A világ legjobb kapusa számára Magyarország a végállomás

 

– Hol szeret és tud a legjobban pihenni, kikapcsolódni?
– A családtagjaim és a barátaim között. A szkopjei barátaimtól és csapattársaimtól többnapos, elérzékenyülésektől sem mentes búcsúzkodással már június elején elköszöntem, azóta ingázgatom Veszprém és Ada, szeretett vajdasági szülőfalum között. Illetve hát Zentán születtem, de az édesanyámék adaiak, ott nőttem fel. Szóval én a szülőfalumnak tekintem. Pillanatnyilag így telik a szabadság, meg azzal, hogy hordom a holmikat Veszprémbe.

– Adához erős gyökerek kötik?
– Nagyon erősek. Amikor csak tudok, futok haza apuékhoz. Igaz, ők meg jönnek hozzám, hála Istennek, elég gyakran. A bajnoki szezon közben inkább ők ülnek autóba, amikor a közelben játszik a csapatom. Szegeden és Veszprémben is szinte mindig ott voltak, mindegy, melyik együttesemmel érkeztem, és Szkopjéban is kevés olyan nemzetközi meccsem volt, amelyről hiányoztak volna.

– Legutóbb tavaly ősszel Szegeden találkoztunk a szüleivel és Andrea húgával, aki férjével és kislányukkal együtt ült a lelátón. Akkor éppen döntetlenre végzett a Szeged a Vardarral.
– És akkor még Bajnokok Ligája-győztesként érkeztünk… A Vardar címvédése májusban elmaradt, de remélem, a Veszprémmel jövőre visszamegyek Kölnbe még egy aranyért.

– Veszprémet is köztudottan kedveli. Ide miért húz a szíve?
– Ezt csak hosszan tudnám sorolni.

– Hallgatjuk.
– Adáról, majd a kátyi RK Jugovicsból tizenhét éve igazoltam a magyar bajnokhoz, amelynek meghívását óriási megtiszteltetésnek tartottam. Szinte azonnal otthon éreztem magam, mert mindenki – csapat és szurkolótábor – szeretettel, örömmel fogadott. Azokban az években a horvát Zdravko Zovko edző vezette a gárdát, és olyan fantasztikus csapatot rakott össze, amely 2002-ben BL-döntőbe jutott. Csodálatos társakkal, világsztárokkal játszhattam együtt, robogott a csapat szekere, a városban megsüvegeltek bennünket. Veszprémben ismertem meg a feleségemet, Horváth Mónikát, aki tapolcai lány, és nemrégen volt nyolc éve, hogy spanyolországi légióskodásom idején megajándékozott az ikreinkkel, Laurával és Noellel. Rengeteg barátot szereztem Veszprémben, és nem csak a csarnokban, hanem azon kívül is, sőt akadtak, akik az ország túlsó végéből vagy külföldről jöttek a meccseinkre. Közülük a leghűségesebbekkel ma is szoros a kapcsolatom, ők nagyon vártak vissza. Aztán fontos, hogy az évezred elején már kezdett kialakulni Veszprémben az a szinte magasztos hangulat, amelynek köszönhetően manapság is azt mondják, hogy itt a kézilabda nem csupán szórakozás, hanem már-már vallás.

– Ezért is fájt e vallás híveinek az idén, hogy az új trénernek, Ljubomir Vranjesnek nem sikerült elvezetnie sorozatban ötödször is a csapatot Kölnbe, ráadásul a bajnoki fináléban alulmaradt a Szegeddel szemben.

– Tizenegy év után… Megértettem a csalódottságot, de most már inkább azt érzem a csapaton, hogy dacosan vissza akar vágni.

– Nem szeretnénk leragadni a kérdésnél, de ön is sokkal esélyesebbnek tartotta a Veszprémet?
– Sokkal talán nem, mert az utóbbi években már nagyon szorongatta a Szeged, de azt hittem, szoros csatában ismét megszerzi az aranyat. A szoros csata meg is volt, egy gólon múlott a címvédés. A Szeged viszont kitett magáért, kiváló formába lendült a tavaszi fordulókban. Csak hát a BL-ben szintén lemaradt a végjátékról.

– Kanyarodjunk még vissza Adához, a családhoz! Édesapjának, Sterbik Lajosnak, aki szintén kézilabdázott, mekkora szerepe volt abban, hogy ön csodás karriert futhatott be ebben a sportágban?
– Hatalmas, és bátran mondhatom, neki köszönhetem a legtöbbet. Ahogy húgom, Andrea is, aki ugyancsak első osztályú játékossá vált. Apu Adán játszott, és azt mondták, ő volt a csapat lelke. Jobbkezes átlövőként tényleg a csapat meghatározó alakja volt, eljutott a B-válogatottságig, és a legjobb volt jugoszláv csapatok ostromolták az ajánlatukkal. Mégis maradt, és már majdnem negyvenéves volt, amikor befejezte. Én a sportcsarnokban tanultam meg járni, ott nőttem fel, az lett volna a nagyobb csoda, ha nem lesz belőlem kézilabdázó.

– De miért éppen kapus?
– Nem lehettem túlságosan ügyetlen, mert amikor mezőnyjátékosként a serdülők között edzettem, az ifik edzője marasztalt ennek a korosztálynak a tréningjére is. Ebben meg többször nem volt kapus, hát engem küldött a kapuba. Elakadtak bennem a lövések, és nekem is tetszett ez a feladat. Aztán egyre gyakrabban küldtek a kapuba, és végül ott ragadtam.

– Nem bánta meg?
– Dehogy! Lépésenként haladtam előre, előbb a Káttyal Challenge-kupát nyertem, aztán jöttek a nagyszerű veszprémi, majd madridi, barcelonai és szkopjei évek. Fantasztikus, amit a kézilabdától kaptam, és nem csupán az eredményekre, a trófeákra gondolok, hanem arra a rengetek kiváló emberre is, akit megismertem, aki segített, vagy akivel vállvetve elérhettem a legjobb eredményeket.

– Ezek felsorolása tényleg hosszú lenne, de ilyenkor kötelező megkérdezni, hogy van-e legemlékezetesebb.
– És erre kötelező azt válaszolni, hogy több is, mert nem tudok egyet vagy kettőt kiemelni. Mindegyiknek külön története van, mindegyikhez más út vezetett, csaknem két évtizeden át mindegyikért meg kellett izzadni, néha szenvedni. Most ezek közül melyiket válasszam?

– Húszéves sem volt, amikor világbajnoki bronzérmes lett Egyiptomban, aztán két év múlva Franciaországban. Így kezdődött. Az idén pedig Európa-bajnok lett úgy, hogy a torna végén beugróként hívta be a spanyol kapitány. És még nyilván nincs vége…
– Én is ezt remélem.

– Felesége, Mónika miként viseli el, hogy önnek a karrierjére kellett és kell összpontosítania, ez köti le a legtöbb idejét, energiáját, és így sok teher rá hárul?
– Magam sem tudom, honnan veszi a rengeteg erőt a gyerekek neveléséhez, a család összetartásához, a magánéletünk tökéletes rendben tartásához. Ezért nem csupán szeretem, csodálom őt. Állandó nyomás alatt állt az ikrek születése óta, mert ez gyökeresen megváltoztatta az életünket. Madridban, Barcelonában és Szkopjéban éltünk, nem volt rokoni segítségünk, nekem a szezonban állandóan utaznom kellett. Még kicsik és rossz alvók voltak az ikrek, amikor egy éjszakára rám maradtak. Akkor megismertem a magyarok Istenét… Most már nagyobbak, iskolába járnak, kézilabdáznak, nem is rosszul.

– Akkor nem szakad meg a kézilabdás hagyomány a Sterbik családban?
– Úgy látszik, nálunk valóban folytatódhat, de azért ne feledjük, Noel és Laura még csak nyolcéves. Andreánál a két kislány még fiatalabb.

– Az ikrek ügyesek, tehetségesek?
– Mindegyik más karakter, méghozzá nagyon. Mindegyiknek van sok erénye és egy-két gyengéje is. Az lenne az igazi, ha a kettőt eggyé lehetne gyúrni.

– Ezt hogy érti?
– Ha összeadódnának a két gyerek jó tulajdonságai, abból nagyon jó jönne ki. Ugyanis Noel labdaérzéke fantasztikus, kosáredzésekre is eljárogat. Mindene a játék, persze főleg a kézilabda, balátlövőnek készül. A labdával kel és fekszik, és mivel magas, az egy-két évvel idősebbek között is megállja a helyét. Laura meg harcos alkat, nekimegy a nála két fejjel magasabbaknak is, neki még nincs kialakulóban levő posztja. Annak örülök a legjobban, amikor sugárzó arccal jönnek haza a tréningről, mert élvezték, sikerélményük volt, boldogok. A barátaik is kézilabdások, köztük csapattársaim, illetve volt társaim gyerekei.

– Az idei négyes döntőn Noelről készült kölni kép bejárta a világsajtót…
– Igen, szívszorító fotó. A legjobb barátjával, pályaedzőnk, David Davis kisfiával együtt nézte a lelátóról az elődöntőt, amelyet elvesztettünk, és ő elsírta magát. Azt hiszi, mert ehhez szokott, hogy az apja csapata mindig nyer, és nehezen éli meg, ha mégsem. De ezt nekem sem könnyű feldolgozni, főleg akkor nem, ha nemigen megy a játék, ha rajtam is múlik a botlás.

– Néhány napja megérkeztek Veszprémbe, pontosabban ön és Mónika tizenhat év után visszatért. A gyerekek viszont a barátaikat Szkopjéban hagyták. Ebből nincs újabb sírás?
– Megbeszéltük, tudták, mi következik. A barátaikat pedig nem veszítik el, csak újabb formákat, alkalmakat kell találni, hogy tartsák a kapcsolatot.

– Ez önnek már számtalanszor sikerült.
– Ha nem is számtalanszor, de többször. Amikor elmentem Veszprémből, aztán amikor elhagytam a Ciudad Realt, vagyis Madridot, majd a Barcelonát. Tíz év spanyolországi szereplés után a Balkánon egészen más mentalitást és életritmust kellett megszoknom. Mégis kitűnően éreztem magam, újabb barátokra leltem, és nem csak a kézilabdában.

– Hogyan alakul majd az élete Veszprémben?
– Lassan berendezkedünk, intézzük a gyerekeknek az iskolát és az egyéb papírügyeket. Már alig vártak a régi barátok, és nekem ez a legfontosabb. A csapatunk kiváló lesz, zsúfolva a világ legjobbjai közé tartozó játékosokkal. Persze változik, erősödik a Veszprém, szerintem nagyon jó idény elé néz. Ha a védekezésünk stabil marad, és én ebben reménykedem, akkor a támadóink is megteszik a dolgukat még a legjobb ellenfelekkel szemben is. Mikler Rolanddal biztosan jól kijövünk egymással.

– A fiatalabb kapusok közül kit tart kiugróan tehetségesnek?
– Nehéz kérdés, mert a nagyon fiatalokra alig van rálátásom, nincs időm, erőm követni az utánpótlás-világversenyeket. A szlovén Urh Kastelicet és Borbély Ádámot mégis megemlítem, bár ők már a legjobb klubcsapatokban és a válogatottban is megmutatták tudásukat. Azt viszont ne feledjük, hogy negyven felé közelednek, vagy azon már túl is vannak a jelen legjobbjai, a francia Thierry Omeyerre, a svéd Mattias Ander­ssonra, a bosnyák Danijel Saricra vagy Fazekas Nándorra gondolok.

– Ők tényleg igazi példaképek. Ön kire nézett fel fiatal kapusként?
– Adai kapus volt Hodik Sándor, aki később magyar klubokban is védett, ő volt az első, akit nagyon csodáltam. Aztán felnéztem a szerb Dejan Pericsre, a volt veszprémire is, többször játszottam ellene, a szerb válogatottban pedig edzőm is volt.

– Újra és újra előjön Veszprém… Két évre szerződött, ez gyorsan elrepül majd. Mi lesz utána?
– Lassacskán körvonalazódik családunk jövője, és ezzel együtt az enyém is, nyilván a sporthoz kapcsolódva. Veszprémhez erősen kötődöm, és abban is biztos vagyok, hogy Magyarországon fogunk véglegesen letelepedni.