Kim Rasmussen: Ha a gyerekeim azt szeretnék, hogy otthagyjam a munkámat, megtenném

– Látszik, hogy nem most golfozott először.
– Valóban, talán tizennyolc lehettem, amikor az egyik legjobb barátom hatására elkezdtem. Előtte hároméves koromtól fociztam, kézilabdáztam és teniszeztem, ez a három sportág töltötte ki a gyerekkoromat.

– A golfban mi fogta meg?
– Szeretem, hogy kihívást jelent, hogy motivációt ad a munkához. Jólesik kikapcsolni, és ha csak rövid időre is, de nem foglalkozni a kézilabdával és az élet más dolgaival. A játék meg is követeli tőled a teljes koncentrációt, különben nagyon rossz leszel benne. Amikor csak a szabadidőm engedi, próbálok gyakorolni, akár heti négy-öt alkalommal is eljövök. Aztán mindig van olyan időszak, hogy egyáltalán nem tudok edzeni, utána újra elég mélyről kell kezdenem. Ez az én golfkarrierem, sokat gyakorolok, eljutok egy szintre, aztán következik egy szünet, és visszaesek.

– Ilyenkor nem megy el a kedve az egésztől?
– Persze nagyon bosszant, hogy még mindig nem vagyok olyan jó, mint szeretném. Pedig nem vágyom ám magas szintre, már azzal is megelégednék, ha jobban tudnám irányítani az ütéseimet. Most még sokszor a labda dönti el, hogy melyik irányba szálljon... Azért nem veszem túl komolyan, amikor befejezem, nem nyomasztom magam azzal, éppen milyen gyenge voltam. Ha minden rossz ütésemet magammal vinném, nagyon goromba öregember válna belőlem.

Elkísértük golfozni Kim Rasmussent – az NSO Tv riportja

– Talán a válogatott játékosait is rá kellene szoktatnia a golfra, a hozzá szükséges figyelem egy kézilabdázónak is a hasznára válna.
– Egyszer volt is egy ilyen közös programunk, de úgy láttam, nem nyerte el a tetszésüket. Pedig itt tényleg csak a jelenre koncentrálhatsz. A kézilabdában is hasonló a helyzet: amikor támadsz, már nem foglalkozhatsz azzal, mi történt előtte védekezésben. Mindig csak az adott szituáció számít, különben könnyen hibázol.

– A kézilabdára áttérve, nem hiányzik a klubedzői szerepkör?
– Vegyes érzéseim vannak. Elismerem, vannak pillanatok, amikor nagyon hiányzik a napi munka, hogy jobban része legyek egy folyamatnak, és jobban értelmet nyerjen, hogy a gyerekeimtől távol kell dolgoznom. Másik oldalról viszont klubedzőként még kevesebb időm lenne rájuk. Szívesen átélném újra, milyen a Bajnokok Ligája-mérkőzések és a négyes döntő hangulata, és nemcsak nézőként, hanem a pálya széléről. A kapitányi munka másfajta kihívást jelent, de ezt is szeretem.

– Ha már a gyerekeit említette, nem fizet túl nagy árat azért, hogy olyan csapatoknál dolgozik, mint korábban a CSM Bucuresti vagy most a magyar válogatott?
– Ezt az áldozatot edzőként meg kellett hoznom. Itt kaptam éppen esélyt arra, hogy megvalósítsam az elképzeléseimet. Így tudom most megalapozni a saját és a gyerekeim jövőjét. Két és fél éve már nem vagyunk együtt a volt párommal, de jóban maradtunk, és mindent megteszünk azért, hogy a gyerekeink ne szenvedjenek hiányt semmiben. Van egy lányunk, Mia, aki tizenhárom éves és egy fiunk, Pelle, aki kilenc. Minden hónapban megvan arra a lehetőségem, hogy hazautazzak, és olyankor nem kell a munkával foglalkoznom. Ha Dániában élnék, hét napot lennének velem a gyerekek, majd hetet az édesanyjukkal. Így megvan arra az esély, hogy hosszabb időszakokat velük lehessek, mindig megpróbáljuk a legjobbat kihozni az együtt töltött időből.

– Hogyan viseli a távollétet?
– Amíg ők boldogok, én is az vagyok. Ha ez megváltozna, és azt szeretnék, hogy otthagyjam a munkámat, megtenném. Mindig is a család volt a legfontosabb az életemben, folyamatosan azt nézem, hogyan lehetne a legjobb a gyerekeimnek.

– Az elmúlt idényben legalább a Siófokon dolgozó öccse közel volt önhöz.
– Lars hamar különvált a családtól, és miután profi kézilabdázó lett, Németországba költözött. Tizenöt év óta most voltunk a legközelebb egymáshoz, sajnos csak egy évig tartott ez az időszak. De ilyen az edzők élete, aki ezt nem tudja elfogadni, nem szabad munkát vállalnia a legmagasabb szinten. Vannak tulajdonosok, önkormányzatok, amelyeknek sok pénzük van, és néha furcsa döntéseket hoznak.

– A segítője, Siti Bea mondta egy tavalyi interjúban, hogy sosem fogja kiismerni.
– Ez azért lehet, mert kevés embert engedek igazán közel magamhoz, ugyanis többször csalódnom kellett a múltban. Talán emiatt néha úgy tűnhet, hogy arrogáns vagyok, de aki ismer, tudja, hogy alapvetően nyugodt a természetem, szeretem a vicceket és a jókedvet. Sajnos a rossz példák arra intenek, legyek óvatos.

– Mostanra teljesen elfogadták a magyar játékosok?
– Nem tehetnek mást. De nem is ez a lényeg, hanem hogy az idei selejtezőinken a saját bőrükön tapasztalták, hogy van eredménye a közös munkánknak. Így bennem is könnyebben megbíznak, és nagyobb hittel tudunk együtt dolgozni, ebből pedig valami szép is kisülhet.

– Ott tart a csapattal, ahol két éve eltervezte?
– Nem beszélhetünk előzetes elvárásról, mert egy másik keretre készültem. Aztán több kulcsjátékosra sem számíthattam különböző okokból, de megleltük a módját, hogyan tudunk mégis jól játszani és eredményesek lenni. A keret fele szerintem a padon ül a klubcsapatában, amikor az igazán fontos mérkőzések eldőlnek. Nincsenek már igazi sztárjátékosaink, viszont megtaláltuk azokat, akik valódi csapatot alkotnak, és keményen küzdenek egymásért. Ők már pontosan tudják, mit várok el tőlük a pályán.

– Ez mire lehet elég?
– A jelenleg számításba vehető játékosokkal jó úton járunk. Hogy ez elég lesz-e arra, hogy jövőre Tokióban az első nyolc között végezzünk a vébén, az élet majd eldönti. Az idei négy Eb-selejtezőn azt éreztem, eljutottunk ugyanarra a mentális szintre, mint amikor a Bukaresttel megnyertem a BL-t vagy ahova a lengyelekkel elértem az évek alatt. Készen vagyunk, hogy felvegyük a versenyt bárkivel. Az egészséges Klivinyire és a stabil Zácsikra azért nagy szükségünk lenne, ők valami extrát tudnak nekünk nyújtani, nem is beszélve Tomoriról.

– Azt már bizonyára megtanulta, hogy a szurkolók mindig kiemelkedő eredményt várnak a válogatottól.
– Az a szenvedély, ami itt körbeveszi a kézilabdát, igazán inspiráló. Olyan kultúrából jövök, ahol az emberek kimennek a meccsre, és néha tapsolnak, azt sem túl vehemensen, nehogy megzavarják a mellettük ülőt. Szóval a legmélyebb tiszteletem az itteni szurkolóké. Tudom, hogy mindenki nagy eredményt vár tőlünk, de azt is látni kell, jelenleg eléggé széles az a mezőny, amely az érmeket célozza meg egy világversenyen. Tizenkét csapat is van, amelyektől kikaphatsz, ha nem koncentrálsz eléggé.

– Márpedig az utánpótlás-válogatottaink nyári menetelését látva könnyen megszaladhat az emberek fantáziája.
– A felnőttek szintje azért más, de szépek a kilátások, az kétségtelen. A fiatal játékosoknak készen kell állniuk, hogy elvégezzék a szükséges munkát, és a kulcspillanatban a jó döntést kell meghozniuk a karrierjükben. Fontos, hogy olyan helyre kerüljenek, ahol sokat tudnak játszani, és ne tűnjenek el a süllyesztőben. Hosszú az út, amíg egy fiatal tehetségből érett játékos lesz. Ha megfelelő ütemben fejlődnek, három-négy játékos három-négy év múlva átveheti a mostaniak helyét a felnőttválogatottban. Ha ezt az ütemet tartani tudja a nemzeti csapat, folyamatosan ott lehet az élvonalban.

– Akár már a decemberi Európa-bajnokságon?
– Amióta Magyarországon dolgozom, megtanultam, hogy ne tekintsek túlságosan előre. Ha néhány kulcsjátékos még felépül, bárkit legyőzhetünk, de így is megvan rá az esélyünk. Újra tisztelnek minket, elértük, hogy aki felmegy ellenünk a pályára, nem fogja el kellemes érzés. Az Eb-n nincs könnyű mérkőzés, nem mi leszünk a favoritok, de szeretnénk nyomot hagyni.

– És mi lesz a golfpályán?
– Szeretem a versengést, de golfban még nem érzem magam elég komfortosnak hozzá, úgyhogy továbbra is csak kedvtelésből űzöm, a barátokkal.