A Veszprém leendő kézisének „a foci az élete” - Pálmarsson-interjú

– Emlékszik még rá, hogyan lett kézilabdázó?
– Esetemben ez nagyon érdekes kérdés, mert mindig arról ábrándoztam, hogy egyszer híres futballista leszek. Körülbelül ötéves lehettem, amikor elkezdtem focizni, és teljesen erre a pályára összpontosítottam. Aztán felismertem, hogy profi kézilabdázóként sokkal jobbak a lehetőségeim, ezért tizenhét éves koromban végleg váltottam. Az áttörés hamar jött, tizenkilenc évesen már a Kiel játékosa voltam.

– Milyen érzés volt aláírni az első szerződését egy ilyen sikeres csapatnál?
– Természetesen leírhatatlanul boldog és izgatott voltam, de más érzések is keringtek bennem. Nagyon fiatalon el kellett költöznöm a szüleimtől és a barátaimtól egy idegen országba, ahol minden új volt a számomra. De sosem voltam ideges, és nem féltem, mert ez a saját döntésem volt, amit én hoztam meg. Profi sportoló akartam lenni, és az álom valóra vált abban a felejthetetlen pillanatban, amikor megkötöttük a szerződést.

– Izland csupán háromszázezer lakosú ország, de mégis azt mondhatjuk, hogy igazi fellegvára a kézilabdának.
– Igen, ezt én is így látom. Sajnos a hazai bajnokság nem túl erős, és nem is vonz túl sok nézőt, de a válogatott mindig az első helyen szerepel az emberek szívében. Gyakran felteszik nekem a kérdést más országokból, hogyan lehet ez, de egyértelmű választ nem tudok rá adni. Talán azért, mert az elmúlt tíz évben különösen jól teljesít a nemzeti csapat, és szerethető együttest alkotunk.

– Ez a hatodik szezonom Kielben, és úgy éreztem, változásra van szükségem, és kipróbálnék valami újat. Leültem az ügynökömmel, és megkértem, vizsgáljuk meg, mik a lehetőségeink. Volt több érdeklődő, de semmiképpen sem szerettem volna egy másik német klubba igazolni. Veszprém nagyon különbözik Kieltől, és intenzíven is érdeklődtek irántam, ezért elkezdtünk tárgyalni. Hatalmas klubról van szó, ami jelenleg Európa egyik legjobbja. Egyértelmű kitűzés a final fourba jutás és a trófea megnyerése. Mindig is jelentős célokért szerettem küzdeni, a Veszprém pedig kifejezetten egy olyan típusú csapat, amelyben öröm játszani. Már most izgatott vagyok a költözésem miatt, mert egy izlandi számára Magyarország valami teljesen más és új. Alig várom!

– Tud valamit az országról és magáról a városról?
– Nem túl sokat, kicsit majd utána is kell néznem az interneten. Beszéltem már néhányakkal a srácok közül, akik ott játszanak [utalás az excsapattársakra, Christian Zeitzre és Momir Ilicsre – a szerk.], és Marko Vujinnal is nagyon sokat társalogtunk Veszprémről.

– Jó barátok Markóval?
– Igen, valójában az egyik legjobb barátom, nagyon közel állunk egymáshoz. A döntésem meghozatala előtt mindennap beszélgettünk arról, hogy mi lenne nekem a legjobb, és nagy szerepe volt abban, hogy végül Veszprém mellett tettem le a voksom. Azt mondta, ha igazán jó helyre akarok menni, akkor Veszprémben a helyem. Azt is elárulta, hogy több játékos a Balatonnál él, ami szintén vonzó.

– Mindig érdekes, hogy más nemzetbeliek hogyan látnak egy adott országot. Önnek mik a benyomásai?
– Néhányszor jártam még csak Magyarországon. Legutóbb májusban, amikor átestem az orvosi vizsgálatokon. Az eddigi tapasztalatom pozitív, az emberek kedvesek és mindenben a kedvemben akartak járni. De talán jobb, ha erre a kérdésre visszatérünk egy év múlva.

– A magyar szurkolók híresek szerte a világon, a Veszprém Aréna hangulatát pedig nehéz felülmúlni. Ez is olyasvalami, amit vár?
– Abszolút. Az egyik legnagyszerűbb pillanat, amit valaha szurkolókkal tapasztaltam, éppen Veszprémben történt. A Kiellel játszottunk ott a final fourba jutásért két évvel ezelőtt. Kimentünk a pályára a mérkőzés előtt negyvenöt perccel, hogy elkezdjük a bemelegítést, és a szurkolók olyan hangosan buzdították a csapatot már akkor, hogy a saját szavamat nem hallottam. Hangsúlyozom, még negyvenöt perc volt a kezdő sípszóig! Elképesztő, hihetetlen volt az egész! Két-három percig magamhoz sem tértem, csak ámultam. Még ellenfélként is jó érzés volt, mert mindamellett, hogy a drukkerek hangosak, és az egész mérkőzésen teszik a dolgukat, korrektek is. Mindegy, milyen eredmény születik, megtapsolják az ellenfelet is. Játékosként nagyon izgatottan várom, hogy előttük, nekik játszhassak.

– Vannak barátai az MKB-MVM Veszprém jelenlegi keretében?
– Momir és Zeitzi. Együtt játszottunk Kielben, Momirral négy évig, Christiannal öt évig, és jó barátokká váltunk. Zeitzi nagyon egyedi fickó, kedvelem, mert nem olyan, mint mindenki más. Kedves, de mellette roppant őszinte is. Például, ha szerinte bénán festek vagy egy neki nem tetsző pulcsi van rajtam, biztos lehetsz benne, hogy fél percen belül a tudtomra hozza. Ezenkívül beszéltem Andreas Nilssonnal is pár mondatot, hogy milyen Veszprém, ő is rendes srácnak tűnik.

– Kicsit térjünk át a jelenleg is zajló világbajnokságra. A katari arénák lelátói nagyrészt üresek. Ön szerint jó ötlet egy világeseményt egy olyan országba elvinni, ahol nincs kultúrája az adott sportágnak?
– Természetesen, ahogy mindennek, ennek is megvannak az előnyei és a hátrányai. A csapatok hoteljei lenyűgözőek, mindent megkapunk, amire szükségünk van. Ez az arénákban sincs másként, így játékosként nincs okom panaszra. Valóban nem túl magas a nézőszám, de én úgy gondolom, ha mindig mindent csak Európában rendeznek, sosem lesz a kézilabda világszinten figyelt sport. Így a próbálkozás első lépésnek kiváló. Hogy mi sül ki belőle, majd meglátjuk.

– Izland szabadkártyával érkezett a világbajnokságra. Gondolom, kellemes meglepetés volt, amikor értesült a lehetőségről. Mit érzett?
– Teljes meglepetés volt, de nagyon kellemes. Éppen a nyaralásomat készültem lefoglalni, amikor jött a telefonhívás, hogy utazunk a vébére. Nyáron kikaptunk a bosnyákoktól, nem tudtunk kijutni a versenyre, és nem is reménykedtünk ilyesmiben. De egy ilyen lehetőségre természetesen nem lehetett nemet mondani. Az országomnak is nagyon jó, hogy történt valami. Ott az évnek ebben a szakaszában teljes sötétség uralkodik, így az embereknek legalább jutott egy kis szórakozás a csapat meccsein. [Izland 30–25-re kikapott a nyolcaddöntőben Dániától, Pálmarsson sérülés miatt nem játszott – a szerk.]

– Akadtak bőven meglepetések a tornán. Hogyan értékeli a látottakat?
– Megfigyelhető, hogy évről évre micsoda fejlődésen mennek át a nem európai országok, így még a legjobbak is megizzadnak ellenük. Látja, Izlandnak erős válogatottja van, jó játékosaink vannak, ugyanakkor az is igaz, hogy olyan csapatunk van, amely képes legyőzni bárkit egy jobb napon, de veszíthet is bárki ellen egy gyengébben.

– Az emberek ismernek egy Aron Pálmarssont, aki a pályán remekül teljesít, de valójában nem tudjuk, milyen ember. Meséljen magáról! Azt például tudom, hogy van egy gyönyörű kutyája.
– Igen, egy labradorom van. Azt hiszem, ő a legnagyobb labrador az egész világon. Szerencsére jut időm foglalkozni vele, mert a sok mérkőzés miatt általában csak napi egy edzésünk van. Ha pedig a válogatottbeli elfoglaltságom miatt utaznom kell, esetleg idegenben játszunk, ott vannak a barátaim, akik gondoskodnak róla.

– A foci az életem. Amikor csak tehetem, labdarúgást nézek. Az amerikai foci is jöhet, és golfozni is szoktam. Azt hiszem, ezen a téren mindenevő vagyok. Izlandon a Premier League összecsapásait követjük leginkább. A kedvencem a Chelsea, a spanyol bajnokságban pedig a Real Madridért szorítok.

– Vannak más hobbijai is?
– Hú, hadd gondolkozzam egy kicsit! Látja, nem is jut eszembe más, úgy látszik, unalmas életem van [nevet]. Szeretek a barátaimmal lógni. Nyáron mindig elutazunk egy szép helyre, legutóbb New Yorkot és Miamit vettük be, előtte Mexikóban jártunk, 2012-ben pedig Las Vegas volt az úti cél.

– Akkor vehetjük úgy, hogy Katar is egy ideális nyaralóhely.
– Igen, ami pedig különösen tetszett, hogy csupán hat órát kellett hozzá repülnünk, hogy eljussunk ide.

– Mi a három legrosszabb tulajdonsága?
– Nehezeket kérdez. Kezdem a legszörnyűbbel. Nem vagyok türelmes. Kicsit sem. Sokszor előfordul, hogy nagyon mérges leszek, amikor felhívom valamelyik barátomat, és azt feleli, nincs kész, még ne menjek érte. Ilyenkor képes vagyok percenként telefonálni, akár háromszor-négyszer is, hogy siessen.

– Ez azt jelenti, hogy mindig pontos?
– Igen. Mindig.

– Német idő szerint?
– Igen, mindig német idő szerint. Ezt biztosan megtanultam a németországi évek alatt. A második legrosszabb dolog bennem, hogy reggelente nem lehet hozzám szólni. Amikor felkelek, szükségem van harminc-harmincöt percre, hogy magamhoz térjek. Nem akarok látni senkit és senkihez sem akarok szólni. Ezért is jó, ha az embernek van egy kutyája. Néha a fejemen ugrál, olyankor csak azt gondolom magamban, hogy kérlek, ne, még aludni akarok. De felvidít, kicsit játszunk reggel, mert nagyon-nagyon nehéz az ébredés.

– Azért ez nem olyan szörnyű. Mi a harmadik?
– Az életstílusunk miatt rengeteg a szabadidőnk, amit, úgy érzem, nem használok ki eléggé. Gyakran csak haza akarok menni, és ledőlni kicsit, play stationön játszani, pihenni, tévézni. Persze ha valaki felhív, hogy gyerünk, tudok egy jó programot, mindig vevő vagyok rá, de nem én vagyok az a srác, aki bedobja az ötletet.

– Akkor nézzük, mi az, amit jó tulajdonságának tart! Legyen ebből is három!
– Jó barát vagyok. Hűséges vagyok a barátaimhoz, és bármikor megkereshetnek. A hűség egyébként is jellemző rám, és őszinte vagyok.

– Régóta Németországban él. Jól megy a német nyelv?
– Igen, jól beszélek németül.

– Mit gondol, sikerül majd a magyar nyelvvel is megbarátkoznia?
– Többektől hallottam már, hogy a magyar az egyik legnehezebb nyelv a világon, de ezt már állították az izlandiról is. Mindenképpen megpróbálom elsajátítani, mert kihívást jelent, és szerintem „menő", ha egy izlandi beszél még egy ilyen nehéz nyelvet. Ez szerintem a magyarok számára is „menő", mert olyan országokkal vannak körbevéve, amelyek hasonló nyelvet használnak, de teljesen eltérőt az övéktől. Marko [Vujin] is mondta nekem, de alig akartam elhinni. Bár szerinte könnyen fog menni nekem a magyar, ő is szinte tökéletesen megtanulta. Tanárhoz is szeretnék majd járni. A beilleszkedésem szempontjából sem mindegy, hogy ismerem-e a nyelvet. A többi pedig a pályán dől el.