Férfi kézi: inspirálja a nyomás a Veszprém új átlövőjét

 

– Az a szóbeszéd járja, önnek olyan hosszú a neve, hogy nem fér bele az útlevelébe.
– A minap engem is azzal fogadott valaki, hogy tényleg 21 néven anyakönyveztek-e. Nem minden afrikainak van kimondhatatlanul hosszú neve, engem például szimplán csak Jahjának hívnak, a Haled Omar pedig a vezetéknevem – mondta a Nemzeti Sportnak Jahja Haled Omar, a Telekom Veszprém férfi kézilabdacsapatának 22 esztendős egyiptomi jobbátlövője, aki idén nyáron csatlakozott a csapathoz.

– David Davis nem tűnt valami boldognak a Tatabánya elleni tizenegy gólos győzelmet követően. Mindig ennyire maximalista a mester?
– A teljesítménnyel elégedett volt az edzőnk, arra azonban felhívta a figyelmünket, hogy egy percre sem kapcsolhatunk ki egyik meccsen sem, a kezdő sípszótól a lefújásig ugyanolyan elszántsággal, figyelemmel kell játszanunk. Nemcsak a Bajnokok Ligájában, hanem Magyarországon is azonnal megbüntetik, ha hibázunk – ebből szeretne minél kevesebbet látni. A hullámvölgyek egyáltalán nem férnek bele, ezt a Tatabánya ellen is megtapasztalhattuk. Davidnál nincs lazsálás, keményen megköveteli a munkát, az edzéseken olyan tempóban hajt minket, hogy néha azt érezzük, a meccsek irama ennél csak lazább lehet...

– Milyenek az első benyomásai új klubjában?
– Szerencsére könnyen ment a beilleszkedés, a csapattársak és a klub alkalmazottai egyaránt nagyon segítőkészek. Angolul szinte mindenki beszél, ez nagyban megkönnyíti a helyzetemet, a szurkolók meg egyszerűen csodálatosak, hihetetlen hangulatot tudnak teremteni a mérkőzéseken.

– Úgy tűnik, Mahéval remekül megértik egymást a pályán.
– Kentinnel sokat beszélgetünk, hogy minél olajozottabban működjön a kapcsolatunk a parketten. Van, hogy előre felvázol nekem egy adott meccsszituációt. Kiemelkedő játékos, remekül lát a pályán, amit mond, arra oda kell figyelni.

– És mi a helyzet a többiekkel?
– Egytől egyig kiváló kézilabdázók vesznek körül, így bárkinek bármilyen észrevétele, tanácsa van, nekem csak két dolgom van, hallgatni és tanulni. A négy „kapitány”, Sterbik Árpi, Lékai Máté, Mirsad Terzic és Andreas Nilsson mondanivalójára mindannyian odafigyelünk.

– A Zamalekkel nemcsak Egyiptomban, Afrikában is egyeduralkodónak számítottak, úgyhogy már tudja, mit jelent bajnoknak lenni.
– Olyan gárdában játszhattam hétről hétre, amelyben folyamatosan trófeákat kellett nyerni, így egyáltalán nem zavar, ha nyomás alatt kell kézilabdázni, sőt inkább inspirál. Azért jöttem, hogy a legjobbak között a legjobb legyek, az összes létező kupát, köztük a Bajnokok Ligája-serleget is el akarom hódítani a Veszprémmel.

– Az idei világbajnokságon robbant be a köztudatba, sokat gondol még a német-dán közös rendezésű tornára?
– A második felnőttvébém volt Egyiptom válogatottjával, igaz, az elsőn jobbára csak a kispadot koptattam. Sokan kézilabdáznak tőlünk Európában, így nekünk hatalmas lehetőség volt, hogy csapatként is megmutathatjuk magunkat a kontinensen. Úgy gondolom, jól vizsgáztunk, a nyolcadik helyen zártunk, külön öröm, hogy nekem is jól ment a játék.

– Olyannyira, hogy a Veszprém fel is figyelt önre.
– A magyarok elleni találkozót követően már értesültem róla, hogy felkeltettem a veszprémiek érdeklődését. Nagyon büszke voltam rá, hogy a világ egyik legjobb együttese érdemesnek tartott arra, hogy átigazoljon. Sokszor gondoltam arra, hogy a transzferből végül nem lesz semmi, hiszen ahhoz, hogy az üzlet megköttessen, a veszprémi vezetőknek Egyiptomban kellett asztalhoz ülniük a Zamalek elnökével, és ez nem tűnt egyszerű feladatnak.

– A magyar bajnok azért csak megszerezte, még ha arról is volt szó, hogy először kölcsönben máshol játszik.
– Valóban volt róla szó, de Pawel Paczkowski sérülése átírta a forgatókönyvet, így előbb bemutatkozhattam, amit nem is bánok.

– Milyen volt a bajnokság színvonala Egyiptomban?
– Gyengébb. Hiába számítottunk profi sportolóknak, a vezetőség, a versenyek lebonyolítása, a sportágat övező miliő inkább amatőr volt. Egyet tudtunk tenni, keményen edzettünk. Sajnos biztonsági okok miatt sokszor szurkolók nélkül léptünk pályára, ilyen környezetben elég nehéz volt mindig a maximumot nyújtani, nekünk mégis sikerült.

– A labdarúgás azért önöknél is megelőzi a kézilabdát.
– Igen, volt egyesületemről, a Zamalekről mindent elmond, hogy az egyik közösségi oldalon több mint hatmillióan követik a futballcsapatot. A drukkerek, ha tehették és ha engedték, minket is elkísértek mindenhová. A Flensburgban idegenlégióskodó Ahmed el-Ahmar népszerűsége töretlen, persze nem vetekedhet a labdarúgó Mohamed Szalahéval.

– Apropó, Szalahhal találkozott már?
– Igen, egyszer a repülőtéren összefutottunk. Ha jól emlékszem, a Baselben játszott. Gyorsan megkértem egy fotóra, amit azóta is őrzök.

– Mit csinál Jahja Haled Omar, ha nem kézilabdázik?
– Leginkább pihenek, néha meglátogatom a barátaimat Budapesten. Ami nagyon furcsa, hogy az utcák sokszor kihaltak már kora este, Kairóban sokkal nagyobb az élet. Persze ahogy mondtam, nem szórakozni jöttem ide, hanem azért, hogy trófeákat nyerjek...