– Ha azt mondom, ötven...
– Akkor fura belegondolni, hogy így lepergett fél évszázad – válaszolta Pádár Ildikó, olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, Európa-bajnok kézilabdázó, aki április 19-én ünnepli ötvenedik születésnapját. – Igazából nem azt sok kimondani, hogy ötven, hanem hogy ez a harmincharmadik évem a Fradiban, tizenhét éve edzősködöm, huszonöt éve nyertük meg százszázalékosan a bajnokságot, húsz éve játszottunk a sydney-i olimpián és győztünk az Európa-bajnokságon. Tulajdonképpen az a sok, amennyi minden történt.
– Az a jó, ha van mire emlékezni, nem?
– Pontosan, és ha nem is olyan, mintha tegnap lett volna, azért közelinek tűnik. Amikor összeülünk a társakkal, és valami hiányzik, a másik hozzátesz, és rögtön összeáll a kép. Tartalmas élet, amelynek minden percét élveztem, akár az általános iskolában, akár Egerben, aztán persze a Ferencvárosban. Mindig jól éreztem magamat.
– Mindig?
– Persze, akadtak hullámvölgyek, nehezebb időszakok, ezt-azt csinálhattam volna másként, de sokkal-sokkal több volt benne a jó, mint a rossz.
PÁDÁR ILDIKÓ |
Született: 1970. április 19., Heves |
Magasság/testsúly: 178 cm/73 kg |
Posztja: beálló |
Klubjai: Eger SE (1984-1987), Herz-FTC (1987-2003) |
Nevelőedző: Brandstadter Gábor |
Edzői: Berzsenyi Mária, Hoffmann Pál, Elek Gyula, Németh András |
Első válogatottság: 1990. szeptember 11., Győr (Ausztria 21–18) |
Utolsó válogatottság: 2002. december 15., Aarhaus (Jugoszlávia 43–39) |
Válogatottság/góljai: 202/286 |
Legjobb eredmények: olimpia 2. (2000), 3. (1996), vb-2. (1995), vb-5. (1999), vb-6. (2001), vb-9. (1997), Európa-bajnok (2000), Eb-3. (1998), Eb-4. (1994), Eb-5. (2002), BL-2. (2002), KEK-2. (1994), 6x magyar bajnok (1994, 1995, 1996, 1997, 2000, 2002), 7x MK-győztes (1993, 1994, 1995, 1996, 1997, 2001, 2003), Fair play-díj (2003) |
– Ha nem lenne koronavírus-járvány, miként telne a születésnapja?
– A névnapokat és születésnapokat mindig megtartjuk a Fradiban szűkebb társasággal, a kerek évfordulókat családdal, barátokkal. Furcsa lesz, hogy ez most elmarad, de a csajok biztattak, nyugi-nyugi, felhívunk, felugrunk egy percre, hogy legalább lássuk egymást, aztán ha mindenki egészségben átvészelte, akkor megünnepeljük – ha októberben, októberben.
– Említette a harminchárom évet: gondolta volna, hogy egy életre a Fradiban köt ki, amikor belépett a híres faházba?
– Abszolút nem. Arra sem, hogy edzősködni fogok, sőt azt sem terveztem, hogy a klub játékosa leszek. Az élet hozta elém a lehetőséget, és Budapestre felkerülve egyszerűen csak meg akartam ragadni az esélyt. Nagyszerű társak közé kerültem, teljesen magába szippantott a közeg, ráadásul több korábbi társam is utánpótlásedző a klubnál, azaz hasonlóan gondolkodtunk.
– Munkaadó egyáltalán az FTC?
– Sokkal inkább család. Aki belép a kapun, azt magával ragadja a hangulat, egy-két mérkőzés után átérzi, mit is jelent itt játszani. Az egri csapaton kívül nem kézilabdáztam máshol, így nem tudom, hol milyen a légkör, ám beszélgetések alapján azt gondolom, az itteni tényleg egyedi. Nem nevezném munkának az edzősködést, de hobbinak se: valahol a kettő között.
– A játékot vagy ezt élvezi inkább?
– Nehéz különbséget tenni, mert megvan a varázsa mindkettőnek, ráadásul nagyon más világ a kettő. Különleges feladat gyerekekkel foglalkozni, segíteni nekik abban, hogy akár a nyomdokainkba lépjenek...
– Ezt sokan kérdezték már, és mindig az a válaszom, hogy itt találtam meg a helyemet, siker látni, mi mindenben tudnak fejlődni a gyerekek egy-két vagy három-négy év alatt. Imádok edzéseket tartani, és ott lenni, ahol mi is játszottunk. Emlékszem, anno talán háromszázan fértek be a mérkőzéseinkre, egy tűt sem lehetett volna leejteni, még az ablakokon is kukucskáltak be. Nem is szerették az ellenfelek ezt a pályát, varázsa volt, ilyen helyen senki sem játszott. Amikor manapság belépek, minden visszajön, ahogyan játszottam vagy szenvedtünk az edzéseken, és Németh András a hátunk mögött állt a stopperórával.
– Úgy kezdődött, hogy a hosszú utakra mindig szerettem vinni magammal valami harapnivalót, aztán a lányok kérdezték, kaphatnak-e belőle. Édesszájúak, pillanatok alatt eltűnt minden. Végül már egy-egy tepsi süteménnyel készültem, ám mondtam, valamit valamiért, akkor kapjátok meg, ha úgy játszotok. Persze mindig üresen hozom haza a dobozt, amikor meg véletlenül elfelejtek készíteni, hiányolják.
– Látja rajtuk azt a küzdőszellemet, amely régen önt jellemezte?
– Le a kalappal előttük, mert az iskolában is helyt kell állniuk, ugyanakkor picit néha azt várnám el, hogy több motivációjuk legyen, jobban hajtsák magukat. A mi időnkben... Jaj, milyen kifejezés ez!
– Hiába, ilyen kerek évfordulón.
– Szóval, akkor persze kevesebb dolog vonta el a figyelmet, most viszont néha azt érzem, könnyebb feladni és váltani. Nem mindig van meg bennük az akarat, hogy igenis megmutatom, és akkor elérhetem a céljaimat.
– Önt ez vitte előre?
– A kömlői általános iskolában vagy az egri gimnáziumban még meg sem fordult a fejemben, hogy a Ferencvárosban játszom majd, a válogatott is nagyon messzinek tűnt. Aztán Budapestre költöztem, amely önmagában nagy váltás volt, plusz remek játékosok közé kerültem. Az első év nagyon nehéz volt, de rengeteget segítettek a társak.
– Megérte?
– Nem csak az ötvenhez közeledve gondolkodtam el azon, milyen szerencsém volt, milyen lehetőséget kaptam. Nemrég felújítottam a lakást, a kezembe került néhány album. Átlapozgattam a fényképeket, és azon gondolkodtam, mi mindent elértünk, micsoda élményeket adott a kézilabda. Ráadásul a fotók mellett VHS-kazettákat is találtam. Féltem, már nem is működik a lejátszó, de szerencsére vissza tudtam nézni a meccseket – így, a járvány idején sajnos van idő rá... Eszembe jutnak a mérkőzések, gólok, öröm, bánat, a bulik, a közös nyaralások, a kerti partik Németh Andrásnál.
– Mennyit változott a kézilabda?
– Sokkal gyorsabb lett, míg mi akár az első pillanattól az utolsóig tudtunk játszani, ma már nagyon nehéz bírni tempóval, biztosan ránk férne öt-tíz perc pihenő. A taktika is változott, akkor még meg kellett várni, hogy a középkezdés után mindenki visszaérjen a saját térfelére, most meg azonnal elvégezhető.
Pádár Ildikót kevesen szólítják a keresztnevén, olykor meg sem fordul rá, hiszen évtizedes beceneve a Párduc, amelyet részben küzdőszelleme, illetve fekete haja után kapott. Játékoskorában egyszer egy szurkoló azonban nagy lelkesedéssel Puma néven köszöntötte. „A lányokkal kikerekedett szemekkel néztünk egymásra, de gondoltam, hagyjuk meg a hitében. Aznapra Puma lettem, szerencsére nem ragadt rám.” |
– El tudná képzelni magát a pályán?
– Az edzések biztosan nehezemre esnének (nevet). Amikor abbahagytam, frissiben még nagyon a pályára akartam rohanni, de aztán ez lassan elmúlt. Az edzéseken néha megmutatok a gyerekeknek egy-egy mozdulatot, és kérik, fejezzem be lövéssel. Olykor mellé megy, ám többnyire sikerül betalálni.
– Lesz mostanság olyan sikeres generáció, mint az önök olimpián, világbajnokságon érmes, Európa-bajnokságon győztes csapata volt?
– Nagyon bízom a legutóbb évek korosztályos világversenyein győztes lányokban, mert megvan bennük lehetőség. Rég szerepeltünk olimpián, jó volna eljutni a játékokra, és úgy teljesíteni világ- vagy Európa-bajnokságon, ahogyan nekünk sikerült. Remélem, nem kell rá sokat várni.