékvezetői vizsgát, amikor játszott ugyan Nyíregyházán, de fizetést nem kapott, szabadideje viszont volt bőven. „Nem tudom, milyen indíttatásból vágtam bele, magamtól jött az ötlet, nem mondta senki, hogy csináljam, csak kedvet kaptam hozzá” – válaszolja a miértre.

Mindenesetre nem volt rossz ötlet, hiszen játékvezetőként – ahogy azt egy válogatott játékostól talán el is várja az ember – villámgyorsan ível felfelé a pályája. „Jelenleg az országos C-keret elején vagyunk. Ez azt jelenti, hogy »felfújós« játékvezetőként egy-egy alkalommal kapunk NB I/B-s férfi meccset is, de javarészt nőit fújunk. Mivel én a Keleti csoportban játszom a férfiaknál, így oda nem is küldhetnek, csak a Nyugatiba, ahhoz viszont Nyíregyházáról messze vagyunk. A következő lépcsőfok azonban a B-keret, ami egyértelműen NB I/B-s férfimeccseket takar” – magyarázza a Halász Andrással párban dirigáló sípmester, honnan jött az a kivételes helyzet, hogy ellentétbe került nála a játékvezetés és a játék maga.

„A jelenlegi társammal tavaly szeptember óta vagyunk együtt. Nekem Szabolcsban korban, motiváltságban nem akadt társam, de szerencsém volt, mert András társa kiment külföldre, így egymásra találtunk. Érezzük, hogy kiemelt figyelemmel fordulnak felénk, de ehhez oda kell tenni a teljesítményt is. Fújtunk már egy NB I-es meccset is, egy Gyöngyös–Juniorválogatott mérkőzést – mondja Tarnavölgyi, aki sok olyan kézilabdázóval szembetalálja magát, aki ellen játszott korábban, vagy akár még szerepelt is vele egy csapatban, ezt azonban még nem érezte hátránynak. – Furcsa nekik fújni, de úgy érzem, ad némi könnyebbséget, tudják, hogy játékosként mire voltam képes, és talán még a hibákat is jobban elfogadják.”

De vajon hogyan látja Tarnavölgyi Gergely, a kézilabdázó most a bírók működését? „Ó, teljesen átestem a ló túlsó oldalára. Annak idején előszeretettel reklamáltam, ám amióta látom, milyen nehéz dolguk van, hogy síppal a kezükben olykor el kell dönteniük egy-egy mérkőzést, gyakran már én védem a társak előtt őket. »Figyelj – mondom –, lehet, hogy neki van igaza« vagy »kétperc volt, nyugi!« Sokszor még az edzőnknek is mondom, hogy ne reklamáljon olyan vehemensen” – mondja nevetve.

Persze, a szurkolókat már nem mindig ennyire könnyű meggyőzni, azonban ismert játékosként még a lelátóról is érezni olykor respektet. „Gyöngyösön, az NB I-es meccs előtt, amikor szemügyre vettük a pályát, kiabálták, hogy hajrá, Nyíregyháza. De kedvesen tették, és összességében egy-két kivételtől eltekintve csak pozitív élmények értek.”

A korábbi válogatott kézilabdázó számára tehát harmincévesen véget ér a játék (persze a jövőbeni, amatőr keretek közötti labdapattogtatás nincs kizárva), ugyanakkor a legtöbb hasonszőrű aktív sportolóval ellentétben adott egy – kettő, három… – hosszú távra szóló hivatás. A tudatosnak tűnő karrierépítés kérdésére mégsem az orákulum fölényesnek tetsző bölcsessége érkezik, sokkal inkább egy higgadt, elgondolkodó válasz.

„Hogy tudatos lett volna-e ez az építkezés? Egyáltalán nem. Ugyanakkor én is látok rossz példákat arra, hogy a sport befejezése után mi történhet a legmagasabb szinten lévő sportolókkal, akár olimpiai bajnokokkal is. Siker, pénz, csillogás harmincöt éves korig – és utána ott van az emberben az üresség. Nekem ebben a szerencse is benne volt, de jó, hogy így alakult.”