Ahogy a magyar önazonosság-tudatot erősen meghatározó nemzeti tragédiák sorába Mohács, Világos és Trianon mellé a huszadik század húzott egy futballvonulatot, fájdalmas módon úgy alakul ez a láncfüzér női kézilabdánkban is, amelynek lassan szintén megvan a maga Bernje, Marseille-je, Irapuatója.

A gyógyító idő – és az elmúlt évtizedes zuhanás – fényében a sydneyi olimpia és a zágrábi világbajnokság elvesztett döntője után átvett ezüstérem – minden keserűségével együtt – ma már egyre szebben csillog, s bár 2011 óta sajog a Németországtól kapott vb-selejtezős pofon nyoma, most már a herningi történések, a Montenegrótól beszedett gyomros és a lengyelekkel szembeni, sorstragédiai jellegű kiütés miatt nem térünk magunkhoz.

S ugyan az élet furcsa fintora révén a magyar sportszeretők még bízhatnak a norvég kiválóságok sportemberi nagyságában (amely ország másik sportágának képviselőiről az utóbbi időszakban sok minden eszünkbe jutott, csak épp a sportemberi nagyság nem…), ez számunkra gyakorlatilag nem más, mint egy mélyen fájdalmas szemlélődés. Már csak azért is, mert pontosan tudjuk: ha országunk számára van még „szárazföldi csapatsportág”, amelynek tehetségbázisa, feltétel- és keretrendszere tökéletesen adott nemcsak az olimpiai részvételhez, hanem az olykor kiugró eredmények eléréséhez is, az a kézilabda. Azon belül is a – világban kevésbé számító – női változat.

Az viszont méltatlan, hogy „nemzeti kirakatcsapatunk” számára négy év elteltével ismét csak az maradt, hogy számolgassunk, versenykiírások apró betűs részeire hivatkozzunk. Méltatlan, mert időközben előszeretettel halljuk, hangoztatjuk a hazai női kézilabda-pattogtatásról, hogy a világon sehol máshol nincs ilyen színvonalú, ilyen élvezetes, ennyire profi bajnokság, mint nálunk. S ez az ambivalencia súlyosabb károkat okoz a kézilabda számára mindennél, mert nincs az a rosszindulatú vagy régen tépő balsors, amely ezt feloldja.

A HITELESSÉG KÉRDÉSE

Engedtessék meg nekünk bármilyen hivatkozási alap nélkül az a tétel, hogy Magyarországon a rendszerváltozás után a második legnépszerűbb sportággá küzdötte fel magát a kézilabda. Ez az a sportág, amely az „előélet” nélküli szurkolók közül is számottevően tudott maga mellé állítani sportrajongókat. A látványosság és az élvezhetőség mellett elsősorban azért, mert sikeresek voltunk benne. S ebben sokáig elsődlegesen a női válogatott vitte a prímet. Nincs viszont annál rosszabb üzenet, mint amikor a vékony parkettán ugráló rendszer beszakad, amint megerősítenék, s úgy tűnik, feneketlen kútba ömlik a TAO. Mert az interpretáció gyorsan változik, és attól a pillanattól az addig hősiesen küzdő sportolóból „pénzéhes sztárocska”, a felkészült szakemberből „motiválatlan kókler” lesz, míg a lelkes építkezők mellett egyre gyakrabban sejtünk „ügyeskedőket”. Azaz a magyar kézilabda elkezdi azokat a tüneteket mutatni, amelyeket a magyar futball már évtizedek óta magán visel, és amellyel a szembenállás épp a magyar kézis közeg nagy részének identitását adta.

Félő, hogy a magyar női kézilabda-válogatott nemcsak – több mint valószínűsíthetően – az újabb olimpiai szereplés esélyét és szövetségi kapitányát veszítette el, de ami igazán szomorú, hogy az utóbbi évek többször is tapasztalható érthetetlen, lelketlen játékával generációs jövőképeket befolyásol, és ezzel hozzájárulhat a sportág hitelességének erodálásához. Szerencsére ez nem kizárólag a válogatott csapatok eredményeinek kérdése, de a magyar olimpiacentrikusság fényében döntéshozói körökre vetítve nem lehet jó előjel.

A KAPITÁNYKÉRDÉS

Kocsis Máté MKSZ-elnök megnyilatkozása után aligha kérdéses, hogy Németh András a helyén marad-e. „Nincs az az empatikus néplélek, amely a helyén tartaná” – írtuk a vb előtt erről a kérdésről, s ez igaz bármilyen kifogásra. A magyar válogatott Herningben két olyan meccset veszített el, amelyet előzetesen is a legfontosabb találkozónak tituláltunk – az egyik minden idők legsúlyosabb vb-vereségét, a másik minden idők legrosszabb vb-helyezését eredményezte. Nem lehet kifogás.

Az is alighanem egyértelmű kérdés, hogy a szurkolók többsége – különösen a Karl Erik Böhnnel jött, ma már kijelenthetően átmenetinek bizonyuló kiugró Eb-bronz után – külföldi kapitányt támogatna. Már csak azért is, mert magyar szakember nem nagyon jöhet szóba. Elek Gáboron kívül az elmúlt években senki nem tudott nemzetközi mércével is kiugró eredményt elérni csapatával. A kapitányi posztot már kétszer visszautasító Elek azonban aligha hagyná félbe jelenlegi munkáját, másrészt nemrég még maga is fiatalnak érezte magát erre a feladatra, harmadrészt vállalt fradizmusa miatt jelenleg alighanem a szövetségnek is olyan edzőre volna szüksége, aki a megosztás helyett alkalmas a szintetizáló szerepre.

Abszurd, de ha mégis a válogatott ölébe hullik az olimpiai selejtezős indulás, akkor az még nehezítheti is a „kapitánytalálást”, ugyanis a rendkívül feszes versenynaptár miatt csupán egy hét, benne két Eb-selejtező – vicces módon Lengyelország ellen… – áll rendelkezésül a felkészülésre.

Egy biztos: olyan kapitányt kell találni, akinek megvan a hitele ahhoz, hogy több évre stabilan meghatározza a koncepciót a válogatottnál.

Ha nem így történik, Herningből valóban Irapuato lehet.

AZ „OLIMPIA NÉLKÜLI GENERÁCIÓ” KÉRDÉSE

Alig ért véget a Lengyelország elleni mérkőzés, máris megjelentek az ilyenkor szokásos „szélnek ereszteni az egész csapatot” hangok, amelyek azt követelik, hogy fiatalokra alapozva új válogatott épüljön. Amellett, hogy ezt talán jobb egy szakember meglátásaira bízni, alighanem természetes szelekció folyamata lesz. A magyar csapat gerince (Kiss Éva, Szekeres Klára, Szucsánszki Zita, Tomori Zsuzsanna egyaránt 28 éves, Triscsuk Krisztina 30, Görbicz Anita 32 esztendős) most van a legjobb élsportolói korban, Tokió e játékosok számára nagyon messzinek tűnhet.

Bódi, Görbicz, Kovacsicz, Szamoránsky és Tomori együtt volt negyedik a pekingi olimpián, nagy kérdésnek tűnik, hogy nekik – vagy akár az olimpián még sosem szereplő Szucsánszkinak – lesz-e lehetősége még egyszer ötkarikás játékokon bizonyítani.

Ugyanakkor Hornyák Dóra, Kovacsics Anikó vagy Zácsik Szandra négy év múlva is harminc alatt lesz, és vannak fiatalok, akik már feltűntek a nemzeti csapat környékén – Klivinyi Kinga, Korsós Dorina, Lukács Viktória, Mészáros Rea, Tóth Gabriella –, és aspirálhatnak válogatottbeli karrierre. A potenciál sok magyar fiatalban ott van, de abban már csak bízni tudunk, hogy köztük lesznek azok is, akik képesek nemcsak akkor felszabadultan játszani, amikor nincs tét, hanem akkor is, amikor számít, amikor fel kell kötni a gatyát – akikből ki lehet hozni a legjobbat. Mert legnagyobb sajnálatunkra, erre az elmúlt években csak Karl Erik Böhn volt képes.