Most is velünk van – Karl Erik Böhnre emlékezünk

BÁLINT MÁTYÁSBÁLINT MÁTYÁS
Vágólapra másolva!
2018.12.24. 15:47
null
A 2012-es Eb-bronzérem ünneplése közben
Öt éve, karácsony előtt egy nappal tudta meg Karl Erik Böhn, a magyar női kézilabda-válogatott norvég szövetségi kapitánya, hogy nem tudják kigyógyítani leukémiájából. Városában, Sandefjordban emlékeztünk egy egészen különleges emberre a húgával és legjobb barátjával.

Tudod... Néha még mindig azt hiszem, hogy vissza fog jönni” – jegyzi meg Andreas, amikor belépünk a templomkert kapuján. És a sandefjordi temető bejáratánál tényleg van az embernek olyan érzése, hogy hülyeség is kinyitni a kiskaput. Elvégre az utca túloldalán most is ott az álmos, sötét norvégiai kisváros vasútállomása, ahogy öt éve, és ide látszik a piros jegyautomata, amelyet öt karácsonnyal ezelőtt a megviselt, görnyedt, fáradt, de reménnyel teli Karl Erik Böhn olyan hiábavaló igyekezettel nyomkodott egy november végi estén, hogy előre megvegye a jegyet Oslóba. A TV2 stúdiójába készült akkor, hogy arról beszéljen, hogyan gyógyult ki a leukémiából, milyen tervei vannak karácsonyra és utána – és azok a tervek a barátaival, a gyermekeivel, a szerelmével, és nem utolsósorban csapatával, a magyar női kézilabda-válogatottal önmagukban kitöltötték a műsoridőt.

Egy hónapra rá már csak egy két és fél perces felvételt adott le a tévé: Böhn a saját házában, egy egyszerű fekete pólóban beszélt arról a karácsonyfa előtt állva, hogy megkapta a halálos ítéletét, és már csak hetei lehetnek hátra. Az egykoron az edző mellett a magyar válogatottnál is videósként dolgozó hűséges barát, Andreas Smeby nagyokat nyel a kanapén ülve, amikor elindítja a felvételt: „Borzasztó volt elkészíteni. Az utolsó perceket küldtem csak be a tévéseknek, a többit azóta sem bírtam visszanézni...” Közben Vigdis, Karl Erik Böhn húga is a könnyeit törölgeti, pedig erős, vidám és lehengerlő asszony amúgy.

A karácsony előtti utolsó nap volt... – emlékezik vissza. – Láttam, hogy Karl Erik hív, felkaptam a telefont, és belekiabáltam, hogy na mi van, akkor kezdhetjük? Merthogy arról volt szó, hogy azért megy vissza a kórházba, hogy kidolgozzák az újabb csontvelő-átültetés menetrendjét, és ugye az elsőnél is én voltam a donor. Azt felelte, nem, nem kezdhetjük... Futva tolakodtam az utcán az emberek között a kocsimig, hogy csak ott kezdjek el zokogni.

Vigdis Böhn és bátyja 2013 karácsonyán
Vigdis Böhn és bátyja 2013 karácsonyán

Mi közben vonatoztunk haza Karl Erikkel a klinikáról – teszi hozzá halkan Andreas. – Vagy telefonált, vagy ő sírt, vagy én sírtam, vagy mindhárom egyszerre. De másnap, karácsonykor már mosolygott, kicsit reménykedtünk is, hogy találunk valami megoldást, alternatív gyógymódot, bármit. Nem véletlenül mondta, hogy a legszebb karácsonya volt: azokkal töltötte, akiket szeretett: a családdal meg a barátokkal.

Csodaszép volt, kivéve az oldalast. Az volt a kedvence, és persze az volt a karácsonyi menü is, de rettenetesen odaégett, nem lehetett megenni” – és Vigdis már úgy kuncog, mint bármelyik kishúg, aki egy ártalmatlan szituációban látja bosszankodni imádott bátyját.

Az utolsó évben kerültünk igazán közel egymáshoz – gondolkodik el Vigdis. – Addig mindketten éltük az életünket, az övét nagyrészt ki is töltötte a kézilabda. De mindig nagyon szerettük egymást: kamaszkorában borzasztó volt az arcbőre, és egyszer egy barátnőm, aki nem ismerte, azt mondta egy fényképére, ez a legcsúnyább fiú, akit valaha látott. Soha többet nem álltam vele szóba! Karl Erik kapott is az arcára valami kísérleti gyógyszert, amelyikről húsz évre rá derült ki, hogy mellékhatásként leukémiát okozhat – lehet, hogy emiatt lett beteg, sosem tudjuk meg. De az biztos, hogy félénk, visszahúzódó srác volt a bőre miatt: fiatal kézilabdásként a meccsre járók között kellett árulnia a tombolát, de inkább mindig adott nekem öt koronát, hogy csináljam én. Már akkor is harsányabb voltam, nyitott, míg ő inkább csendes, befelé forduló. De a betegsége során rádöbbentünk, mennyi közös van bennünk... Egyszer nagyon rosszul volt a kezelések alatt, vacogott, remegett, úgyhogy bemásztam mellé az ágyba és átöleltem. Tudom, hogy hülyén hangzik, de éreztem kettőnk közt a szeretetet. Közben bejött a nővér, Karl Erik elküldte, aztán nevetni kezdett: »Szólnom kellett volna neki, hogy tüntesse el ezt a nőt az ágyamból!

Andreas Smeby, a hűséges barát volt Böhn társa a legnehezebb napokban
Andreas Smeby, a hűséges barát volt Böhn társa a legnehezebb napokban

Karl Erik Böhn a 2013-as év jelentős részét a kórházban töltötte, úgyhogy így tettek a barátai és a húga is. „Beosztottuk egymás közt, ki mikor ügyeletes – eleveníti fel Andreas, aki nemcsak Böhn mellett volt minden nehéz pillanatban, s végzett el minden elképzelhető, fájdalmas háttérmunkát betegség és halál kapcsán, de azóta is fáradhatatlanul ápolja elhunyt barátja emlékét, legyen szó a sandefjordi sportcsarnokban lévő márványtábláról és domborműről, vagy az általa megálmodott, megszervezett és finanszírozott Karl Erik Böhn kézilabda-emléktornáról. – Mindig ott ültünk, néha többen is, pedig volt, hogy annyira fáradtak voltunk, hogy amikor egyikünk nem tudta a telefonba lebetűzni a kórház nevét, jobbra-balra dőltünk a nevetéstől, miközben Karl Erik ott feküdt mellettünk kómában...”

Sokat énekeltem neki – gondolkodik el Vigdis. – Meg vizet ittam a nevében. Él északon egy barátja, és az ő népe, a számi nagyon spirituális. A sámánjaik végeztek egy rituálét Karl Erikért, de este tíz órakor meg kellett volna innia egy pohár vizet hozzá – csak hát kómában volt. Úgyhogy pontban tízkor én kortyoltam egy nagyot az ágy mellett, aztán a mellkasára tettem mind a két kezemet. Akkor még muszáj volt visszatérnie, mert nem állt készen a halálra. Végül azonban mindent elrendezett maga körül és magában is. Volt egy lány fiatal korában, akire mindig azt mondta, ő a lelki társa, ám akkor nem teljesedhetett be a szerelmük, és elsodorta őket az élet egymástól, de egymásra találtak, és az utolsó hónapjait együtt töltötték. Boldogan halt meg, és most is boldog, ez a legfontosabb. Hogy honnan tudom? A hajón, amelyen dolgozom, néhány éve összefutottam egy látó asszonnyal, aki a semmiből közölte, hogy egy magas férfi áll mögöttem és mosolyog. Kérdeztem, milyen az orra, és éppen olyan volt, mint az enyém – márpedig mi csak ebben hasonlítunk Karl Erikkel. Nem hiszed? Az asszony azt is mondta, ezt a magas embert nemsokára ünnepelni fogják – és négy nap múlva kezdődött a KEB-emléktorna...”

A sandefjordi sportcsarnokban márványtábla állít emléket
A sandefjordi sportcsarnokban márványtábla állít emléket

Elsket og savnet” – szeretik és hiányzik.

Nem hiába vannak márványba vésve Karl Erik Böhn neve és a kötelező dátumok (1965. február 14.–2014. február 2.) alatt a sandefjordi temetőben, mind a két állítás vitathatatlanul igaz. Épp meggyújtanánk a mécseseket, amikor egy alacsony, idős úriember tűnik fel botladozva a hóban, és az összes közül épp ennél a sírnál áll meg. „Ez az enyém – gyújt ő is egy gyertyát, ügyet sem vetve meglepett arcunkra. – Gyakran járok ki Karl Erikhez beszélgetni az életről, a világról. Amíg élt, hosszú órákat beszéltünk át. Stanislaw Kowalski a nevem, kézilabdaedző vagyok, én voltam a mentora annak idején. Hú, de sokat veszekedtem vele, hogy ne csak a kézilabdával foglalkozzon, hanem egyen, aludjon, olvasson, saját magával is törődjön!”

Tényleg így volt – erősíti meg Vigdis. – Egyszer ültem az ágya mellett a kórházban, és elkezdett nyöszörögni valamit, de annyira rosszul volt, hogy a szájához kellett hajolnom, hogy értsem. Figyelmeztetni próbált, hogy induljak, nehogy lekéssem a vonatot hazafelé. Beszélni sem tudott, mégis ez volt a legfőbb gondja...”

Andreas felsóhajt. „Hát igen... Minden ember fontos volt neki, csak saját maga nem. Amikor beteg lett, akkor sem vizsgáltatta ki magát idejében. Amióta csak ismerem, négy-öt órát aludt éjszakánként, nem is evett rendesen. A kézilabda volt az élete meg a barátai: mindenkire annyit időt és figyelmet fordított, amennyit a másik igényelt.” Felidézzük, amit a norvég válogatottsági csúcstartó Karoline Dyhre Breivang mondott nem sokkal korábban Böhnről, akinek a keze alatt jószerével az egész pályafutását töltötte: „Nemcsak edzőként, emberileg is kiváló volt. Mindig arra törekedett, hogy jó játékosnak tartsuk magunkat, mert ez magabiztosságot adott nekünk a pályán, és ez tett minket igazán erőssé. Nagyon szerettem vele dolgozni.” Mint mindenki. „Amikor vele beszéltél, értékesnek érezted magad – jegyzi meg Andreas. – Én a világ legjobb videósa voltam, te a világ legjobb újságírója, a pincér meg a világ legjobb pincére, annyira áradt belőle a pozitív energia.”

„Szeretik és hiányzik” – így szól a sírfelirat
„Szeretik és hiányzik” – így szól a sírfelirat

És árad most, lassan öt évvel a halála után is. Hogy a magyar kézilabdázást alapjaiban változtatta meg, bemutatva, hogy korbács és kiabálás helyett szép szóval és építő üzenetekkel is el lehet jutni az Eb-dobogóig, az egy dolog. De a húga azóta már tombola helyett gyógyhatású készítményeket árul: „Semmit sem keresek vele, csak segítek az embereknek. A bátyám is ezt akarná.”

Karl Erik Böhnnek talán vissza sem kell jönnie ahhoz, hogy velünk legyen.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik