Életmentő műtét után – Magor, a csodagyerek

„Mi leszel, ha nagy leszel?”

„Jóképű vízilabdázó!”

A hat hónapos Magornak még nincs beleszólása a beszélgetésbe, amelyet apukája, az atlétaként országos bajnoki címig jutó Makár Tamás és anyukája, a korábbi klasszis, világ- és Európa-bajnoki bronzérmes kézilabdázó Vérten Orsolya folytat.

Idővel lesz beleszólása – pedig hat hónappal ezelőtt az orvosok sem hitték volna, hogy az addig a legnagyobb rendben növekedő baba egyáltalán megéri azt a kort, hogy bármilyen labdát a kezébe fogjon, vagy akárcsak egyetlen szót is kimondjon.

Május 28. a nap, amely mindent megváltoztatott a pár életében.

„Orsi keltegetett reggel, hogy induljunk, de nem volt kedvem kimászni az ágyból – mondtam is, hova sietünk, csak átlagos kontroll lesz”– jegyezte meg Tamás.

Nem az lett.

VÉRTEN ORSOLYA ÉS PÁRJA AZ NSO TV KAMERÁJA MESÉLTE EL A SZÍVBE MARKOLÓ TÖRTÉNETET

A fővárosi kórházban – nem túl sok meggyőződéssel – azt tanácsolták, menjenek el a debreceni klinikára, mert annak jobb a felszereltsége, hátha kiderül, hogy „mégsem akkora a baj”. Egyetlen óra volt megadva, amikor telefonon jelentkezhettek a vizsgálatra, és nagyjából negyven hívás után, néhány perccel a határidő lejárta előtt sikerült elérni a klinikát, így kaptak másnapra időpontot.

Először egy orvos vizsgálta a kismamát, majd jött egy második, harmadik, végül kisebb csapat gyűlt köréjük, s közben – mégiscsak kézilabdás városról van szó – megismerték a korábbi híres sportolót.

„Orsi, eddig nekünk volt szükségünk rád, most neked van szükséged ránk” – mondták, hiszen bár a cisztás fibrózis téves diagnózisnak bizonyult, csak kevéssel jobb hírt közöltek: rekeszsérve van a kicsinek.

„Nagyon nehezen műthető betegség, magas halálozási rátával– vette át a szót Tamás, s közben az anyukára pillantva érezhető, nem csak csendes természete miatt nem ő beszél a történtekről. –Két kézen meg lehet számolni, hogy egy évben hány baba születik ezzel a problémával. Azt mondták, ha jól sikerül a műtét, teljesen egészséges életet élhet, de akár a születéskor vagy kevéssel utána el is veszíthetjük.”

Magor közben felsír – nem mintha bármi baja lenne, hiszen egészséges, vidám, mosolygós baba, jó barátságot ápol Bodzával, a tekintélyparancsoló méretű, ám annál kedvesebb macskával is. Nem érződik a kicsin, hogy eddigi rövidke életének első 18 napjában mesterségesen altatták és 72-szer(!) vettek tőle vért. Egyszerűen csak elunta, hogy apa és anya beszél, ahelyett, hogy vele foglalkozna. S bár amúgy is ő a szülők életének középpontja, Orsi gyorsan kézbe veszi, ringatja, Magor pedig pillanatok alatt elcsendesedik, és békésen hallgatja a szívbe markoló történet folytatását.

Ha megkérdezik Orsiékat, hány hónapos a kicsi, öt plusz egy a válasz, hiszen Magor egy hónappal hamarabb született meg, mint várták.

Nem sírt fel, mint minden kisbaba – nem is sírhatott fel, hiszen ha levegőt vesz, meghal. A rekeszsérv miatt ugyanis eltolódtak a szervek (a szíve például a jobb oldalra került), s emiatt a tüdő jobb fele csökevényesen fejlődött ki, szinte csak önmaga árnyéka volt. Ezért aztán a lélegzetvétel halálos lett volna a gyereknek.

„Császármetszéssel született meg, de amikor kidugta a kis fejét, azonnal altatóinjekciót kapott a vállába”– jegyezte meg Orsi, majd Tamás írta le a helyzetet, amelyet senkinek sem kívánnak.

„A Vészhelyzetben nem látni annyi orvost, ápolót, segítőt, amennyi Orsi körül sürgölődött a szüléskor. Akkor és utána is mindenki olyan szeretettel és gondossággal bánt Magorral, mintha a sajátjuk lett volna, és ezért nem tudunk elég hálásak lenni. Kívülről, üveg mögül nézhettem a történteket, és azt láttam, hogy az egyik orvos fogja az elaltatott kisbabánkat, majd szalad át a sterilszobába, ahol már nagyjából nyolc-tíz szakember várja. Intubálták, stabilizálták az állapotát, és két percen belül hordozható inkubátorba tették. Leírhatatlan, amit éreztem, sosem gondoltam, hogy ilyen történhet velünk – közben pedig Orsit próbáltam megnyugtatni, aki a szemével kérdezte, mi a helyzet.”

„Igen” pihent a szemvillanásban a felelet, hiszen bár csak ötven százalék esélyt adtak annak, hogy Magor túléli a születést, a pici, 2300 grammal világra jött baba élni akart. Ám így is öt pokolian nehéz nap következett, hiszen fel kellett készíteni őt a műtétre. Altatták, táplálták, erősítették, hogy egyáltalán megoperálhassák.

Még tíz évvel ezelőtt is valószínűleg végigvágták volna a mellkasát, hogy „rendet tegyenek belül”, most viszont első pillantásra szinte fel sem lehet fedezni a beavatkozás nyomait. Három aprócska lyuk jelzi csupán, hogy háromórás életmentő műtétet hajtottak végre a kicsin.

„Ki volt szakadva a tüdeje, hálót kellett beépíteni a mellkasába, és levegőbefújással rakták helyükre a szerveket. Borzasztóan komplikált, korszakalkotó műtét volt, az orvosok is azt mondták, csoda, hogy él”– mondta Tamás.

Közben Orsi csak fogja, simogatja a picit – pótolni kell az első heteket, amikor éppen csak hozzáérhetett gyermekéhez.

„Iszonyatosan tehetetlennek éreztem magam– vette át a szót az anyuka. – Magor nem sírt, nem adott ki hangot, nem produkált olyan reakciókat, mint az egészségesen született kisgyerekek, de azért valamennyire lehetett rajta látni, ha megszúrták. Én pedig magamhoz sem ölelhettem, nem próbálhattam meg megnyugtatni, hiszen a fertőzésveszély miatt nem vehettem ki az inkubátorból. Sokszor elsírtam magam emiatt, és csak akkor lélegeztem fel először, amikor kijöttünk az intenzív osztályról, hiszen végre levették róla a gépeket, azaz már önállóan lélegzett. Mindig azt gondoltam, hogy olyan egyszerű lesz a gyerekvállalás és a szülés, ahogyan a legtöbb embernél, most pedig szembesültünk vele, mennyire nehéz is lehet. Nagyon sokat segítettek azonban a debreceni szakemberek, végig nagy szeretettel és törődéssel bántak velünk.”

Közben Magor elszunnyad, az igazak álmát alussza. Akárcsak élete első kézilabdameccsén – bár a mama inkább vízilabdázót, jóképű vízilabdázót nevelne belőle –, mert természetesen nem maradhatott ki az életéből a vakszos labda sem. Első mérkőzésén tehát aludt, a másodikon és a harmadikon pedig már a hangzavart tompítandó fülessel figyelte az eseményeket. Az anyuka közösségi oldalán a 2012-ben szerzett Európa-bajnoki bronzérem és Magor a közös profilkép, de nem kell karácsonynak lennie ahhoz, hogy a kis szeretetcsomaghoz képest a sportág bármilyen történése, emléke egészen más színezetet kapjon.

„Arattam sikereket a kézilabdában, sok szép élményt köszönhetek neki, de össze sem lehet hasonlítani a gyerekneveléssel. Annyival boldogabb vagyok a kisbabámmal, mint bármelyik éremmel, hogy az elmondhatatlan.”

A falon, a szekrényben sehol kupák, oklevelek, van ellenben többtucatnyi fotó a kicsiről, kimondottan Magornak készíttetett képeskönyv, fejlesztőlabda, játék minden mennyiségben.

A kézi- vagy vízilabda pedig várat még magára. Különben is mindegy, milyen sportágat választ a kicsi.

A lényeg, hogy egyszer ő választhat – mert él a „csodagyerek”.