Elek Gábor: Nem lett volna helyünk a final fourban

– Megint bajnoki ezüstérmes lett a Ferencváros, és megint nélküle rendezik a Bajnokok Ligája négyes döntőjét. Ez a maximum, amire képesek voltak?
– Csoda lett volna, ha ennél többet érünk el – bólintott Elek Gábor, az FTC-Rail Cargo Hungaria női kézilabdacsapatának edzője. – Annyiszor lépte át a csapat a saját árnyékát, annyi bravúrra volt szüksége az idény során, hogy egy következőre a Rosztov elleni BL-negyeddöntőben vagy a Győr elleni bajnokin már nem maradt erőnk, ráadásul közben ugye itthon a Siófoktól is kikaptunk.

– Meglepődött?
– Eleve nehéz tavaszra számítottam, hiszen a védelem közepéből elvesztettük Hornyák Dórát és Danick Sneldert. Április közepéig mégis sorra nyertük a meccseket a bajnokságban, veretlenül végigmentünk a középdöntőn a Bajnokok Ligájában. Pedig nem játszottunk fenomenálisan, de a Győr elleni döntetlenek erőt adtak, minden siker megemelte ezt a fiatal, emiatt saját magát nem reálisan látó csapatot, ami hozta magával a következő sikert. De tudtam, jön majd a törés, amikor elillan a legyőzhetetlenségünk érzése, és aggódtam, ez nehogy korán történjen meg, mert ilyenkor borzasztó nehéz talpra állni. Végül a Siófok ellen roppantunk meg, de a bajnoki ezüstérmet addigra nagyjából megszereztük.

– Azt hittem, a Rosztov elleni hazai BL-meccset nevezi meg határpontként vagy legkésőbb a tizenegy góllal elbukott visszavágót.
– Á, a Siófok elleni vereség sokkal jobban fájt. Látni kell, az idén nem lett volna helyünk a legjobb négy között a BL-ben, és ha már itt tartunk, tavaly sem. Tavalyelőtt, a CSM Bucuresti elleni negyeddöntő idején lett volna, mert parádés formában voltunk, de akkor meg kiesett Hornyák Dóra és Szucsánszki Zita a kinti meccs előtt, amelynek az utolsó három percét úgy elszúrtuk, hogy le is főtt a kávé. Most távol voltunk a Rosztovtól.

– Ebben az idényben ennyi volt?
– Semmivel sem több. A sérülések, hiányzók miatt megbomlott a csapat szerkezete, a fiatal játékosoknak még tanulniuk kell kezelni a kudarcot, a nyomást, küzdeni önmagukkal, a lelki gondokkal. A játéktudásuk sem stabil még, dolgozni kellene velük, nem csak elmutogatni videón meg gyakorolni néhány edzésen, mi a dolguk, de ilyen terhelés közben arra nincs idő. Amikor jó formában vannak, bármire képesek, de ha fáradtak, megérzik, hogy nem megy nekik a játék és meginognak. A tehetség még nem tudás – azt még stabilizálni kell.

– Állítólag ezért fizetik az edzőt.
– Tiszta sor. Én is tarthattam volna még egy csomó egyéni képzést a lányoknak, „szétedzhettük” volna magunkat, és akkor most lenne még három sérültünk. Elmentünk a fizikai teljesítőképességünk határáig, amennyire ebben a versenyrendszerben lehet.

– A többi BL-csapat is ennyi meccset játszik.
– De kikkel? A Rosztovnak például másfél komoly ellenfele van az orosz bajnokságban, nekünk ott a Győr, az Érd, a Siófok, a Debrecen, a Fehérvár… És okosan kell gazdálkodnunk ezekkel a mérkőzésekkel, mert szép elképzelés tavasszal a BL-negyeddöntőre spórolni az erőnkkel, de ha közben itthon megégünk, akkor a következő idényben BL-csoportkörben sem leszünk. Márpedig az elvárás minden évben a BL-szereplés, a final fourba jutás meg csak vágyálom. A vágyunk az, hogy mindig mindenütt nyerjünk, de a valóság az, hogy nem fogunk, mert nem mi vagyunk a legjobbak. Amikor nyertünk valamit az elmúlt években, KEK-et, bajnokságot, Magyar Kupát, akkor sem mi voltunk, csak épp ki tudtunk hozni magunkból valami különlegeset, vagy jókor találkoztunk a legnehezebb ellenfelekkel. Ennyiből a két évvel ezelőtti MK-győzelmünket tartom a legértékesebbnek, mert ott a komplett Győrt múltuk felül. Ettől most távolabb vagyunk.

– Pénzkérdés, hogy előbbre lépjenek? Állítólag az európai élcsapatok költségvetésének harmadából gazdálkodnak.
– Erről az európai élcsapatokat kellene megkérdezni.

– Akkor azt kérdezem, mit szól ahhoz az elmélethez, hogy még egy gólerős, védekezni is jól tudó világklasszis átlövővel a BL négyes döntőben lettek volna.
– Elképzelhető. Ám ha szerződtetnénk egy ilyen játékost horribilis pénzért, mi történne utána? Bejutnánk a final fourba, kitűznénk a hátunkra hogy itt is jártunk?! A világklasszisunk elmenne, mert az nem titok, hogy van, ahol sokkal többet tudnak neki fizetni, mint mi, és talán vinne magával másokat is, mi pedig minden szempontból sokkal nehezebb helyzetbe kerülnénk. Nem biztos, hogy érdemes ugrani két lépcsőfokot, aztán visszaesni a lépcső aljára – inkább próbálunk okosan építkezni és a lehető legjobban kihasználni a lehetőségeket. A Fradinál mindig az a vágy, hogy a világ legjobbjaival legyen versenyben, mindezt saját nevelésű játékosokkal, melléjük igazoljunk nemzetközi szupersztárokat is. Ezt reálisan nézve nem lehet teljesíteni, de azért dolgozunk, hogy a magunk eszközeivel is eljussunk legalább a közelükbe.

– Még akkor is, ha így aztán minden évben a csodát várják önöktől?
– Engem ez visz előre, ez motivál. Más kérdés, hogy így néhány évvel kevesebbet fogok élni.