Ilyés Ferenc: Egy évig még biztosan játszom

– Negyven felé közeledve, amikor minden napot a családjával tölthet, mennyire hiányzik a kézilabda?
– Január tizenötödikén megszületett a kisfiunk, így mostanában nincs időm ezen töprengeni. Az első másfél hónapban folyamatosan edzésekre, meccsekre jártam, az EHF-kupa miatt több napig nem voltam itthon, ezért most kiélvezem, hogy a nap huszonnégy órájában apa lehetek. Az egészségügyi sétát leszámítva nemigen mozdulunk ki a házból, sokszor azt vesszük észre, hogy elment a nap, beesteledett.

– Hektikus idényt tudhat maga mögött a Tatabányával, örül, hogy az idény eredményeit törölte a szövetség?
– Negyedik éve vagyok Tatabányán, de amíg az első három esztendőben stabil teljesítményt nyújtottunk, és jóformán csak a Szeged és a Veszprém ellen veszítettünk pontokat, ebben az évadban új helyzettel szembesültünk. Sérülés miatt rögtön a bajnokság elején hosszú időre elveszítettük az egyik legjobb játékosunkat, az irányítónkat, Juhász Ádámot, akitől a támadásaink indulnak. Ezután sokáig csak szenvedtünk, újra kellett gondolni a taktikánkat, ráadásul félévkor az is felvetődött, hogy nem tudjuk tovább folytatni, mert a klubnak anyagi nehézségei támadtak. Valahogy azért sikerült átlendülni a holtponton, visszaküzdöttük magunkat a harmadik helyért folyó versenybe, de jött a koronavírus, és berekesztették a bajnokságot.

– Meddig láthatjuk még Ilyés Ferencet a pályán?
– A nyáron lejár a szerződésem, és bár hosszabbításra még nem került sor, Marosi László elnök úrral már szóban megállapodtunk a folytatásról: egy évig még biztosan játszom. Ilyen hosszú szünet után amúgy is „kívánja” a szervezetem a kézilabdát.

– Székelyudvarhelyiként mennyire fontosak a gyökerei?
– Lassan két éve dolgozom a határon túli magyar kézilabdáért felelős elnöki megbízottként, ezért az MKSZ-szel is egyeztetni szerettem volna a jövőmről. Most azonban vannak fontosabb teendők is a szövetségben, miután sok klub a túlélésért küzd. Én akkor kapcsolódtam be a munkába, amikor Székelyudvarhelyen megalakult az első határon túli kézilabdaközpont, amely azóta kinőtte magát: Dunaszerdahelyen, Adán és a Partiumban is működtetünk hasonlót. Novák András operatív igazgató szerint erre a jövőben is lesz lehetőségünk, nekem óriási öröm, nagy megtiszteltetés, hogy részt vehetek ebben a projektben.

– Tatabányára Szegedről érkezett, ahol összesen tíz évet töltött, de a Veszprémben is játszott három idényt. Hová húz a szíve?
– Nagyon szeretem Szegedet, rengeteg barátom van a városban, sok minden odaköt. Hazudnék viszont, ha azt mondanám, Veszprémben nem éreztem jól magam. Emlékszem, az utolsó előtti szegedi idényemben már úgy voltam vele, ha még egy esztendőt ajánl a klub, utána visszavonulok. Azóta eltelt négy év, én pedig még mindig játszom… Tatabányán megtaláltam a számításom, nem bántam meg, hogy ideigazoltam. Tatán élünk a feleségemmel és a kisfiammal, nagyon jól érezzük magunkat. A Bányásznál szó van róla, hogy az aktív pályafutásom után állást kaphatok az egyesületnél, ezért mi nem is tervezünk elköltözni sehová, habár Szegedre mindig mehetünk, az egyfajta mentsvár.

– Hogy lesz valakiből védekezőspecialista?
– Úgy, hogy észre sem veszi. Annak idején, amikor Szegedről Veszprémbe igazoltam, sokan mondogatták, hogy csak védekezésben használnak majd a bakonyiak, ezért a szerződésemben kikötöttük, hogy támadnom is kell. Így is lett, de az idő múlásával jöttek jobbak, fiatalabbak a helyemre, nekem pedig megváltozott a szerepköröm. Harmincöt fölött már nem biztos, hogy bírnám folyamatosan elöl-hátul, hármas védőben eléggé fárasztó a „munkám”. Megbékéltem ezzel, hiszem, hogy ebben a pozícióban is a csapat hasznára tudok lenni.

– Gyerekként volt példaképe?
– Nem, de Bajusz Sándornak sokat köszönhettem kezdetben. Átlövőként mindig segített, támogatott, pedig posztriválisok voltunk Szegeden. Sokszor megbeszéltük, hova kell lőni a kapusnak, és ha nem így tettem, a kispadról rendre bekiabált nekem. Veszprémben Pérez Carlosszal játszhattam együtt, aki akkoriban a világ egyik legjobbja volt, mégis megfeleztük a mérkőzéseket. Erre a mai napig nagyon büszke vagyok.

– Edzőként ki volt önre a legnagyobb hatással?
– Külön senkit sem szeretnék kiemelni, habár a karrierem szakaszaiban mindig voltak meghatározó szakemberek. Kovács Péter bízott a fiatalokban, Szegeden ő épített be a csapatba Vadkerti Attilával és Laluska Balázzsal együtt, a keze alatt következett be az a bizonyos áttörés a pályafutásomban. Skaliczki László úgy hívott el egy háromnapos válogatott összetartásra, hogy még nem volt meg a magyar állampolgárságom, de ő megelőlegezte a bizalmat, mert látott bennem fantáziát. Nem felejtem el, zöldfülűként elvitt a szlovéniai Európa-bajnokságra, miközben néhány idősebb, rutinosabb játékost itthon hagyott. Később az athéni olimpiára is eljutottam a jóvoltából. Mocsai Lajosnak szövetségi kapitányként és klubedzőként is sokat köszönhetek, nála lettem a nemzeti együttes csapatkapitánya.

– A tragikus körülmények között elhunyt Marian Cozmára minden évben megemlékezik. Képes volt feldolgozni a néhai román beálló halálát?
– Fájó pontja ez az életemnek, senkinek sem kívánom, hogy hasonlón keresztülmenjen. Marian nemcsak bennem, de az akkori veszprémi csapattársakban is mély nyomot hagyott. A születésnapján és a halála évfordulóján mindig eszembe jut, felhívom az apukáját, aki sajnos nem a legjobb hírekkel szolgál: az egyre romló egészsége miatt már a temetőbe sem tud kimenni. Rengeteg vicces emléket őrzök róla, mindig jókat sztorizunk az egykori játékostársakkal.

– Miként emlékszik vissza a légióséveire?
– Sokan vették Spanyolország felé az irányt abban az időben, nekem azonban a német stílus jobban feküdt, ezért igazoltam 2009-ben a Lemgóba, amellyel később EHF-kupát nyertem. Imádtam minden percét annak az időszaknak, és szerencsére sikerült megállnom a helyem a Bundesligában. A Wisla Plockba 2012-ben kerültem, de az inkább csak kiruccanás volt, mert mindössze tíz hónapot töltöttem a lengyel egyesületnél. A veszprémi szerződésbontást követően kényszerpályán voltam, két évet írtam alá Plockban, de közbeszólt a szegedi ajánlat. Vadkerti Attila barátommal sokat beszélgettünk arról, hogy a veszprémi évek után hazatérjek-e, amire ő folyamatosan biztatott. Utólag azt mondom, megérte!

– Melyik volt pályafutása legemlékezetesebb mérkőzése?
– Nagyon sok fontos meccsen léptem pályára, amit talán sajnálok, hogy kétszer szerepeltem olimpián, mégsem sikerült érmet nyernem, mind a kétszer negyedikek lettünk. Klubszinten egy Rhein-Neckar Löwen elleni KEK-döntő ugrik be, amelyen jól ment a játék, és a Veszprémmel megnyertük a sorozatot, illetve a Szegeddel aratott EHF-kupa-sikerünk is sokszor eszembe jut.