„Már félig magyar vagyok” – Díaz Ivo visszavonult

– Kubában a baseball és az ökölvívás számít a legkedveltebb sportágnak. Hogyan került kapcsolatba a kézilabdával?

– Teljesen véletlenül. A kosárlabdáért rajongtam, de arra nem volt lehetőség a lakóhelyünkön. Fiatalon atletizáltam, majd egy barátom hívott el kézilabdázni. Részt vettem egy felmérésen, ügyesnek találtak, így tizenegy évesen kezdtem el megismerkedni a sportággal. Nálunk az volt a szokás, hogy amikor a gyerekek középiskolába mentek, egy hónapot a mezőgazdaságban kellett dolgozniuk. Nekem ehhez nem sok kedvem volt, helyette inkább sportoltam. Sportkollégiumba jártam, és egész héten ott is laktam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a kézilabda lesz az életem. Eredetileg mérnök szerettem volna lenni, mert apám is az volt. Tizenhat évesen azonban bekerültem a juniorválogatottba, és már nem is akartam elszakadni a játéktól.

– Hogyan fogadta a családja az ötletet, hogy Európába igazol?
– A három testvéremmel megbeszéltem, ők azt mondták, az én életem, ha úgy látom, jó döntés, csináljam, támogatnak benne. Apám a kommunista párt tagja volt, így vele eleve nem lehetett erről beszélni, édesanyám sokáig nem tudott róla, apránként mertem csak elmondani neki, hogy ne okozzak akkora lelki megrázkódtatást. Így is nehezen dolgozta fel, hogy hosszú időn keresztül nem fog látni. A család számomra a legfontosabb, még ha nagyrészt csak telefonon tudok is beszélni velük.

– Nagy meglepetés lehetett, amikor 1997-ben megérkezett a téli hidegbe.

– Valóban az volt. Veszprémből néhány nap után átmentünk Pécsre, és amikor kiszálltunk az autóból, hófehér volt minden. Az edzőnk, Füzesi Ferenc azzal próbált nyugtatni minket, hogy csak mínusz három fok van. Értetlenül néztünk rá, hogy az nektek nem hideg? Ráadásul alig volt télre való ruhánk. Az első edzésünk előtt a kubai csapattársammal arra ébredtünk, hogy esik a hó, egyből vissza is feküdtünk. Hívott a mester, hogy hol vagyunk, de mondtuk neki, hogy ilyen időben mi nem indulunk el. Őszintén megvallom, a mintegy húsz év alatt sem tudtam teljesen alkalmazkodni a kemény magyarországi telekhez, de már jobban elviselem. Általában több réteg pulóvert és jégeralsót is magamra szoktam húzni.

– Az időjáráson kívül mihez volt a legnehezebb alkalmazkodnia?
– Kubában sokkal nyugodtabban, lassabban éltünk. Tisztában vagyunk vele, hogy néha alapvető élelmiszerekből is hiányt szenvedünk, de elfogadtuk és megszoktuk. Itt más mentalitással találkoztam, eleinte furcsa volt, hogy mindenki rohan, kapkod, hogy felelősség van, mindenhova időre kell odaérni. Az embernek szüksége van vidámságra, hogy egy pillanatra meg tudjunk állni és élvezni az életet, és ne a mindennapi gondokkal foglalkozzunk. Mi inkább öntörvényűek vagyunk, ebből akadtak is kisebb gondjaim, de összességében nem ment nehezen a beilleszkedés. Ha szükségem volt valamire, mindenben számíthattam segítségre.

– Sok külföldről érkező hosszú idő után sem boldogul a magyar nyelvvel, ön már szinte úgy beszél, mintha itt született volna.
– Pedig eleinte nagy fejfájást okozott. Az első nyolc-kilenc hónap után már sokat megértettem belőle, de a beszéd lassabban ment. Az ételekkel kevesebb problémám volt, pörkölt, oldalas, cigánypecsenye vagy hagymás rostélyos bármikor jöhet, a lényeg, hogy hús legyen benne. Főzni nem tudok, az Ginára, a feleségemre vagy Laurára, a lányomra marad. Gina egy teaházat üzemeltet Balatonfüreden, előfordult már, hogy besegítettem neki, és beálltam a pult mögé.

– Mit tudott átadni a csapattársainak a kubai életérzésből?
– Ha lehetőségem volt rá, próbáltam lazítani, Budapestre is gyakran jártam salsaestekre, egy idő után kialakultak a törzshelyeim. Pécsen fiatal csapatba kerültem, a társakkal szórakozni is eljártunk. A veszprémi Havanna bárban kubai együttesek is felléptek, ott sokszor megfordultam. Tatabányán is mindig kérték a srácok, mutassam meg nekik, hogyan kell kubai zenére táncolni.

– Legnagyobb sikereit veszprémiként érte el. Mire emlékszik a legszívesebben?
– Már pécsi időszakom alatt is figyeltek a veszprémiek, s két szezon után átigazoltam hozzájuk. Az új csapatomban jelentős célokért küzdöttünk, aminek örültem. Kiemelhetném az első bajnoki címet és kupasikert, de nekem a 2002-es Bajnokok Ligája-menetelés a legemlékezetesebb, még ha vegyesek is az érzéseim a Magdeburggal szemben elbukott döntő miatt. Jó visszagondolni arra, hogy tagja lehettem annak a csapatnak. Carlosszal (Carlos Pérez – a szerk.) jöttem ki a legjobban, de a többiekkel is megtaláltam a közös hangot.

– Miként fogadta a veszprémi szurkolók közeledését?
– Sok helyen játszottam, de elmondhatom, nincs még egy ilyen közönség a világon. A hazai mérkőzéseinken alig hallottuk egymást a nagy hangzavartól. Szívesen beszéltem bárkivel, ha megismertek az utcán – de inkább szerettem láthatatlan maradni. Mondjuk kubaiként ez nehezen ment Veszprémben... Vidéki gyereknek tartom magam, szeretem a nyugalmat. Megfordulok Budapesten, de csak ha feltétlenül szükséges. Biztos nem élnék a fővárosban, nem az én stílusom.

– Származott bármiféle hátránya abból, hogy Magyarországot választotta?
– Az első két szezont követően nyáron mindig visszamentem Kubába, hogy részt vegyek a válogatottal a Pánamerikai Játékokon. Közben a megállapodás szerint az itteni fizetésem nagyjából harminc-negyven százalékát a kubai sportminisztériumnak kellett átutalnom. Miután eldöntöttem, hogy Magyarországon maradok, otthon disszidensnek számítottam, és hét évig nem is térhettem haza. Már a veszprémi időszak elején szó volt arról, hogy magyar állampolgár legyek, de végül csak 2003-ban került rá sor.

– Elképzelem, hogy emiatt otthon hazaárulónak tartották.
– Tudtuk, nem örültek annak, hogy Pérezzel a magyar színekért fogunk küzdeni, de a családunknak szerencsére nem lett belőle baja. Az athéni olimpián találkoztunk a kubai sportvezetőkkel, és bizony nem néztek ránk jó szemmel, még a versenyzőiknek is megtiltották, hogy velünk beszéljenek a faluban. A budapesti kubai nagykövetségen kellett engedélyt kérnem a hazautazáshoz, de 2006 előtt mindig elutasították. Már a Leónban játszottam, amikor hívott José Savón, hogy ő sikerrel járt.

– Lelkileg mennyire volt nehéz feldolgozni ezt az időszakot?
– Többször is mélypontra kerültem, de ez az én döntésem volt, és számoltam a következményekkel. Szerencsére többen támogattak, az előző feleségem és a családja is sokat segített átvészelni a kemény pillanatokat.

– Melyiket emelné ki a magyar válogatottal lejátszott meccsek közül?
– Furcsa volt, amikor először a magyar himnuszt hallgattam, de büszke is voltam rá, hogy bekerültem a keretbe, mert ezek szerint valamit jól csináltam. Világbajnokságon többször is szerepeltem Kubával, de az olimpia nagy élményt jelentett. A kubai nemzeti csapattal hiába jutottunk ki több alkalommal is, a gazdasági helyzet nem tette lehetővé az indulásunkat. Mindig kíváncsi voltam rá, milyen lehet, Athén pedig a negyedik helyünk miatt is emlékezetes marad.

– Miért szerződött Veszprémből Spanyolországba?
– Lett volna lehetőségem tovább maradni, de ki akartam próbálni magam egy másik bajnokságban. A spanyol ligáról sok jót hallottam, akkor még a Barcelona mellett volt több nagyon erős klub. Tanulni mentem, és ilyen szempontból elértem a célomat. Élveztem a kézilabdát, új stílussal és új edzésmódszerekkel ismerkedtem meg.

– Amikor hét évvel ezelőtt visszatért, volt a fejében pontos dátum, meddig akarja folytatni?
– Nem, de azt sem gondoltam volna, hogy negyvennégy évesen is a pályán leszek. Tatabányán megtaláltam a helyem, hálás vagyok a klubnak, amiért lehetővé tette, hogy ilyen sokáig játszhassak. Úgy terveztem, amíg fizikailag bírom és élvezem, folytatom. A genetika biztos sokat számított, de vigyáztam is magamra. Az edzőtől kaptam engedményeket, odafigyeltem az étkezésre és a pihenésre, hanyagoltam a káros szenvedélyeket, így meghosszabbítható a pályafutás. Már tavaly is közel álltam a befejezéshez, nem bánom, hogy belementem az újabb szezonba, de már nincs meg bennem a kellő energia és motiváció, hogy lemenjek edzeni, és odategyem magam. E nélkül pedig nem szabad csinálni.

– Mennyire voltak vevők a fiatalok az útmutatásaira?
– Erről a csapattársaimat kellene megkérdeznie. De remélem, példát tudtam mutatni nekik. Több tehetséges fiatal játszik Tatabányán, úgy láttam, ők hallgattak a tanácsaimra. A magam részéről a pályán mindig mindent megtettem a klubért, még ha sokszor nem is voltam elégedett a teljesítményemmel.

– Az utolsó hazai találkozója emlékezetesre sikerült.
– Nem is tudom elmondani, mit éreztem a pályán. Megkönnyeztem, ahogy a több mint ezer ember a nevemet skandálta és felállva tapsolt, miközben a klub bejelentette, hogy visszavonultatja az ötös számú mezemet. Két hetest is kihagytam a meccsen, mégis én szereztem akcióból a Tatabánya utolsó gólját.

– Tudja már, mihez kezd?
– Szeretnék az utánpótlásban dolgozni, és átadni valamit abból, amit a sok év alatt megtanultam. Még nincs aláírt szerződés, de valószínűleg Veszprémben fogok dolgozni. Már belekóstoltam az edzősködésbe, és nagyon élveztem az iskolásokkal való munkát. Az motivál, ha látom egy csapat fejlődését, és meg tudom tanítani, mit jelent egymásért küzdeni, egységesnek és összetartónak lenni. Fontos, hogy a kézilabda mellett az életre is neveljük a fiatalokat.

– Elégedett azzal, amit nálunk elért?
– Amit elterveztem, megvalósítottam. A karrieremet tovább tudtam vinni, beilleszkedtem egy új környezetbe, kultúrába, ahol családom lett. Tudom, nem úgy nézek ki, de mindig azt mondom, már félig magyar vagyok. Többször előfordult, hogy meglepődtek a testvéreim, amikor önkéntelenül is magyarul szólaltam meg otthon. Kuba a hazám, ott születtem, Magyarország pedig a második otthonom.