Faluvégi Rudolf Nantes-ról: Itt önmagad lehetsz

Úgy volt, hogy a Sparkassen-kupa felkészülési torna megnyerése után elbeszélgetünk Faluvégi Rudolffal arról, hogyan érzi magát új csapatánál, a döntőben a Veszprémet legyőző HBC Nantes-nál, meg hogy mit vár az idénytől és saját magától. Elvégre a 23 éves átlövő is egy azon sokra hivatott magyar kézilabdázók fájóan hosszú sorából, akiket megrágott és kiköpött a hazai közeg.

Elég felemlegetni a 2013-as hazai ifjúsági világbajnokságot (a nagy remények után 10. helyen végző csapat csalódott kulcsembere volt) vagy a 2016-os felnőtt Eb-t (amelyen Talant Dujsebajev hajtotta ki a csatamezőre a 21 éves irányítót kővel dobálni a tankokat), és Faluvégi legutóbbi, a Csurgóban töltött idényére is inkább boruljon a feledés jótékony homálya… Szóval hogy hősünk a nyáron meg sem állt Franciaországig, érthető lépésnek tűnt, a kérdés inkább az volt, hogy a Bajnokok Ligájában a Szeged csoportjában szereplő Nantes-ban lesz-e esélye felépíteni magát, vagy számára is folytatódik a kálvária a Putics Barna-i úton.

Aztán meccsekről, elvárásokról meg esélyekről esett a legkevesebb szó – ehelyett az derült ki, hogy ha görcsösség, feszültség és idegeskedés helyett egy csapat tehetséges kézilabdázó egyszerűen csak élvezi, amit csinál, és közben tisztességes emberként is viselkedik, az többet ér minden begyakorolt figuránál és egymást is utálva végigrobotolt edzésnél.

És ez valószínűleg nem csak a kézilabdában van így.

Csak azt kell tenned, amiben jó vagy

„Sok minden történik velem az utóbbi hetekben, és csak lassan próbálom beadagolni magamnak, hová is kerültem. Mielőtt kijöttem, sokat agyaltam, mi vár majd rám, de aztán rájöttem, jobb lesz féken tartanom magam, és ez jó döntésnek bizonyult, mert ami fogadott, az túlszárnyalta minden képzeletemet – vágott bele Faluvégi, és csakhamar kiderült, hogy amit elsőre hajlamosak voltunk az újdonság varázsa feletti lelkesedésnek betudni, az valójában a legőszintébb, tágra nyílt szemű rácsodálkozás arra, hogy nemcsak idegesen, fogcsikorgatva és a kudarctól rettegve lehet sportolni meg egyáltalán élni, hanem felszabadultan is. Vigasztaljon mindenkit, hogy Faluvéginek is Nantes-ig kellett mennie, hogy ezt megtudja.

– A kapusunk, az egyébként világ- és Európa-bajnok Cyril Dumoulin mondta nekem az elején, nem garantálja, hogy nyerni fogok velük bármit is, de azt igen, hogy nagyon jól fogom érezni magam – és amennyire három hét alatt fel tudtam mérni, ez a titka az egésznek. Korábban sehol sem tapasztaltam ilyet: egyszerűen semmiféle sallang nem rakódik a kézilabdára, semmiféle teher nincs rajtad, csak azt kell csinálnod, amiben jó vagy. Az edzőnk, Thierry Anti meg is mondta, hogy tehetek bármit, ha gólt lövök, passzolok vagy védekezem, az neki mindegy, mert ő arra fog használni, amit jól csinálok, viszont azt mindenképp tegyem meg a csapatért – ez felszabadító érzés, ami erőt ad mindenkinek, nem véletlen, hogy legyőztük a német tornán a Stuttgart mellett a Füchse Berlint, sőt a Veszprémet is. A szüleim is kint voltak, és csodálkozva mondták utána, ilyet még nem láttak, hogy egy csapat végig mosolyogva kézilabdázzon! Pedig itt ez van: nincs állandó feszültség, mint otthon igen sokszor, nincsenek öltözői játszmák, harcok, megjegyzések, csak egy laza, jókedvű, egymást szerető és segítő társaság. Viszont amikor ez a társaság felmegy a pályára, nem hiszel a szemednek! Hét végén, az első meccsünk előtt még én szóltam edzésen, hogy kicsit azért kapjuk már össze a védekezést, mert nem harapunk annyira, aztán csak pislogtam a padon, úgy rontottunk neki minden előzmény nélkül a Stuttgartnak. Azok az emberek, akik nem sokkal korábban vidáman bohóckodtak az afrikai rapzenére az öltözőben, úgy törtek rá az ellenfélre, mint az erdőtűz, és letaroltak mindent! Lazák, vidámak, de amikor jön a feladat, nem ismernek tréfát.”

Ebben a csapatban önmagad lehetsz

Szóval valahol itt lehet a titok. És bár Faluvégi hangsúlyozta, hogy eszében sincs rosszat mondani a magyar kézilabdáról, hiszen ő is itthon nőtt fel és lett a játékos, akit elvitt egy francia BL-klub, tagadhatatlan, hogy a Nantes-ban tapasztalt felszabadultság nem mindennapos az eredménykényszer alatt görnyedezve a munkájukért aggódó edzők és a csak a fizetésükre váró játékosok csodálatos világában. De mint a játékos a 23 événél jóval többet megéltek bölcsességével rámutatott, talán a korábbi tapasztalatokra is szüksége volt, hogy most érteni és értékelni tudja, mibe csöppent odakint.

„Van, akinek minden könnyen sikerül, más nem is kerül olyan szituációkba, hogy szenvednie kelljen, és olyan is van, akit a túlzott lelkiismerete meg az alázata hülye helyzetekbe és konfliktusokba kényszerít, miközben keresi önmagát – váltott át harmadik személybe a nyilván utóbbi kategóriába tartozó Faluvégi, a diplomatikus fogalmazás mellett kissé el is távolítva magától az itthoni évek kellemetlen emlékeit. – Ebben a csapatban önmagad lehetsz, csak az kell, hogy a pályán mindent megtegyél, és emberként is legalább ugyanúgy teljesíts. Közben lehetsz rosszkedvű, gyenge, hibázhatsz, nem baj, mert szeretnek és elfogadnak – és közben ez a sok önazonos, laza, nyugodt ember mindent belead egy közös célért, hogy amikor vérben forgó szemmel felmegy a pályára, a végén eggyel több gólt szerezve jöjjön le, mint az ellenfél. Aztán megisznak néhány sört együtt, beszélgetnek egy nagyot, és hazamennek. Egyszerűen jó létezni ilyen közegben, bár én még csak próbálok ebből minél többet magamba építeni, beilleszkedni. Ez is szép feladat, de úgy lenne az igazi, ha ez csak a kezdet volna…”

Ha Lazarov mondja, csak elhiszed

Bizony, Faluvégi nemcsak azt látja, hogy három hét után még korai végleges ítéletet mondani, hanem azt is, hogy nem elég kényelmesen elterpeszkedni az új, kellemes közegben, tenni kell azért, hogy az ember a részévé váljon. De a magyar játékosnak van segítsége, nem is akármilyen.

„Most, a németországi tornán Kiril Lazarov volt a szobatársam. Egy élő legenda – és valóban, a korábbi veszprémi macedón játékos aligha szorul bemutatásra, még ha nem is viselkedik legendaként. – Hihetetlenül lazán, természetesen kezeli az egészet – persze neki könnyű, minden nap magát látja a tükörben… De amikor látod fogat mosni, meg ahogy lefekvés után még nyomkodja a telefonját, utána a pályán is magától értetődik, hogy neki passzolod a labdát. Ráadásul edzés után mindig odajön, elmondja, hogy ez most jó volt, ott meg öt centivel odébb kellett volna mennem, de ne izguljak, még csak huszonhárom vagyok, lesz még tizenöt jó évem, ahogy neki. Ha ezt Lazarov mondja neked, akkor csak elhiszed… De nemcsak ő segít rengeteget; amikor a második meccsünkön, a Berlin ellen végre kiköptem az első gólomat, az egész csapat úgy ünnepelt, mintha nem is tudom, milyen fontos meccset nyertünk volna meg. Fantasztikusan jólesett, hogy egy kis részt hozzá tudtam tenni a sikerhez. Nagyon boldog vagyok, és bízom benne, hogy később még nagyobb részt tudok vállalni a győzelmekből, és a végén amellett, hogy jól érezzük magunkat, nyerünk is valamit.”

Ha a hangulat és az élet olyan marad Nantes-ban, amilyennek három hét után Faluvégi tapasztalta, ő már mindenképpen nyert – ha nem is egyből trófeákat, de azt a nyugalmat, békét és boldogságot, amit az ember akkor érez, amikor feszültség és megalkuvás nélkül önmaga lehet.

Kár, hogy ehhez Franciaországba kellett mennie.