Férfi kézilabda: Szegedről szerettem volna visszavonulni – Zubai Szabolcs

– Május ötödikén megszületett második kislánya, Zara, s két hétre rá bejelentettea visszavonulását. Gondolom, nem az elmúlt tizennégy napban hozta meg ezt a döntést.
– Már idény közben megfordult a fejemben, hogy ideje abbahagyni. A párom Budapesten él, ahol könyvelőirodát vezet, én viszont ragaszkodom Szegedhez. A nagyobbik lányunk ősszel kezdi az iskolát, a nyáron költözünk az új, szegedi otthonunkba. Noha csak egy edzésünk volt Orosházán, így is délután háromkor elmentem hazulról, és csak este nyolc-kilenc körül értem vissza. A jelenlegi helyzetben nem fért volna bele az életembe az ingázás, és a kedvesemet sem szerettem volna magára hagyni két gyerekkel, ő eddig is nagy áldozatokat hozott értem. Most rajtam volt a sor…

– Hogy érzi magát harminchat évesen, jelzett már a teste?
– Néhány évig még tudtam volna játszani, ennyit bőven éreztem magamban. A napi utazások viszont egyre fárasztóbbak voltak, igaz, Orosháza nincs messze, mindössze hatvan kilométerre, de így is sokat kocsikáztunk Lele Ákos barátommal. Rágódtam egy kicsit, hogy tényleg most jött-e el a búcsú ideje, de végül a józan ész győzött.

– Két évvel ezelőtt, bajnokként távozott Szegedről, habár a Veszprém elleni döntőben egyik meccsen sem volt a keretben. Ezután dolgozott önben a bizonyítási vágy?
– Szegedről szerettem volna visszavonulni, de az utolsó egy-két évem nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Kicsit hasonló volt a helyzet, mint amikor a válogatottal lemaradtunk a katari világbajnokságról, és így elúszott a riói olimpia… Maradt bennem hiányérzet.

– A világversenyeket és a Bajnokok Ligáját a másodosztályú Orosháza követte. Milyen volt más célokért küzdeni?
– Furcsa, de ezzel senkit sem szeretnék megbántani. A feljutás után a bennmaradásért harcoltunk, és a koronavírus ugyan közbeszólt, de a jó tavaszunknak köszönhetően így is megőriztük volna az NB I-es tagságunkat. Kicsit méltatlannak éreztem az egészet: így kell abbahagyni egy karriert, így kell elbúcsúzni? Közben az élet nem állt meg, megtaláltam életem párját, és megszületett a kislányom – van tehát, ami kárpótol. Hamarosan eldől az is, mihez kezdek.

– A londoni olimpián szerzett negyedik helyre a legbüszkébb?
– …és az EHF-kupa-győzelemre, na meg a magyar bajnoki címre! – mindkettőt a Szegeddel értük el. Utóbbit akkor is a magaménak érzem, ha az utolsó két mérkőzésen nem léptem pályára. Nincs már rossz érzésem amiatt, hogy a 2018-as döntőben nem játszottam, csak a szépre, a jóra emlékszem.

– Melyik edzőjének köszönheti a legtöbbet?
– Senkit sem szeretnék kihagyni a felsorolásból, szerencsés vagyok, mert kiváló szakemberekkel dolgozhattam együtt. Juhász István keze alatt nevelkedtem, majd Pribék István tanított meg arra az Elektromosban, hogy legyek önmagam, csináljam, amiben jó vagyok: mozgékony, gyors és jó ugró. Tudni lehetett ugyanis, hogy sohasem leszek kétszáztíz centi, sem százhúsz kiló. Imre Vilmos alapelvei a mai napig elkísérnek: figyelem, fegyelem, alázat! Skaliczki László és Mocsai Lajos a válogatottban segített, Juan Carlos Pastor pedig teljesen új kézilabdával ismertetett meg akkor, amikor azt hittem, nem tudnak nekem újat mondani.

– A 211 válogatottság jól mutat majd az önéletrajzában.
– Pedig eredetileg úszó akartam lenni, Darnyi Tamás volt a példaképem. Annyira viszont nem voltam jó, hogy kijussak egy olimpiára, ami gyerekként az álmom volt. Mezőkövesden jó kezekben voltam, ráadásul édesanyám is kézilabdázott – így esett a választásom erre a sportra. Nem a rekordokért csináltam, egyszerűen csak ki akartam jutni egy olimpiára. Szerencsére ez sikerült.