Nagy űrt hagy maga után: egy kivételes karrier Szegedtől Veszprémig

A kölni Lanxess Aréna egyik sarkában a Vardar Szkopje játékosai önfeledten ünnepeltek a szurkolóikkal, míg a pálya másik felén Nagy László ült egyedül a kispad végén, fejét törülközőbe csavarva. Néhány perccel korábban ért véget a Bajnokok Ligája döntője, pályafutása utolsó mérkőzése, amelyen a Telekom Veszprém negyedszeri nekifutásra sem tudta elhódítani a trófeát. Hosszú percek teltek el, és a kiváló jobbátlövő nem mozdult. A csapattársai és az edzői stáb tagjai egyenként odamentek hozzá, és megveregették a vállát vagy adtak egy puszit a fejére. Az ellenfél játékosai is próbálták vigasztalni, végül a négyes döntő legjobbjának megválasztott Igor Karacic ölelte meg, valamit súgott a fülébe, ami után felállt a székről, és ő is gratulált az észak-macedóniai csapatnak. A csalódottságát azonban nem tudta leplezni, ami teljesen érthető volt, hiszen nem jött össze a nagy álom, hogy magyar csapattal is felérjen a csúcsra.

Ezzel együtt fényes karrier áll a háta mögött, pedig fiatalon még az is benne volt a pakliban, hogy kosárlabdázó lesz belőle.

A KEZDETEK ÉS A KLUBKARRIER – SZEGEDTŐL BARCELONÁN ÁT VESZPRÉMIG

Az édesapja ugyanis profi kosaras volt, így nem hatott meglepetésként, hogy Nagy László is először ezzel a sportággal ismerkedett meg. Fehérváron született, de a családja hamar Szegedre költözött, az öccse, Levente már a Tisza-parti városban látta meg a napvilágot. Hogy a kosárlabdához is volt tehetsége, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bekerült az utánpótlás-válogatottba, sőt, középiskolai szinten Amerikából is volt ajánlata, az élet azonban másfelé sodorta.

Egy iskolai rendezvényen kiszúrták maguknak a Tisza Volán utánpótlás-edzői, ezután egy ideig párhuzamosan űzte a két sportágat, azonban egyre inkább a kézilabda felé húzta a szíve. Jól tudta kamatoztatni a kosárban szerzett alapokat, magassága ellenére kimondottan technikás játékosnak számított, egyedül a test-test elleni küzdelem hatott újdonságként a számára.

Tizenhat évesen már a Pick Szeged felnőttcsapatában játszott, első meccsén rögtön négy gólt lőtt a Nyíregyházának – innentől kezdve tulajdonképpen nem volt megállás. Tehetségére hamar felfigyeltek a Barcelonánál is.

„Még 1997-ben, az ifjúsági Eb-n játszottunk a spanyolokkal, ott szúrt ki a csapatvezetőjük, aki nem mellesleg jó viszonyt ápolt Valero Riverával, a Barcelona akkori legendás edzőjével. Egy évvel később Rivera személyesen jött Magyarországra megkérdezni, hogy lenne-e kedvem a Barcában játszani. Ekkora lehetőséget természetesen nem hagyhattam ki, így csakhamar megkötöttük a szerződést, és 2000-től már kint játszottam. Eredetileg egyébként 2002-ben csatlakoztam volna a csapathoz, de Urdangarin akkoriban vette el János Károly király lányát, és mivel bekerült az uralkodói családba, a sydney-i olimpiát követően felhagyott a sportolással, vagyis a királyi frigy az én életemet is befolyásolta” – mondta a katalán lehetőségről az Ezüstös aranykor című könyvben.

Ekkoriban ő volt a világ legdrágábban vásárolt játékosa, mindössze 19 évesen került be a Barca sztárcsapatába.

„Furcsa, de jóleső érzéssel toppantam be a katalánokhoz – emlékezett vissza Nagy korábban a Nemzeti Sportnak. – Éppen az olimpia után jártunk, megkönnyebbülést jelentett, hogy nem egyből a legnagyobb sztárokkal találkoztam. Mire a Kanári-szigeteken tartott felkészülésről visszaértünk, már mindenki megjött a csapathoz. Soha nem fogom elfelejteni, hogy amikor beléptem az öltözőbe, nem kezet fogtak velem, hanem egyből magukhoz öleltek. Nagyon emberi volt az egész.”

Természetesen időbe telt, mire felvette a ritmust, de az is igaz, hogy a katalánokra jellemző latinos életfelfogáshoz könnyű volt hozzászoknia. „Általában napi egy edzésünk volt, az sem túl korán kezdődött. Egyébként sem stresszeltek túl semmit.”

Könnyebbséget jelentett a beilleszkedésben, hogy későbbi felesége is vele tartott Spanyolországba. Az első években egyedüli jobbátlövő volt a csapatban, de megbirkózott a feladattal. Első idényében a Barca nem tudta megnyerni sorozatban hatodik BL-címét, miután elbukott a Pamplona elleni döntőben, az újabb trófeára 2005-ig kellett várni. Ott Nagy kilenc gólt lőtt a Ciudad Realnak a finálé visszavágóján, ezzel döntő érdemeket szerzett a végső győzelemben.

„Amikor tavasszal a szerződésem meghosszabbításáról tárgyaltam, először sokallták az általam kért pénzt, de a BL-döntőben nyújtott teljesítményem az ő szívüket is meglágyította” – mondta Nagy, aki először hét-, majd 2005-ben nyolcéves szerződést írt alá. Ezen időszak alatt négy spanyol bajnoki cím, négy Király-kupa-győzelem, egy-egy EHF-kupa- és Szuperkupa-siker mellett két BL-cím került a neve mellé. A 2011-es BL-győzelem ünneplésekor (újra a Ciudad Realt múlták felül a döntőben) már Nagy emelhette fel a trófeát, ugyanis David Barrufet 2010-es visszavonulása után – első, és mindmáig utolsó külföldi játékosként – megválasztották csapatkapitánynak.

Hogy mit kapott a barcelonai évektől, arról így nyilatkozott évekkel később a Mundo Deportivónak: „A Barcának köszönhetem, hogy az vagyok, aki. Mindent megtanultam a Barcelonánál a kézilabdáról és emberként is ez a klub formált olyanná, amilyen most vagyok. Hatalmas élmény volt tizenkét évig ehhez a klubhoz tartozni, és nem mint egy külföldi játékos, hanem, mint a család egyik tagja. Sokan kérdezik, hogy miért több a Barca egy klubnál, de ezt nem lehet elmagyarázni, csak az érzi, aki itt tölti a mindennapjait.”

2011 őszén kezdték meg a tárgyalásokat az újabb hosszabbításról, és hiába ajánlott a klub élete végéig szóló szerződést, amelynek értelmében pályafutása befejezése után edzőként maradhatott volna a katalánoknál, nem tudtak megegyezni a személyes feltételekben.

„Volt ajánlatom Franciaországból, Németországból és itthonról, ennek megfelelően álltam a tárgyalásokhoz. A vezetők is ragaszkodtak az elképzeléseikhez, miként én is, ugyanis nem voltam kényszerpályán. Hívott a Hamburg, tisztességes ajánlatot tett, jobbat, mint a Barca, viszont rosszabbat, mint az MKB. A bakonyiak vázoltak olyan feltételeket anyagilag és szakmailag, ami elnyerte a tetszésemet, az ajánlat visszautasíthatatlan volt. A katalánok úgy gondolták, hogy elmúltam harmincegy éves, kérvényeztem a spanyol állampolgárságot, nem megyek sehová. Úgy voltak vele, kifut a szerződésem 2013 nyarán, aztán beérem kevesebbel, mint korábban. Én viszont többet szerettem volna. A Barca soha nem volt arról híres, hogy túlfizeti a játékosokat, ott a klub, a miliő csodálatos, ez teszi különlegessé. A futball mindenek feletti, aztán jön a kosárlabda és a kézilabda” – taglalta az elválás körülményeit a feol.hu-nak. A hírek arról szóltak, hogy Nagy lett a világ legjobban fizetett kézilabdázója. Akkor sem esett volna kétségbe, ha ki kell töltenie a szerződéséből hátra levő egy évet, de a két klub meg tudott egyezni a kivásárlásról, így már a londoni olimpia után csatlakozott a Veszprémhez.

A válogatott körüli huzavona (erről bővebben a cikk második felében olvashatnak) miatt a bakonyiaknál nem fogadta mindenki tárt karokkal, de a teljesítményével hamar elfogadtatta magát. Az első szegedi rangadóján egy molinóval üzentek neki a Tisza-partiak, miután nehezen dolgozták fel, hogy éppen a nagy riválishoz tért vissza Magyarországra.

Érkezésével párhuzamosan Veszprémben is átálltak a spanyolos vonalra, Carlos Ortega, majd Xavier Sabaté alatt számára ismerős és kedvelt rendszerben játszhatott. A klub azzal a nem titkolt szándékkal hozta haza, hogy meglegyen az áhított BL-győzelem. A csapat három alkalommal is eljutott a final four döntőjébe, de 2015-ben, 2016-ban és az idén is elbukott az utolsó akadályon. Különösen a második volt az igazán fájó, ott a Kielce ellen kilencgólos vezetésnél nagyon leblokkolt a csapat és ezen a szinten még tapasztalatlan edzője, s a lengyelek hetesekkel nyertek. Máig ezt tartja a legnagyobb csalódásának.

Hét év alatt hatszor nyert magyar bajnokságot és Magyar Kupát a Veszprémmel, kétszer a SEHA-ligában zárt az élen, az i-re azonban az elmúlt hétvégén nem sikerült feltenni a pontot. A hozzáállását azonban jól jellemezte, amilyen formába hozta magát az utolsó idényének második felére.

„Már októberben elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó évem. Büszke vagyok rá, hogy utána egy percig nem fordult meg a fejemben, hogy megváltoztatom a döntésemet. Felszabadultan tudtam játszani az elmúlt hónapokban, szerettem volna kiélvezni a hátralévő mérkőzéseket. Barátságok, komoly kötődések, sikerek és kudarcok – ezt mind megkaptam a kézilabdától. Alacsonyabb osztályban biztos nem fogok játszani, ha elfogna a vágy az edzések iránt, Veszprémben lejövök az utánpótláshoz, hogy segítsek a fiataloknak. Ennyi a terv, meg szeptember nyolcadikán félmaratoni Budapesten…”

Ami játékosként nem jött össze a Veszprémmel, azért a nyártól már sportigazgatóként tehet, de az biztos, hogy igazán csak az első őszi mérkőzéseken fogjuk látni, mennyire hiányzik a pályáról.

NAGY LÁSZLÓ A VÁLOGATOTTBAN – MARADT EGY KIS HIÁNYÉRZET

„A későbbiekben talán a felnőttválogatottban is számíthatnak rá” – kockáztatta meg a Nemzeti Sport az 1998-as ausztriai junior Európa-bajnokság után egy 17 éves átlövőről, aki a bronzérmes magyar csapatból bekerült a torna válogatottjába is. Alig háromnegyed év kellett hozzá, hogy a mulatságosan óvatos jövendölés valóra váljon: az ekkorra már a Szeged kulcsemberének számító Nagy László 1999. március 15-én, 18. születésnapja után tizenkét nappal, a svédországi világkupán mutatkozott be a nemzeti csapatban, méghozzá kezdőként, két gólt szerezve a franciák elleni meccsen (22–22), majd ötöt lőtt az Európa-bajnok, vb-ezüstérmes svédeknek. Nem csoda, hogy Vass Sándor szövetségi kapitány szerint a még le sem érettségiző játékos a csapat egyik legjobbja volt a tornán, és fényes jövő vár rá a nemzeti csapatban.

Aztán – aligha függetlenül a magyar férfi kézilabdázás elmúlt két évtizedének itt nemigen tárgyalható küzdelmeitől – kicsit másként alakult: Nagy László úgy lett a sportág hazai ikonja, a nemzeti csapat vitathatatlanul legjobb játékosa, fantasztikus mérkőzések, felejthetetlen pillanatok főszereplője, egy páratlan válogatottbéli karrier birtokosa, hogy közben valami pici, szúró hiányérzet mindig, mindenkiben ott maradt (és nem csak ama bizonyos hároméves szünet miatt) – alighanem benne is. És ez nem leértékelése a pályafutásának, vagy kritikája a címeres mezben nyújtott bármikori, megkérdőjelezhetetlen erőfeszítésének, inkább csak – végignézve az elmúlt két évtizeden – annak a ténynek a rögzítése, hogy a kézilabda még a fénykorában simán a világ öt-nyolc legjobb játékosa közé tartozó jobbátlövő számára is csapatjáték, és hogy Nagy meg a válogatott viszonyában mindig becsusszant valami szerencsétlen apróság, ami megzavarta az idillt vagy felülírta a terveket.

1. FÉLIDŐ

Szinte hihetetlen, de már csaknem húsz év telt el Nagy László első felnőttvilágversenye óta. Nagy – az érettségi miatt egy nappal a többiek után – elutazhatott az 1999 nyarán rendezett egyiptomi vb-re (miközben két héttel korábban még a Nyíregyházának lőtt tizenegyet a diákolimpia döntőjében…), ahol az egész torna legfiatalabb játékosaként hat meccsen nyolc góllal nem alkotott maradandót a mélységes csalódásra a legjobb 16 között kieső csapatban. Sőt: a franciák elleni nyolcaddöntőben rajta volt a kapuslehozatalnál akkor még kötelező megkülönböztető trikó, amikor másodpercekkel a lefújás előtt egyenlítettek a mieink, és a nagy boldogságban nem ért vissza idejében a kispadra, a többiek meg faultolni felejtettek el, így az ellenfél az üres kapuba betalálva megnyerte a mérkőzést, megfosztva a mieinket a sydney-i olimpiai kvalifikáció lehetőségétől, amelyet aztán később sem sikerült kivívni.

Két hónappal később, a portugáliai ifjúsági Európa-bajnokságon aranyérmes társaságnak viszont Nagy már vezéregyénisége volt, a torna All Star-csapatába is beválasztották. Következő felnőttvilágversenyére ellenben négy évet kellett várnia – nagyobb baj, hogy az egész magyar férfi kézilabdázásnak is… Az ezredforduló környékén sorra, ráadásul többször egy-egy góllal elbukott vb- és Eb-selejtezőkön is pályára lépett (bár a magyar szövetség és a Barcelona között állandó huzakodást okozott, mikor és hány napra engedik el a válogatottba), a 2003-as portugáliai világbajnokságra pedig már a világ egyik legjobb játékosaként, a négy évvel korábbihoz képest plusz tizenöt kiló izommal és összehasonlíthatatlanul rutinosabban érkezett. Kilenc meccsen lőtt 51 gólja ellenére azonban némileg még hullámzó teljesítményt nyújtott az athéni olimpiai részvételt a jugoszlávok elleni helyosztón, kétszeri hosszabbítás után (méghozzá egy reggel fél tízkor kezdődő meccsen) kiharcoló csapatban, amely ráadásul a csoportkör után egyszer már szó szerint összecsomagolt: a játékosok a szállodában pakolásztak nagy búskomoran, hiszen papírforma szerint kiestek, csakhogy csoportjukban az addig nullapontos, reménytelennek tűnő Szaúd-Arábia az utolsó percekben megfordította a továbbjutónak hitt argentinok elleni meccsét, így mégis a mieink mentek tovább, és váltották meg a másnapi budapesti helyett a másfél év múlva esedékes athéni repülőjegyet.

A 2004-es, a kilencedik helyen befejezett szlovéniai Eb Nagy László számára leginkább csuklósérüléséről marad emlékezetes, az olimpia ellenben… Nagy már a közvetlen felkészülés során is egyre jobb formába lendült (hét gólt lőtt például a világbajnok horvátoknak), és bár az első három athéni meccsen csak kereste önmagát, utána tizenegyszer talált be az Európa-bajnok németek elleni kulcsfontosságú csoportmeccsen, és kilencszer a Dél-Korea elleni negyeddöntőben, világklasszis teljesítményt nyújtva. Az elődöntőre és a bronzmeccsre ugyan az egész csapathoz hasonlóan az ő ereje is elfogyott, de a negyedik hely – amelynél jobbat magyar férfi kézilabda-válogatott nem ért el az olimpiák történetében – így is csodálatos eredmény volt.

Közben a 2005-ös világbajnokságról ugyancsak lemaradt a válogatott, a következő évi Eb-selejtezőjét viszont sikerrel vette 2005 nyarán: a Macedónia elleni párharc legizgalmasabb kérdése az volt, hogy a visszavágó utáni, Nagy László legénybúcsújába, majd azonnal hajnalban rajtoló egész napos disznóvágásba forduló ünneplést is bírja-e erővel az együttes. A 2006-os svájci Európa-bajnokságon viszont már nem volt mit ünnepelni: a mieink Dániától és Szerbia-Montenegrótól is tükörsimán kaptak ki a csoportkörben, így kiestek, de az eredményeknél is beszédesebb volt az immáron csapatkapitány, de továbbra is a reméltnél visszafogottabb teljesítményt nyújtó Nagy László nyilatkozata a torna közben: „Ha tudnám az okát, hogy a válogatottban miért megy most már hosszabb ideje gyengébben a játék, mint a klubomban, akkor tennék ellene.”

Egy évvel később úgy tűnt, megtalálta a rejtély megoldását: már a 2007-es németországi vb előtti felkészülési meccsein is a válogatott legjobbja volt (ráadásul olykor irányítóban játszva), majd a torna Dánia elleni nyitó meccsén kulcsszerepe volt a modern kori magyar kézilabdázás egyik legjobb és legemlékezetesebb öt percében: a mieink az 56. percben még 28–24-es hátrányban voltak, innen fordították meg a meccset, Nagy pedig egy góllal, egy labdaszerzéssel és egy kiharcolt hetessel vette ki a részét a felejthetetlen hajrából. Csakhogy a torna második felére most is elfáradt a csapat és kapitánya, egyhuzamban három középdöntős meccsét elveszítette, az utolsó, Oroszország elleni találkozón pedig három másodperccel a vége előtt kapta a kiesést jelentő gólt. A kilencedik helyen befejezett torna után pedig ismét arról szólt a szakmai vita, hogy a csapatban a legtöbb gólpasszt adó, és védekezésben is a legtöbbet nyújtó Nagy, aki vitathatatlanul a legjobb magyar férfi kézilabdázó, aki válogatott karrierje során meccsenként szerzett átlagosan négy góljával is messze kiemelkedik a keretből, miért nem tud minden erőfeszítése mellett még kimagaslóbban játszva, még bátrabban vállalkozva vezéregyénisége lenni a válogatottnak?

A 2008-as norvégiai Eb előtt már akkor sejthettünk volna valamit, amikor a trondheimi felkészülési tornán Nagy farmernadrágban állt oda a pénzfeldobáshoz, mert a fél csapat elkeveredett csomagjai csak a kezdő sípszó után futottak be. Aztán magán a tornán nekifutásból hetet lőtt a 2005-ben még világbajnok, barátait a soraiban tudó spanyoloknak (amit a boldogult emlékezetű Klembucz gyúró nullás géppel learatott haja bánt, miután meggondolatlan vagy épp nagyon is meggondolt fogadalmat tett a mérkőzés előtt), majd kilencet a fehéroroszoknak, és vitán felül addigi pályafutása legjobb világversenyét játszotta. Csak pont nem mentünk vele sokra: a középdöntőben, az összes többi tétmeccsét derekasan elveszítő Izland elleni vereség során ő sem tudott segíteni, és az a két hiányzó pont éppen elég volt ahhoz, hogy horvát és német asszisztálás mellett a norvégok és a svédek kigolyózzák a mieinket a 2008-as olimpia selejtezőiről. Vagyis ahogy mindig, valamiféle apróság most is hiányzott a varázslathoz.

A 2009-es vb-re úgy jutott ki a válogatott, hogy a Bosznia-Hercegovina elleni selejtező idegenbeli, életre-halálra menő felvonásán Nagy 49 perc alatt már hét gólnál tartott – a meccs viszont nem is tartott ennél tovább, miután a hétezer bosnyák drukker minden kezébe akadó tárggyal dobálni kezdte a pályát. Magán a tornán aztán zúzódást szenvedett a lövő kezén, mégis a végül hatodik helyen végző együttes legjobb játékosa volt támadásban és védekezésben egyaránt, végre igazi vezéregyéniségként, ennek minden felelősségét felvállalva teljesített.

Ki tudja, mennyin múlott, hogy ne ekkor lássuk utoljára magyar mezben világversenyen?

SZÜNET

A következő három esztendőről ugyanis nehéz pontosan megemlékezni – szomorúan annál könnyebb. Az biztos, hogy Nagy László még pályára lépett 2009 júniusának Európa-bajnoki selejtezőin, majd egy hónappal később elárulta, hogy egyre komolyabb megbeszéléseket folytat az őt ekkor már öt esztendeje ostromló spanyol szövetséggel az országváltásról – a spanyolok azzal csábították, hogy a 2012-es olimpián már az ő színeikben léphetne pályára, hiszen ha leveti a magyar címeres mezt, a londoni játékokra pont lejárna az ilyenkor kötelező hároméves türelmi idő. Aztán viszont csak a zűrzavar maradt: ő nem akart nyilatkozni arról, hogy áll honosítási ügye, a magyar szövetség pedig szorgalmasan beírta az aktuális keretbe, várva a választ, majd ultimátumot adott neki: 2009. december 1-ig mondja meg, ott lesz-e a másfél hónappal későbbi Európa-bajnokságon. A határidő ugyan utóbb magától puhult egy hetet, de végül Nagy döntött: lemondja az Eb-szereplést, csak éppen családi és egészségügyi okokra hivatkozva.

Később sem lett tisztább a kép: kis utánjárással találni Nagy Lászlótól olyan nyilatkozatot, miszerint gondolkodik a spanyol színekben való szereplésen, olyat is, hogy hivatalosan senkivel sem beszélt erről, és olyat is, hogy a válogatott játékosoknak járó, akkoriban valóban szerény juttatások miatt szót emelve nem jön a nemzeti csapatba. Volt, amikor derékbántalmak miatt mondta vissza a szereplést (nem sokkal korábban Veszprémben gúnyos transzparensek fogadták, amikor a Barcelonával ott járt), volt, amikor kétsoros e-mailt, volt, amikor alapos közleményt küldött kifogásairól, amellyel játékostársai is egyetértettek, volt, hogy ígéretes tárgyalások után mégsem jutott dűlőre a magyar szövetséggel – majd a 2011 januári világbajnokság után (amelyen szintén nem szerepelt) lemondta a válogatottságot.

2. FÉLIDŐ

Majd másfél évvel, egy új szövetségi vezetéssel és egy csigalassúságú, majd be sem fejezett spanyol honosítási eljárással (meg egy veszprémi szerződéssel) később, alig másfél hónappal a 2012-es londoni olimpia előtt Nagy László ünnepélyes keretek között bejelentette, visszatér a magyar válogatottba.

Mit mondjunk, a legjobbkor. Már első meccse, a norvégok elleni veszprémi vb-selejtező végére feledtette az előző három évet (a hat gól egy dolog, de aki látta a kipattanó labdáért vetődni, aligha kérdőjelezte meg többé az elhivatottságát), és bár az olimpiát kissé idegesen kezdte el (a dánok elleni, két góllal elveszített nyitányon a hajrában már Ilyés Ferenc lapogatta a hátát, hogy ne essen kétségbe, amiért nem megy neki a játék), a spanyolok ellen vesztes presztízs-csoportmérkőzés érdemi részében világklasszis teljesítményt nyújtva végleg visszaszerezte minden esetleg elveszített tisztességét. Amit pedig az Izland elleni, felejthetetlen negyeddöntőben (tudják, amelyik azért torkollott egyáltalán hosszabbításba, mert a rendes játékidő legvégén Fazekas Nándor hetest fogott, a túlvégen Lékai Máté meg ki tudja, hogyan, gólt szerzett másodpercekkel később) mutatott, azzal végképp minden visszabillent a helyére. Bár a két hosszabbításban már nemegyszer összegörnyedni is alig tudott a fáradtságtól, a válogatott legjobbja volt, az utolsó hat magyar gólból négyet ő szerzett, olykor a semmiből betalálva.

A válogatott ugyan nemcsak a fináléról maradt le (bár háromszor támadhatott az egyenlítésért a hajrában a svédek elleni elődöntőben), hanem – ismét – az éremről is, de miközben az egész olimpia alatt rettenetesen küzdő, néha túlzottan is akaró Nagy László már fájdalmas, elgyötört és szomorú arccal értékelt a londoni Kosárlabda Aréna gyomrában, a feje fölött, a lapra szerelt, elemes lelátókon még javában ment a „Szép volt, fiúk!”. De hogy most se legyen tökéletes a Nagy–válogatott reláció, a negyedik helyért járó jutalmat a magyar szövetség egy hasonló nevű játékvezetőnek utalta el.

A 2013-as világbajnokságon is az utóbb a torna All Star-csapatába is beválasztott Nagy László volt a válogatott vezéregyénisége, de ezúttal a későbbi döntős dánok elleni negyeddöntőben elmaradt a csoda: bár a válogatott nyolcgólos hátrányból is kis híján talpra állt, az összesen nyolc találatig jutó Nagy pedig még sántikálva is eredményes volt a hajrában, az utolsó percben hiába támadhatott az egyenlítésért a társaság.

Ekkor még aligha gondolta bárki, hogy bő fél évvel a boldog és diadalmas visszatérés után Nagy László lejátssza utolsó igazán jól sikerült világversenyét is… A 2014-es Európa-bajnokságot sípcsontrepedése miatt kihagyni kényszerült – noha a csoportkör egy vicces délutánján Mocsai Lajos kapitány azért bedobta, hogy az átlövő mégis felbukkan a másnapi, norvégok elleni meccsen, amivel előbb a leendő ellenfélre hozta rá a frászt, majd a magyar szövetségnek kellett cáfolatot kiadnia… Aztán a nyári, Szlovénia elleni elbukott selejtezőt követően a 2015-ös vb-ről Nagy és a csapat egyaránt lemaradt, a 2016-os Európa-bajnokságon pedig hatból egyetlen mérkőzést nyert meg, miután Talant Dujsebajev emlékezetes módon az aranyéremre is esélyesnek kiáltotta ki az irracionálisan megfiatalított csapatot, amely a riói kvalifikációról is lecsúszott.

A 2017-es világbajnokságon Nagynak már az első meccs első félidejében megrándult a bokája, így a pályán nem sokat sikerült hozzátennie a tornához (bár az olimpiai bajnok dánok bravúros legyőzéséhez az ő zseniális védőmunkája is kellett), a norvégok elleni negyeddöntős kiesés utáni nyilatkozatában („Nyolcadik helyekkel tele van már a padlás”) viszont egy teljes, amúgy persze irigylésre méltó és minden büszkeségre okot adó pályafutás minden keserűsége benne volt. A következő világversenyt már nem is várta meg: 2017 októberében bejelentette, hogy 36 évesen, 199 válogatottság és 729 gól után visszavonul a nemzeti csapattól, átadva a helyet a fiataloknak.

HOSSZABBÍTÁS

Persze aztán ez sem alakult ennyire simán. Szeretnénk hinni, hogy Nagy döntésében szerepet játszott, hogy páratlan rutinjával mindenkinél előbb érezte meg Ljubomir Vranjes kapitány vérlázító és utóbb végzetesnek bizonyuló kóklerségét, és mentve a menthetőt, legalább a válogatottban nem kívánt asszisztálni hozzá, ha már Veszprémben nem volt választása, de ha nincs így, akkor is tény: a 2018-as Eb csúfos lebőgése után Nagy előbb a két nyári vb-selejtezőre, majd a 2019-es világbajnokságra is visszatért, és főképp kisugárzásával és a védekezésével segített az együttesnek. Az utóbb legfontosabbnak bizonyuló, Egyiptom elleni csoportmeccsen játszott a legjobban, de aki idáig jutott Nagy László válogatottbéli pályafutásának összefoglalásában, már aligha lepődik meg azon, hogy a mieinknek épp az itteni 30–30-as döntetlen során elhullajtott pont hiányzott ahhoz, hogy pályára léphessenek az olimpiai selejtezőért zajló helyosztón. Persze a magyar csapatnak matematikai esélye még mindig van arra, hogy ott legyen a 2020-as tokiói játékokon – de ezt már tényleg, igazán, becsületszavunkra Nagy László nélkül fogja megtenni.

Ő ennyit tudott segíteni húsz év alatt.

És még ha nem is mindig a legjobbját nyújtotta, elvitathatatlan, hogy korszakos egyénisége volt a férfiválogatott elmúlt két évtizedének, és kulcsszereplője minden szívmelengető sikernek és feledhetetlen emléknek. Hogy alakulhatott volna kevésbé göröngyösen a válogatottbeli pályafutása? Hogy az ő egyéni képességei és korszakos tehetsége mellé társulhattak volna nagyobb sikerek a nemzeti együttesben? Hogy lehettek volna a dolgok egyszerűen, hát – jobbak? Persze. De az élet nem valami olcsó tündérmese, egy sportpályafutás meg különösképpen nem az. Nagy László nemzeti csapatbeli két évtizedét az teszi különlegesen értékessé, hogy így, buktatókkal, hibákkal, nehézségekkel küzdve is amint pályára lépett, minden pillanatban a lehető legtöbbet akarta kihozni belőle.

Így köszönt el a veszprémi szurkolóktól

A Veszprém búcsúvideója