Legyőzte a dicső Szovjetuniót – múltidézés a székelyudvarhelyi Miklós Magdával

Meglepődtem, amikor Miklós Magda azt javasolta, délelőtt, edzés után találkozzunk, mert úgy tudtam, a hetvenes évek egyik legjobb romániai női kézilabdázója már felhagyott az edzősködéssel, és jól megérdemelt pihenéssel tölti mindennapjait. Az már csak a kávéházban, beszélgetésünk elején derül ki, hogy az idén a hetvenedik életévét betöltő egykori klasszis saját magát edzi a fitneszteremben.

„Amióta napi rendszerességgel edzek, azóta – lekopogom – nem fájnak a térdeim. Korábban mindent kipróbáltam, Ferike (Miklós Magda fia, Ilyés Ferenc, korábbi magyar válogatott kézilabdázó – a szerk.) küldött gyógyszereket, injekciókat, de egyik sem használt. Hiába, idős korban is kell a mozgás, különben berozsdásodnak a már garanciából kiment testrészek” – mondja nevetve az 1975-ös női kézilabda-világbajnokság gólkirálya.

Székelyudvarhelyi kertes családi házában is van szobabicikli, viszont azt mondja, otthon lehetetlen edzeni.

„Mindig van mit csinálni a házban, a ház körül, nyáron szinte egész nap az udvaron matatok, kapálgatok, gyomlálgatok. Látod, olyankor nem fájnak annyira a térdeim" – avat be egy másik gyógymódba az egykori klasszisjátékos, aki szerint ez régebben is bevált módszer volt, csakhogy: „Ma már más világ van, mint a mi időnkben volt.”

Vágtázóból kézilabdázó

Akkoriban valóban más idők jártak, főként a második világégés utáni Székelyudvarhelyen, ahol 1948. július 4-én megszületett Miklós Magda. Hatodikos volt, amikor meghalt az édesapja, a mezőn dolgozó, négy gyermekét egyedül nevelő édesanyjának ő is sokszor segített a kapálásban.

„Megéltünk valahogyan, édesanyám sem panaszkodott sohasem. A tanulás és a munka mellett még arra is jutott időm, hogy atletizáljak"”– emlékezik vissza a gyerekkorára.

A sportos alkatú fiatal lány sorra nyerte a tartományi versenyek sprintszámait, az sem szegte kedvét, hogy az atlétikai viadalokon rendszerint egyik fiú osztálytársával kellett megosztoznia az egyetlen futócipőn...

„Egyszer eljutottam az országos bajnoki döntőre is, s a nagyon erős mezőnyben rájöttem, hogy nem én vagyok a világ legjobb vágtázója. Cseppet sem voltam csalódott, a székely ember inkább cselekedni szokott, mintsem ábrándozni, így – a testnevelő tanárom biztatására – áttértem a kézilabdára” – meséli a sportos kezdetekről Miklós Magda, akinek élete 1963-tól napjainkig gyakorlatilag elválaszthatatlan a kézilabdától.

A magas, erős lány zsákszámra lőtte a gólokat, nem csoda, hogy hamarosan, alig tizenöt évesen már a Székelyudvarhelyi Akarat felnőttcsapatában találta magát. „Na jó, két évig csak csereként jutottam szóhoz, viszont tény, hogy nem jártam végig a szamárlétrát, egyből a mély vízbe dobtak” – mondja pályafutásának kezdetéről, majd nevetve megegyezünk, akár azt is írhatom, ő maga ugrott a mély vízbe, a szó szoros értelmében is.

„Fekete salakpályán játszottunk, amely mellett két kicsi faházban voltak az öltözők, s az edzések után a Nagy-Küküllő vízében, a híd alatt csutakoltuk le magunkról a verejtéket és a salakport. Mondom, akkoriban más idők voltak...” – révedünk ismét egy pillanatra a múltba.

Székelyudvarhelyen akkor már három évtizedes múltra tekintett vissza a kézilabdázás, s az elhivatott edzők mellett a sportág iránti alázatról nap mint nap tanúbizonyságot tevő, vidéki játékosokra is szükség volt a sikerhez, akik közül többen – rendszeres tömegközlekedés hiányában – tíz-tizenöt kilométert gyalogoltak a vasúti talpfákon Székelyudvarhelyig, majd vissza hazáig, hogy edzhessenek.

„Élénk kézilabdaélet volt a városban, igazi csemegét jelentett egy-egy meccs a sportbarátok, s amúgy az egész településnek. Az Akarattal 1965-ben jutottunk fel a román A-divízióba, vagyis az élvonalba. Óriási eredmény volt, hogy Székelyudvarhely is bekerült az ország tíz legjobb csapata közé, meg is becsültek minket ezért” – eleveníti fel női kézilabdázás helyi hőskorszakát.

A megbecsülés egyébként azt jelentette, hogy a csapat – kizárólag helyi születésű – játékosainak „csak” napi négy órát kellett dolgozniuk az Akarat Szövetkezethez tartozó kisipari vállalatokban, gyárakban, hogy aztán délután következzenek az edzések – előbb a már említett fekete, évekkel később a piros salakon, aztán a betonpályán.

„Télen kisebb iskolai tornatermekben edzettünk, emlékszem, kapura dobásoknál a tornatanári irodából kellett indulnunk, hogy beleférjenek a lépések. A kapura dobás kifejezés is erős túlzás, hiszen tulajdonképpen a kapukat helyettesítő zsámolyokra dobtuk az alig-alig pattanó, fűzős labdát.”

Magyarként románok között

A székelyudvarhelyi csapat vitézkedésére, és persze Miklós Magdára felfigyeltek Bukarestben is, így – a ranglétra fokait ismét kihagyva – a 17 éves átlövő a román felnőttválogatott tagja lett.

„Megint egyből a nagyok közé csöppentem. Óriási elismerésnek számított, de jómagam is csak akkor döbbentem rá erre, amikor már túl voltam életem első válogatott meccsein, egy jugoszláviai tornán. Mindenesetre azt felfogtam, hogy meg kell ragadnom a lehetőséget, ezért a válogatott kedvéért elhalasztottam az érettségit, csak a próbaérettségire jelentkeztem.”

A sporttörténelemben nem sok olyan esetet találunk, amikor valaki első nekifutásra a felnőttválogatottba kerül be, s csak később játszik az ifiválogatottban. Miklós Magdával ez történt: egy évvel azután, hogy bemutatkozott a felnőttcsapatban, 1967-ben részt vett a hollandiai ifjúsági világbajnokságon, hogy aztán még néhányszor előforduljon, hogy azt a román válogatott erősítse, amelyikben éppen nagyobb szükség volt rá...

A hatvanas évek második felében egyébként nagyra értékelték Romániában a székelyudvarhelyi női kézilabdázást, több udvarhelyi játékos is megfordult a román ifjúsági válogatottban, Magyari Mária – Miklós Magda legjobb barátnője – pedig meghatározó játékosa lett a felnőttcsapatnak is, 67 mérkőzésen 47 gólt dobott, szerepelt világbajnokságon és az 1976-os montreali olimpián is.

Az erdélyi magyarokat Nicolae Ceausescu ideje alatt sem szívesen hívták be Románia válogatottjaiba, de miként a fiúknál Birtalan Istvánt, Kicsid Gábort vagy Orbán Istvánt, a lányoknál sem lehetett mellőzni néhány magyar játékost – a két udvarhelyi, Miklós és Magyari mellett Soós Rozáliát, Buzás Máriát, Nagy Irént, később Mózsi Évát és a Török testvéreket.

Miklós Magdára, a székely lány száz kilométer per órás lökettel eleresztett lövéseire, a meccsenkénti öt-hat góljára nagy szükség volt.

„Jó volt válogatottnak lenni, különösen, hogy sokat jártuk a világot. Akkoriban ez nekünk elsősorban a szocialista országokat jelentette ugyebár, de részt vettünk az 1971-es hollandiai világbajnokságon és az 1976-os montreali olimpián is, illetve évente egyszer játszottunk az NSZK-ban, hogy úgymond népszerűsítsük a kézilabdát. Akkor még mi tanítottuk őket kézilabdázni, ma meg már jócskán előttünk járnak... Minden egyes sportesemény hatalmas, életre szóló élményt jelentett számunkra” – csillan fel még ma is a szeme, amikor a régi nagy viadalok eszébe jutnak.

Azt mondja, tisztában voltak vele, mennyire „szereti” őket egyik-másik román edző, de csendben tették a dolgukat, személyes konfliktusig sohasem fajult az ügy, és 1978-tól, amikor a szász származású Spier Ferencet nevezték ki szövetségi kapitánynak, magyar nyelvű eligazítást is kaptak a meccsek előtt.

„Mi, magyar lányok egymás között természetesen magyarul beszéltünk, s bár az elején ezt nem nézték jó szemmel, egy idő után a többiek is tudomásul vették, sosem volt baj egyikükkel sem. Alapjáraton csendes természetű voltam, s bár jól tudtam románul, ha nem kérdeztek, nem válaszoltam” – mosolyog, hozzáfűzve, hogy a magyar válogatottal is többször játszottak, s bár nem engedték, mindig megtalálták a módját, hogy barátkozzanak, beszélgessenek a magyarországi játékosokkal – a csapatot kísérő szekus tisztek legnagyobb bosszúságára. „Tóth-Harsányi Katalinnal például a mai napig rendszeres kapcsolatban vagyok” – teszi hozzá.

Lecsúsztak a Trabantról

Miklós Magda az ifi-vb után négy felnőtt világbajnokságon (1971: Hollandia, 1973: Jugoszlávia, 1975: Szovjetunió, 1978: Csehszlovákia), valamint egy olimpián (1976: Montreal) vett részt. Utóbbiról azt mondja: nem lehet szavakba önteni azt az érzést, amikor ott lehetsz a világ legjobbjai között, a világ legnagyobb sporteseményén.

„Még úgy sem, hogy a négy évvel korábbi, müncheni terrorcselekmények után egy csapásra megváltozott a világ, így a felszabadult, derűs sportünnep helyett állig felfegyverezett katonák és helikopterek felügyelte eseményre csöppentünk, ráadásul mi kétszeresen is »biztonságban« voltunk a bennünket körülvevő szekusoknak köszönhetően” – nosztalgiázik nevetve.

A női kézilabda a montreali játékokon szerepelt először az ötkarikás programban, s a tornán részt vevő román válogatott tagjait motiválandó a pártvezetés bejelentette, az aranyéremért a román szocialista autóipar vívmánya, Dacia személygépkocsi lesz a játékosok fejenkénti jutalma, a második helyért Skoda, a harmadikért Trabant járt. (A prémiumrendszert már korábban, az 1972-es olimpia előtt bevezette a román vezetés, erre mondta Birtalan István, a román kézilabdacsapat világválogatott tagja, hogy a müncheni döntőt elveszítették ugyan, de a Skodát több pénzért tudták eladni, mint a Dákvágennek csúfolt román autót...)

Montrealban aztán Románia hatalmas küzdelemben, 20–15-re veszítette el a kisdöntőt Magyarország ellen: hiába játszott jól, s dobott öt gólt a tizenötből, Miklós Magda és a szintén udvarhelyi Magyari Mária lecsúszott a Trabantról...

„Nem volt szégyen kikapni a magyaroktól, olyan játékosaik voltak, mint Sterbinszky Amália vagy a kapus Bujdosó Ágota, és még sorolhatnám. Nagyon jó csapatuk volt, a világversenyeken is rendre jobban szerepeltek, mint mi” – ismeri el sportszerűen.

A prémiumokról még annyit, hogy az 1973-as világbajnoki ezüstért a játékosok fejenként 2500 lejt kaptak – ez nagyjából másfél-kéthavi átlagfizetésnek felelt meg akkoriban.

A kanadai ötkarikás játékokhoz hasonlóan Romániának az 1971-es és az 1975-ös világbajnokságon is be kellett érnie a negyedik hellyel, 1978-ban – amikor már Miklós volt a csapatkapitány, s az is maradt 1980-as visszavonulásáig – hetedik lett. A korabeli beszámolók alapján bátran kijelenthető: Miklós Magdán semmi sem múlt, főként nem 1975-ben, amikor 24 góllal ő lett a vb gólkirálya, s beválasztották az All-Star-csapatba.

A legnagyobb sikert az 1973-as jugoszláviai vb-n érték el: „Másodikok lettünk, ezüstérmet nyertünk. Bevallom, nem sok esélyünk volt a házigazdák elleni döntőben, tizenhat tizenegyre kaptunk ki, én hat gólt dobtam.”

Legemlékezetesebb mérkőzését azonban a Szovjetunió válogatottja ellen vívta, amelyet otthonában ütött ki Románia 17–13-ra úgy, hogy Miklós Magda ugyanannyi gólt szerzett, mint a komplett szovjet válogatott! „Azt szoktam mondani, Székelyudvarhely legyőzte a dicső Szovjetuniót!” – viccelődik.

Közben Miklós Magda vezérletével a Székelyudvarhelyi Akarat női kézilabdacsapata szintén azóta sem látott, s nehezen túlszárnyalható magasságokba emelkedett: a székely kisváros együttese 1975-ben bronzérmes lett a román bajnokságban, ám mivel többen eligazoltak, egy évvel a fényes siker után ki is esett a másodosztályba. Miklós Magda – bár hívták többfelé is, főként Temesvárra – jól érezte magát Székelyudvarhelyen, s 17 évet felölelő pályafutása során a román válogatotté mellett kizárólag az Akarat mezét öltötte magára. Magyari Mária szintén lokálpatrióta volt, ő 19 évet húzott le az Akaratban.

„Máshol is ugyanazt kaptam volna, mint Udvarhelyen, akkor meg miért ne játsszak a szülővárosom csapatában? A mai anyagias világban sokan el sem tudják képzelni ezt...”

A kiváló játékost egyébként egy idő után „kivették a termelésből", és a válogatott sportolóknak járó, nem túl magas, mindössze negyven lejes élelmiszerpótlék is megillette. Az időközben testnevelési egyetemet végző és kézilabdaedzői oklevelet is szerző Miklós Magda csendben, csinnadratta és sajtóvisszhang nélkül lépett le a román válogatottból, amelynek 13 éven át volt a húzóembere. Aztán 32 évvel később mégis eszébe jutott valakinek: a dél-romániai Szörényváron (Drobeta-Turnu Severin) rendeztek gálameccset visszavonulása apropóján...

„Szerintem ilyenre sem sok példa volt a sporttörténelemben, hogy valakit három évtizeddel a visszavonulása után búcsúztassanak el” – mondja mosolyogva.

Manapság a székelyudvarhelyi „öreglányok" csapatának a vezetője, lelke és mindenese. „Húsz éve működik – nyilván hobbiszinten – a csapatunk, de én már hat éve nem játszom, a térdem, ugye... Egyre többen vagyunk a kispadon, de a lelkesedés, az akarat töretlen. Jó összejönni a »csajokkal«, dumálni, nosztalgiázni. Ilyenkor kicsit mindig megfiatalodunk...”