Szucsánszki: Aki sokat kapott egy klubtól, megpróbálja valahogy visszaadni

– Hétfőn ünnepelte a harmincadik születésnapját. Mondhatjuk, hogy fontos pillanathoz érkezett az életében?
– Valóban kerek évforduló, de nem foglalkozom vele különösebben – válaszolta Szucsánszki Zita, a Ferencváros irányítója. – Érdekes egybeesés viszont, hogy a magánéletemben és a pályafutásomban is nagy változás előtt állok.

– Megbarátkozott már a gondolattal, hogy jó ideig csak kívülről figyelheti a társait?
– Szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hány Fradi-meccsről hiányoztam az évek során. Szerencsére eddig elkerültek a komolyabb sérülések, ám ez a vállműtét most hosszabb rehabilitációt igényel. Egy hónap telt el a beavatkozás óta, a hétvégén került le a rögzítés a karomról, de gyógytornára már a második héttől folyamatosan járok. A rehabilitáció első hat hete elég unalmas, ezalatt nem lehet a kezemet komolyabb ellenállással mozgatni.

– Dunaújvárosban azért látszódott, elég nehezen viseli, hogy a pályán nem tud segíteni a csapatnak.
– Nem igazán tudtam visszafogni magam, a biztonsági őrnek többször is figyelmeztetnie kellett, hogy üljek le. Nem volt jó kívülről nézni azt a meccset, mert amikor bajban van a csapatod, szívesen ott lennél velük a pályán. Kicsit olyan volt a helyzet, mintha edzői szemmel láttam volna az eseményeket – már értem, milyen, amikor tehetetlennek érzi magát az ember a kispadnál, miközben a csapatának semmi sem sikerül. A hazai mérkőzéseken biztos ott leszek a következő szezonban, de a vidéki találkozókra szerintem már nem fogok elutazni.

– Amikor a bukarestiek elleni BL-negyeddöntő visszavágója után könnyek között szólt a szurkolókhoz, abban benne volt az is, hogy tudta, egy ideig az volt az utolsó találkozója?
– Igen, mert már korábban éreztem, hogy ez nem egy egyszerű sérülés. A Magyar Kupát még valahogy kihúztam, utána azonban a röntgen is kimutatta, hogy az erősebb lövések már nem fognak menni. A bukaresti meccset is azért hagytam ki, hogy legalább a hazai mérkőzésen beállhassak. Volt olyan pillanat, amikor elindultam bemelegíteni, de miután az utolsó percekig döntetlen körüli volt az eredmény, így ez sem indokolta, hogy játsszak.

– Az egyértelmű volt, hogy a budapesti meccsen mindenképpen beszáll?
– Aki sokat kapott egy klubtól, megpróbálja valahogy visszaadni. Az orvosok nyilván nem ajánlották a játékot, ám próbáltam vigyázni a vállamra. Sajnos velem sem lett meg a továbbjutás, ezért is szomorú voltam. Azt tudtam, hogy ha sikerül is a fordítás, a négyes döntőről biztosan lemaradok, de az már nem érdekelt volna.

– Mekkora csalódásként élte meg a csapat, hogy nem jött össze az álom a BL-ben?
– Nagyon sajnáltuk, hogy nem sikerült bejutni a final fourba, ettől függetlenül szép évet zártunk. Azt látni kell, hogy a legjobb csapatok költségvetése többszöröse a miénknek, és ennek ellensúlyozására nem mindig elég a szív. Büszke vagyok arra, hogy többségében magyar játékosokkal mégis majdnem sikerült bekerülnünk a négyes döntőbe.

– Utólag nem bosszankodtak, amikor azt látták, hogy a középdöntőben megelőzött Podgorica bemasírozott a final fourba az erősen tartalékos Larvikkal szemben?
– Rossz volt nézni a négyes döntőt, ahol nem brillíroztak a románok, de kár ezen rágódni, mert a bukarestiek utánunk játszottak az utolsó fordulóban, és tulajdonképpen eldönthették, kit akarnak ellenfélnek a negyeddöntőben. Ebből a szempontból érthetetlen, miért nem azonos időpontban voltak a mérkőzések.

– Mire emlékszik vissza legszívesebben az idényből?
– Egyértelmű, hogy a kupagyőzelem a legkedvesebb, szerintem senki nem várta tőlünk. Főleg, ha azt nézzük, hogy a későbbi BL-győztes Győrt megelőzve lettünk aranyérmesek. Nekem ráadásul ez volt az első ilyen címem, és ha őszinte akarok lenni, magam sem számítottam arra, hogy ez mostanában, egy ilyen erős riválissal szemben összejöhet. A szezon előtt azt tűztük ki célként, hogy a bajnokságban és a kupában is legyünk ott az első kettőben, míg a BL-ben a legjobb nyolcban – ezt teljesítettük.

– Miben lépett előre a csapat?
– Ez több összetevőből áll. Jó játékosok érkeztek hozzánk tavaly nyáron, és kiváló az összhang közöttünk, az edzéseken kívül is sok a közös program. Igazán profi csapat lettünk, mindenki odafigyel magára, az étkezéstől kezdve a regenerációval bezárólag. Voltak sérülések, Zácsik Szandra kiesése például elég érzékenyen érintett minket, de Gábor azért a szezon nagy részében tudta forgatni a keretet. Pici hullámvölgyeink voltak csak, és azokból is hamar ki tudtunk jönni.

– Kezd beérni a norvég erőnléti edző munkája?
– Amióta Tord [Tord Ellingsen – a szerző] velünk van, végigdolgozzuk a nyarakat. Az első évben a vázizomzat megerősítésén volt a hangsúly, utána a következő szünetben már az izomtömeg növelésére koncentráltunk. Mindig felmérővel kezdünk, és nagyon jó volt látni, hogy mindenki meg akarta csinálni a neki kiosztott feladatokat.

– Látja már, hogy ki fogja átvenni a szerepét a Fradiban?
– Már most is Szekeres Klára a csapatkapitány, védekezésben egyértelmű, hogy ő fogja össze a többieket. Támadásban meg ott van Kovacsics Anikó, akivel azért játszottuk le ketten ezt az idényt, hogy neki is könnyebben menjen a beilleszkedés. Abszolút alkalmas a vezérszerepre, ő is elnyűhetetlen, simán odamegy a nála két fejjel nagyobb játékosokhoz. Azzal, hogy jön egy balkezes átlövő a csapatba, még több variációs lehetőségünk lesz.

– Ebben a szezonban többszörösen is kijutott a „jóból”, a decemberi Európa-bajnokságon orrtörés miatt nem szerepelhetett.
– Ez is talán már annak volt a jele, hogy túlhajtottam magam az évek során. Nem is elsősorban fejben, hanem fizikailag éreztem többször, hogy már kezd sok lenni. Egy sérülés soha nem jön jókor, de ha így nézem, most legalább lesz lehetőségem a pihenésre. Az ember ilyenkor mindig átértékeli a helyzetét, mert teszi a dolgát becsülettel, megy előre, ám ennek megvan az ára. Már régóta benne volt a szerződésemben, hogy a családalapítás miatt kihagyok egy évet, de sokáig nem tudtuk megoldani a megfelelő pótlásomat a klubnál, cserbenhagyni meg nem szerettem volna a csapatot.

– Furcsa volt hallani egy tévéinterjúban az Eb előtt, hogy a svédországi torna lehetett volna az utolsó világversenye.
– Ezt azért is mondtam, mert egy teljesen új helyzetbe fogok kerülni. Még nem látható, a szülés után milyen fizikai állapotban leszek, mennyi időt vesz igénybe a visszatérés, mint ahogyan azt sem tudom, lelkileg milyen hatással lesz rám, hogy esetleg otthon kell hagynom a kisbabámat. Azt semmiképpen sem szeretném, hogy egy bébiszitter nevelje fel a gyerekemet. A válogatottra visszatérve, pusztán a nevem miatt ne hívjanak be, hogy aztán ott szerencsétlenkedjek a csapatban. Persze szeretnék újra a legmagasabb szinten játszani, és a következő időszakban sem állok le a sporttal. Százszázalékos már biztosan nem lesz a vállam, innentől kezdve folyamatosan karban kell tartanom.

– Azért csak jut idő a kikapcsolódásra is a nyáron.
– Semmi komoly tervem nincs, mert folytatnom kell a rehabilitációt. Nyaralni azért elmegyünk, mert Gábornak is kell a pihenés, iszonyú sok munkája volt a szezonban. Emiatt örülök is, hogy most nem szövetségi kapitány, nem tudom, hogyan bírná ki a plusz terhelést. Egy hétre elutazunk Szicíliába, és a szokásos balatonlellei nyaralás most sem maradhat ki, mindketten ott tudunk a leginkább feltöltődni.

– Visszatérése után még mit szeretne mindenképpen elérni?
– A legfontosabb a jövőben is a Fradi lesz, hogy a klubomat minél jobban tudjam segíteni. Továbbra sem tettem le arról, hogy bejussak a final fourba a csapattal, még ha most lett volna is a legnagyobb lehetőségünk rá. A sorsoláson mindig sok múlik, már akkor eldől, milyen ágra kerülsz, így az aktuális esélyekről is ennek ismeretében érdemes beszélni. Persze az olimpiai szereplés is egy nagy álmom, de Tokió még nagyon messze van. Ha szükség lesz rám a válogatottban, szívesen jövök, de annak is örülnék, ha nem így lenne, mert ott vannak a fiatalok és helyet követelnek maguknak.