Tart a galamboktól, de a pályán megállíthatatlan – Stine Oftedal közelebbről

– Általában mosolyogni látjuk, ezért is maradt meg bennünk, ahogy tavaly decemberben zokogott a vesztes világbajnoki elődöntő után Kumamotóban. Emlékszik rá, ezt megelőzően mikor sírt vereség miatt?
– Magam sem tudom, nagyon kutatni kellene az emlékezetemben. Az biztos, hogy hosszú ideje ekkor kaptam a legnagyobb pofont a karrieremben. A korábbi években gyakran előfordult, hogy rosszul kezdtük a világversenyeket a válogatottal, de Japánban a sok hiányzó ellenére kiválóan szerepeltünk, nagy álmunk volt döntőbe jutni, ezért is érintett annyira fájdalmasan, hogy nem sikerült.

– Máskor is ennyire magára veszi, ha valami nem jön össze?
– Tényleg gyakran magamat hibáztatom, ha nem úgy megy a játék, ahogy azt szeretném. Ráadásul kapitányként nagy felelősségem van a csapat iránt, minden tekintetben, ez pedig az érzéseimre is kihat. Ebben a pozícióban mindig erősnek kell lennem, és átsegíteni a társaimat a nehezebb periódusokon, ami működött is a tornán, aztán pont a legfontosabb pillanatban nekem sem jött össze semmi. Vannak olyan esetek is, amikor nem lenne rá okom, mégis emésztem magamat. Mindig kritikus vagyok a teljesítményemmel kapcsolatban, ami egyrészt nem is baj, mert így tudok fejlődni, a másik oldalról viszont könnyebben elengedhetném, ha épp rossz napom van.

TÖREKEDNI A TÖKÉLETESSÉGRE

– Ha a nagy képet nézzük, csak előnyöm származott belőle, hogy jobbá akartam válni, és mindenben a tökéletességre törekedtem. Ilyen a személyiségem. Viszont voltak időszakok, amikor ezzel a saját életemet nehezítettem meg, túl nagy nyomást helyeztem magamra, ha valami nem sikerült az iskolában vagy a kézilabdában. Egyszerűen úgy éreztem, hogy bármihez fogtam, abban jónak kellett lennem.

– Igaz, hogy annyira rendmániás, hogy a gardróbjában színek szerint vannak szétválogatva a különböző ruhadarabok?
– Valóban így van (nevet), de az életem más területén is a szervezettségre törekszem. Persze ez csak a nekem fontos dolgokra érvényes, mert ha valamit nem tartok annyira lényegesnek, tudok ám szétszórt is lenni. Például miután a válogatottban van csapatmenedzserünk, aki mindent kézben tart, hajlamos vagyok elfeledkezni a kapitányi teendőimről. Előfordul olyan is, hogy otthon éppen nem tudom, valamit hol keressek, ilyenkor mindig anyát hívom. Ugyan nem lakunk már együtt, de az esetek többségében tud segíteni.

– Gyerekkorában a gerelyhajítást is kipróbálta: nem lehet, hogy az atlétika klasszist vesztett, miközben a kézilabda nyert egyet?
– Egészen biztos vagyok benne, hogy a megfelelő sportágat választottam. Nem voltam rossz atlétikában sem, de kétlem, hogy bármi komolyabb eredményt elértem volna. Igazából csak a változatosság miatt csináltam, és arra használtam fel, hogy a kézilabdapályán jobb legyek.

– Inkább illett a személyiségéhez a csapatsport?
– A csapatsportok igazán különlegesek, élvezem, hogy együtt küzdhetek a célokért a társaimmal, és mindig van valaki, aki tudja magával húzni a többieket.

– Már fiatalon nagy célokkal vágott neki a kézilabdának, vagy inkább csak csinálni akarta, mert szerette?
– A kettő keveréke. Anyukám is kézilabdázott, nagy rajongója voltam, de egyébként is sok időt töltöttem a csarnokban, mert hamar megtetszett a játék. A szüleim mindig mesélik, már egészen korán kijelentettem, hogy egyszer válogatott leszek. Szóval ez ott lebegett a szemem előtt, de az ambíció helyett sokkal inkább a játék szeretete vezérelt. Az előbb említettem, hogy gyakran túl nagy terhet rakok a vállamra: az ilyen pillanatokban általában leülök, és felteszem magamnak a kérdést, miért is csinálom az egészet? Az első helyen mindig az ugrik be, mert nagyon élvezem, és erre gondolva egyből jobban érzem magamat.

FELSZABADULTABBNAK KELL LENNI

– Egészséges maradt a kapcsolata az édesanyjával, amikor az ön edzője is volt?
– Mindig mondta, hogy velem még szigorúbb is, mint a társaimmal, nehogy bárki úgy gondolja, kivételezett helyzetben vagyok. A családom egyébként mindenben támogatott, nem éreztem úgy, hogy bármire is rákényszerítettek volna. Ha be akartam volna fejezni a játékot, abban is mellettem álltak volna.

– Igazi kézilabdás család az öné, az édesapja a menedzsere, a húga tavaly vonult vissza, míg az öccse nemrég lett felnőttjátékos.
– Sokak szerint az édesanyám a legnagyobb kritikusom, de inkább realistának nevezném. Ha valamit jónak tart, elmondja, ha viszont rossznak, nem érezteti velem. Gyerekkoromban szinte soha nem emelte fel a hangját ilyenek miatt. Természetesen jobban ismeri a kézilabdát apunál, aki viszont általában csak dicsér, még ha igazán gyengén is játszottam. Ketten együtt jó párost alkotnak, megvan, aki azt szeretné, hogy jobb legyek, és ebben támogat, meg aki szerint alapvetően jó vagyok.

– Egyértelműen ön a legsikeresebb a kézilabdában, mégis, van, amit tanulni tud a testvéreitől?
– Szoros a kötelék közöttünk, bármit könnyen megbeszélünk egymással. Próbálok sokat segíteni az öcsémnek, például az erőnléti edzésekben vagy kis tanácsokkal, de ő sem fél elmondani, ha valamit észrevesz a játékomban. Nyíltan tudjuk támogatni egymást. Az az érdekes, hogy hármunk közül én szoktam a leginkább idegeskedni a mérkőzések előtt. Pedig jó lenne, ha mindig úgy tudnék pályára lépni, hogy csak élvezni szeretném a játékot. A testvéreim sokkal felszabadultabbak szoktak lenni, ebben van mit ellesni tőlük.

MÁR BÍZIK A SAJÁT VÉLEMÉNYÉBEN

– Tizenkilenc évesen évesen már a felnőttválogatottban szerepelt, de az elején a nagy tornákon tizenkét meccsen pályára sem került, a londoni olimpiára sem vitték el. Mennyire volt nehéz ez az időszak a nemzeti csapatban?
– Már az is nagy meglepetésként ért, hogy a sok sztár mellett 2010-ben tagja lehettem a norvégiai Európa-bajnokságon aranyérmes csapatnak. Tudtam, hogy még sokat kell tanulnom, ezért nem csináltam belőle problémát, ha nem kaptam lehetőséget. Aztán ahogyan telt az idő, egyre nehezebb volt elfogadnom, hogy nem játszhatok. Azt kérdeztem magamtól, minek válogatnak be, ha úgy érzik, még nem vagyok elég jó ahhoz, hogy pályára küldjenek? Visszagondolva már azt mondom, jó volt ez így, lépésről lépésre haladtam, és értékes tapasztalatokat gyűjthettem ezeken a tornákon a padon ülve is. Thorír Hergeirsson is beszélt nekem a szerepemről, úgy tekintett rám, mint aki a jövőben sokat tehet hozzá csapathoz.

– Huszonkét évesen viszont Gro Hammerseng visszavonulásával a válogatottsági csúcstartó Karoline Breivanggal közösen már kapitány volt a válogatottban. Hogyan érintette ez a hirtelen változás?
– Amikor először megtudtam, milyen feladatot szánnak nekem, alig akartam elhinni. Különösnek találtam, és csak úgy sorjáztak a kérdések a fejemben. Vajon hallgatnak majd rám? Elég jó leszek vezetőnek? Nagyon örültem, hogy Breivang ott volt mellettem, a szememben ő testesítette meg az ideális kapitányt, remekül egyben tartotta a csapatot. Sokat segített az átmenetben, hogy egy évvel később át tudjam venni a helyét.

– Mennyire sikerült vállalni a szerepet, hogy kapitányként a személyiségétől eltérő módon néha bele kellett állnia a konfliktusokba?
– Az elején különösen próbára tett. Az az ideális, ha minden kiegyensúlyozott és harmonikus körülöttem, senkivel sem szeretek összetűzésbe keveredni. Ebben a pozícióban viszont nem lehet elkerülni a konfliktusokat. Szerencsére az évek múlásával egyre jobban tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Az olimpián szereplő csapatsportok esetében megvan az az előnyünk, hogy a kapitányok külön szakember segítségét vehetik igénybe, akivel bármilyen nehéz szituációt át lehet beszélni, támogat minket a döntéshozatalokban. A közös foglalkozásainknak köszönhetően már könnyebben építem fel egyedül a stratégiámat. A kapitányság a személyiségfejlődésemhez is hozzájárult. Megtanultam jobban bízni a saját véleményemben, ha a kézilabda után vezető pozícióba kerülnék az élet más területén, már meglesznek hozzá fontos képességek.

– Pont a saját tapasztalata miatt is az első, aki segít az újoncoknak a beilleszkedésben?
– Legalábbis bízom benne, hogy ők is úgy gondolják, számíthatnak rám. Mindig próbálok sokat beszélgetni velük, és figyelni arra, hogy érezzék, tárt karokkal fogadjuk őket. Remélem, sikeres vagyok benne, de erről ők tudnának mesélni. Az biztos, hogy aki pozitív energiával érkezik és őszintén kommunikál, már nyert ügye van.

HAMARABB NYERT VÉBÉT ÉS EB-T, MINT JÁTSZOTT A BL-BEN

– Tud különbséget tenni az Eb- és vb-aranyak között?
– A 2014-es magyarországi kontinensviadal különleges helyet foglal el a szívemben. Ez volt az első világverseny, amelyen igazán sokat játszhattam, és végre megmutathattam, mire vagyok képes. Ehhez persze az is kellett, hogy több nagy játékos visszavonuljon a nemzeti csapattól, megadva így a lehetőséget a fiatalabbaknak a bizonyításra. Ekkor lett meg az eredménye, hogy annak idején többünket is már igen korán bevontak a felnőttválogatott életébe.

– Érdekes, hogy hamarabb lett világ- és Európa-bajnok, minthogy egyetlen meccset is játszott volna a Bajnokok Ligájában. Miért gondolta úgy, hogy ehhez külföldre kell mennie?
– A Larvik akkoriban egyeduralkodónak számított nálunk, de a posztomon nem volt hely, míg nekem arra volt szükségem, hogy érezzem a bizalmat, és sok időt töltsek a pályán. Másfelől mindig is arról álmodtam, hogy kipróbálom magamat külföldön, teljesen más környezetben.

– Miért Párizsra esett a választása?
– A korábbi norvég csapatommal játszottunk a franciákkal, akiknek több kiváló játékosuk is volt abban az időszakban. Elhittem nekik a felvázolt a nagy terveket, és engedtem a kísértésnek, hogy főszerepet szánnak nekem. Érdekes élmény volt, hogy idegen országban laktunk együtt a húgommal, ami csak közelebb hozott minket egymáshoz. Közben megtapasztaltam, milyen az élet egy nagy európai fővárosban.

– Mit adott még ez a négy év?
– A francia kézilabda-kultúrából sokat tanulhattam. Sokkal agresszívebbek a játékosok, Norvégiában mindig tudtam, milyen védekezésre számítsak, míg a franciáknál hozzá kellett szoknom a dinamikusabb játékhoz. Gyakorolni tudtam, hogyan kell improvizálni a váratlan helyzetekben, mert bármikor a nyakamban teremhetett egy védő a semmiből. Sajnálom, hogy a BL-szereplés sehogy sem jött össze, a bajnokságban mindig lemaradtunk az első helyről. Nem így képzeltem, de ha ezt az utat kellett bejárnom ahhoz, hogy végül Győrben kössek ki, újra megtenném.

– Kívülről úgy tűnt, hamar beilleszkedett az ETO-ba.
– Amikor ilyen sok jó játékossal szerepelsz egy csapatban, az ellenfeleknek is jobban megoszlik a figyelmük, talán az elején kevésbé koncentráltak rám, ezért is tudtam egyből érvényesülni. Többen is megsérültek a belső posztokon, ami sosem jó, de ha a saját oldalamról nézem, így sokat játszhattam, és hamarabb bele tudtam rázódni. Éreztem, hogy az edző és a társak is bíznak bennem, ez csak tovább növelte az önbizalmamat.

– Milyen volt Nycke Groottal osztozni a poszton, miközben azt se felejtsük el, hogy Görbicz Anita is ott volt a csapatban?
– Fiatalon Görbe volt az egyik, akinek mindig csodálattal néztem a játékát, különleges volt az első edzéseken vele párban végezni a dobógyakorlatokat. Hasonlókat tudok mondani Nyckéről is, akkor talán ő volt a legjobb irányító a világon, furcsa volt vele „megküzdeni” a posztért. De mindketten kedvesen fogadtak, mint ahogy a többi győztes mentalitású játékos is igazán ösztönzőleg hatott rám.

SOKÁIG NYOMASZTOTTÁK A BL-DÖNTŐK HIBÁI

– Hogyan viseli az állandó eredménykényszert?
– Természetesen nagy a nyomás rajtunk, viszont ez azt bizonyítja, hogy jók vagyunk. Én meg éppen ilyen csapatra vágytam, amelyben a legnagyobb célokért küzdhetek, szóval az ezzel járó nyomást el kell tudni viselni. Amikor feszültebbnek érzem magam, próbálok önbizalmat gyűjteni a körülöttem levő játékosokból. Már abból erőt meríthetek, ha látom Dudát, Leynaud-t vagy Görbét mellettem a pályán. Néha nem könnyű, mert minden idénynek van olyan szakasza, amikor a csapatnak vagy neked nem megy annyira a játék. A topkluboknál mindig lesz a nyomás, az a fontos, hogy ezek a gyengébb periódusok a lehető legrövidebb ideig tartsanak.

– Irányítóként miben szeretne még fejlődni?
– A posztomon azért nehéz a feladatunk, mert a társaknak is meg kell teremteni a helyzeteket, de közben muszáj a kapura is veszélyesnek lenni. Néha kicsit elfeledkezem magamról, és kevesebbet lövök kapura, ebben még biztos tudok fejlődni. A lövési repertoáromon szintén dolgoznom kell, és mivel nem én vagyok a legerősebb játékos a pályán, fontos a megfelelő ritmus megtalálása támadásban, hogy gyorsabb legyek az ellenfeleimnél. Sokszor elemezem a játékomat, még akkor is találok javítanivalót, ha jól megy.

– Gyakran mondják, sokat lehet tanulni a negatív élményekből. Mindkét Győrrel megnyert BL-döntője végén elkövetett egy hibát, amely akár végzetes is lehetett volna. Talált magyarázatot ezekre a helyzetekre?
– Mindkettő sokáig nyomasztott, mert előtte soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy majdnem elment rajtam az egész mérkőzés. A két szituáció különbözik egymástól, mert egy rossz passz mindig benne van a játékban, a második esetre viszont nincs igazán magyarázatom. Utána egész nyáron nem tudtam szabadulni a gondolattól, még szerencse, hogy nyertünk, mert különben nagyon mérges lettem volna magamra. Talán a második alkalommal tudat alatt még bennem volt, mi történt egy évvel korábban, mindenesetre tanulnom kell ezekből a hibákból. Valószínűleg elszámoltam magamban az időt, ám ennek sem lett volna szabad bekövetkeznie. Thorír mindig azt mondja, ha egyszer történik meg valami, az nem számít, a másodiknál már el kell gondolkodni rajta, míg a harmadik eset után már szokásról beszélhetünk. Szóval mindent megteszek azért, hogy még egyszer ne ismétlődjön meg.

CSAK GALAMBOK NE JÖJJENEK

– Az hogyan lehetséges, hogy míg a pályán simán nekimegy a jóval nagyobb játékosoknak, addig állítólag fél a galamboktól?
– Nem félelemnek nevezném, csak nem szeretem őket. Kisgyerekként egyszer megtámadt egy sirály, talán emiatt alakulhatott ki bennem, hogy a nagyobb madarak ijesztőek. Utálom azokat a városokat, ahol a tereket ellepik a galambok, és nem lehet tőlük megmozdulni, hanem keresztül kell vágni rajtuk.

– A párja, Rune Dahmke szintén kézilabdázó. Hogyan ismerkedtek meg?
– Még Párizsban játszottam, amikor meccsre érkezett a Kiellel, ekkor találkoztunk, de utána sokáig nem beszéltünk. Aztán váratlanul írt nekem Instagramon, és ahogy egyre jobban megismertük egymást, egy ponton azt éreztük, találkoznunk kell. Vettem egy repülőjegyet, és elutaztam hozzá az első randira. Hamar kiderült, hogy hasonló a személyiségünk, ezért is értjük meg annyira a másikat, és tudjuk támogatni egymás pályafutását.

– Nehéz kezelni a távolságot?
– Próbáljuk a legjobbat kihozni belőle. Természetesen idény közben nincs sok lehetőségünk találkozni, ha éppen csak két szabadnapunk van, akkor azt használjuk ki. A nyári szünetben viszont rengeteg időnk van egymásra, és általában a karácsonyt is együtt töltjük. Egyébként interneten és telefonon tartjuk a kapcsolatot, olykor így nézünk közösen filmet. Szerencsétlen helyzet, hogy most, amikor váratlanul sok szabadidőnk lett, a karantén miatt nem lehetünk együtt.

– A húga barátja, Sander Sagosen teljesen eltérő karakter, mint Rune. A mérkőzések során nem feltétlen pozitív kép alakulhatott ki róla az emberekben, de milyen a pályán kívül?
– Tényleg éles a kontraszt, mert teljesen más az igazi arca. Valójában kedves, nyugodt fiú, néha ügyetlen, sokat viccelődik, élvezem a közös találkozóinkat. Amikor felmegy a pályára, és elkezdődik a mérkőzés, egyik pillanatról a másikra átkapcsol benne valami, és úgy veti bele magát a küzdelembe, hogy a végén valamit nyerni szeretne. A rajta látható magabiztosságból nekem is van mit tanulnom, de mivel igazán okos játékos, csomó hasznos tanácsot ad. Amikor összegyűlik az egész család, előbb-utóbb mindig szóba kerül a kézilabda, ám más témákról is jól eltársalgunk.

– Mit szólt ahhoz, hogy a három évvel fiatalabb Hannának kényszerűségből vissza kellett vonulnia?
– Szomorú voltam miatta. Volt két elég komplikált törés a lábfején, ami megakadályozta, hogy jó formában térjen vissza. Fájdalmai voltak, és eljött az a pont, amikor úgy érezte, így nincs értelme, be kell fejeznie. Engem is megviselt, de láttam, hogy ez a helyes döntés, és támogattam benne.

MEGVISELTE NORA MÖRK KÁLVÁRIÁJA

– Barátnője, a jelenleg Bukarestben szereplő Nora Mörk többször beszélt arról, hogy újra a világ legjobbja szeretne lenni. Szokott hasonlóra gondolni?
– A fejemben nekem is ezek a céljaim: szeretnék a lehető legjobb lenni, mindent megnyerni és a legerősebb játékosokkal egy csapatban szerepelni. A személyiségünk azonban különböző, én soha nem mondanám ki nyíltan, hogy a világ legjobbja szeretnék lenni. Mindig csak addig jutok, hogy magamból szeretném a legtöbbet kihozni, ez sokkal lényegesebb, nem szeretem másokkal összevetni magamat. A legfontosabb most, hogy újabb trófeákat nyerjek a Győrrel és a válogatottal, az egyéni elismerések kevésbé számítanak.

– Közben viszont sok edző és játékos önt tartja jelenleg a legjobbnak.
– Amikor ilyen kijelentésekkel szembesítenek, mindig kényelmetlenül érzem magamat, mert nem tudom, mit mondjak. Boldoggá tesz, ha így gondolnak rám, de aztán eszembe jut Anna Vjahirjeva vagy Cristina Neagu, mindketten kivételes játékosok, szóval nem is tudom...

– A közösségi médiát is eltérő módon használják, míg Nora profilja nyilvános és rengetegen követik, addig az öné privát. Nem érzi úgy, hogy ezzel jó lehetőséget hagy ki?
– Fiatalon nehéz volt nemet mondanom az interjúkra, amelyekre általában egyedül mentem, és ha túl személyeseket kérdeztek, nem éreztem jól magamat. Folyamatosan alakult ki, hogy kevesebbet szeretnék magamból megmutatni. Nem okoz problémát szerepelni a médiában és interjúkat adni, de élvezem, hogy a magánéletemet meg tudom őrizni magamnak és a közeli ismerőseimnek. Tudom, bizonyos szempontból a magam ellensége is vagyok, ha arra gondolok, hogy a saját márkám építésével vagy szponzorok révén több pénzt is kereshetnék, de nincs hiányérzetem.

– Hogyan élte meg Mörk kálváriáját az állandó sérülésekkel?
– Szörnyű, ami Norával történt az utóbbi években. Az egyik legjobb barátnőm, gyerekkorunk óta ismerjük egymást, a juniorválogatottban már együtt játszottunk. Igazságtalan, mennyi szenvedésen kellett keresztülmennie. Tudva, hogy milyen ambíciói vannak, még rosszabb lehetett elfogadnia, hogy nem csinálhatja azt, amit szeret, ami igazán élteti. Összeszorul a szívem, amikor erre gondolok. Megérdemelné, hogy végre egészséges legyen, és újra megmutathassa, mire képes.

– Van elképzelése arról, mihez kezd a kézilabda után?
– Elvégeztem az alapképzést gazdaságtan és menedzsment szakon, de utána nem folytattam tovább, mert most a sport áll az első helyen, ám jó érzés, ha úgy adódik, megvan a B-tervem is. Ezzel együtt még semmi konkrét elhatározásom nincs, csak a kiindulópont van meg. Mindig csupán az aktuális szerződésem végéig tekintek előre, a jelenleg érvényes megállapodásom 2022-ig szól Győrben. Egy év múlva majd foglalkozom a hogyan tovább kérdésével.