Szikora Melinda Siófokon visszakapta az igazi életét

– Miután hivatalosan befejezettnek nyilvánították az élvonalbeli kézilabdaidényt, sokatmondó közös képet posztolt a Siófok hazatérő edzőjével, Tor Odvar Moennel. Mit fejezett ki az az elkapott pillanat?
– Noha a köszönetnyilvánításnál kiragadtam egy személyt, és a rangsor elején valóban Tor áll, idevenném a leendő vezetőedzőnket, Bent Dahlt, a kapusedzőmet, Pastrovics Melindát és a poszttársamat, Silje Solberget is. Mindannyiuktól nagyon sokat kaptam. Furcsa, hogy három norvégot is kiemeltem az imént, de ki kell mondani, hogy tényleg más szellemiséget képviselnek. Nagyon figyelnek arra, hogy jó legyen a hangulat az öltözőben, ami persze nem mehet a munka rovására. Sugárzik róluk a boldogság, az energia, a kedvesség és az empátia. Mindenre van megoldásuk, a legrosszabb edzésből is ki tudnak emelni valami pozitívumot.

– Az említett fotóhoz azt írta, hogy visszakapta az életét. Mire gondolt?
– Kezdettől élveztem Tor bizalmát, jobban is hitt bennem, mint én magamban. Tavaly nyáron úgy léptem be a siófoki csarnokba, hogy egy nehéz idény állt mögöttem a Fradival, előbb sérülésből lábadoztam, majd egy félévet a padon töltöttem. Tudtam, hogy nagyon mélyről kell újra felépítenem magamat. Eléggé izgultam, és érthető módon önbizalomhiányban is szenvedtem, miközben csak kapkodtam a fejem, hogy Andrea Kobetic és Solberg is a csapattársam lett. Ahogy az edzőm később mesélte nekem, már az első gyakorláson látta rajtam, hogy többre vagyok képes, mint ahol akkor tartottam. Meg volt róla győződve, hogy vezér lehetek egy-egy nehezebb helyzetben, amíg én csak reméltem, hogy tényleg segíteni tudok.

– Mikor hitte el, hogy képes lesz rá?
– A második hétre már sikerült felengednem, fogtam labdákat, és megint laza tudtam lenni, röpködtem a kapuban ide-oda. Aztán Dél-Korea ellen játszottuk az első felkészülési meccsünket, a bemelegítés még jól is ment, de utána Solberg hetvenegy százalékkal védett az első félidőben. Gondoltam, esélyem sincs arra, hogy ezt megismételjem, de végül csak kettővel hárítottam kevesebbet nála. Azért megjegyeztem Pasinak (Pastrovics Melindának – a szerk.), itt megint nem fogok labdába rúgni. Az edzők viszont folyamatosan megosztották a mérkőzéseket kettőnk között, mindkettőnknek ugyanannyi szerepet szántak. Felváltva kezdtünk, mindegy volt, kinek hogyan ment a játék. Ez volt az első jele, hogy két kapusra számítanak, és megvan a bizalom. Moen egyébként is sok időt szánt a kapusokra, és ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy külön videózhattunk, hanem minden edzés eleje rólunk szólt. Egyenrangúként kezelt minket a mezőnyjátékosokkal.

– Kívülről úgy tűnt, jól megértik egymást Solberggel.
– Sok tekintetben különbözünk egymástól, mégis hamar megtaláltuk a közös hangot, melyből őszinte barátság alakult ki. Előfordult, hogy az edzés utáni nyújtásnál leültünk egymás mellé beszélgetni, majd másfél óra múlva még ugyanott találtak minket. Kiderült, hogy azonos az érdeklődési körünk, Silje is szeret a természetben lenni, kimenni az erdőbe sétálni, hegyet mászni, biciklizni vagy éppen jó borokat kóstolni – a vörösbor neki is a kedvence. Többször együtt néztünk meccseket, és ugyanazt gondoltuk a csapatokról, a kapusokról.

– Szakmailag is tudott tanulni tőle?
– Persze, de kölcsönösen segítettük a másikat, egymástól is próbáltuk ellesni az egyes mozdulatokat. Más apróságokat is említhetnék, mint hogy mindig sok vizet fogyasztott edzésen, és engem is arra biztatott, hogy igyak egyre többet. Szintén előnyömre vált, hogy többször járt Siófokon a norvég válogatott kapusedzője, Mats Olsson. Teljesen más jellegű tréningeket tartott, mint amihez hozzá voltam szokva. Korábban nem szerettem a sok lövésből álló edzéseket, de másik oldalról is megvilágította, ellátott instrukciókkal, és törzsmobilizáció terén is voltak hasznos tanácsai. A norvég kapusok a konditeremben is keményen dolgoznak, volt mit tanulnom, mert még mindig előttünk járnak.

– A Siófok két norvég trénerének habitusa is nagyon különböző volt, Moen általában sokkal nyugodtabban viselkedett a pálya szélén, mint kollégája. Hogyan egészítették ki egymást?
– Érdekes volt, mert ahogy közeledtünk az idény vége felé, és nőtt a tét, Moen is egyre szigorúbb lett. Nagyobb elvárásai voltak, hangosabban szólt az edzéseken vagy éppen kiborult egy-egy játékvezetői ítélet után. Dahlról az elején nem hittem el, hogy norvég, azt gondoltam, biztos van benne balkáni vér. Minden pillanatban „ott taposott a nyakunkon”, de amikor látta, hogy fáradtabb a csapat, jöttek a viccek és a „szivatások”. Kétségtelen, hogy végig Bent volt a keményebb, kíváncsi vagyok, milyen lesz vezetőedzőként az új segítőjével összehasonlítva.

A SEBESSÉG ÉS AZ ADRENALIN ÉLTETI

– Az edzők kapcsán a bizalmat említette: ha visszaugrunk az időben, mekkora szerepe volt Sugár Tímeának abban, hogy megtegye az első lépést, és Kiskunhalasról Székesfehérvárra kerüljön?
– Neki köszönhetem, hogy beindult a karrierem, és később az NB I-ben is bemutatkozhattam. Úgy vélem, itthon is felértékelődhetne a kapusedzők munkája. Elég képzetlenül érkeztem Fehérvárra, szanaszét voltak a mozdulataim, szinte a nulláról kellett kezdenünk mindent. Keményen bánt velem, de erre szükség is volt, hogy a helyes utat megtaláljam. A pályán kívül is segített, közös programokat szervezett nekünk a többi kapussal.

– Igaz, hogy így kóstolt bele az extrém sportok világába?
– Egyszer elvitt minket tandemugrásra, amit nagyon élveztem. Azóta foglalkoztat a bungee jumping kipróbálása, de két súlyos térdsérüléssel a hátam mögött egyelőre lemondtam róla. Mindig is vágytam rá, hogy nagy motorra letegyem a vizsgát, de erről is lebeszéltek, miután már az autóra is azt mondják, hogy „schumacheresen” vezetem. Sokféle extrém sport érdekel, mindent szeretek, ami sebességgel és adrenalinnal jár. Az egyiptomi nyaraláson kipróbáltam a búvárkodást, pedig előtte talán a felét értettem annak, mire kell odafigyelnem a víz alatt. A barátaim idén hőlégballonos repüléssel leptek meg, de a járvány miatt el kellett halasztani, remélem, be tudom pótolni. És sziklamászáson is részt vennék – nem tudom, a tervek közül mennyit fogok megvalósítani a karrierem befejezése után.

– Milyen emlékeket őriz a Ferencvárosnál eltöltött hat évből?
– Gyengén sikerült a kezdés, a csapat a BL-ben szerepelt, és nehéz volt felvennem a ritmust. Duleba Norbert érkezése után indultam el, a mozdulataim legapróbb részleteire is odafigyelt. Aztán Katarina Tomasevics sérülése miatt egyedül maradtam a poszton, de éltem a lehetőséggel, és ezután volt egy jó két és fél évem. Egyébként is jellemző a pályafutásomra, hogy amikor nagy a tét, akkor hozom a legjobb formámat. A nehéz pillanatok nem lefelé nyomnak, hanem felfelé húznak. Bíró Blanka leigazolásával háttérbe szorultam, majd 2018 tavaszán elszakadt a keresztszalagom. A rehabilitációs időszak talán jókor jött abból a szempontból, hogy összeszedhettem a gondolataimat is. Motiváltan vártam, hogy megint a pályán lehessek, ezért is éltem meg nehezen, hogy újra nem számoltak velem. Miután a kieső csapat ellen sem kaptam lehetőséget, eldöntöttem, hogy mindenképpen távozom. Ezzel együtt nem bántam meg, hogy a Fradihoz igazoltam, értékes tapasztalatokkal gazdagodtam, és több barátra is szert tettem.

– Dolgozott önben egyfajta bizonyítási vágy?
– Biztos voltak, akik el is felejtették a nevemet, de én szerettem volna megmutatni, hogy még mindig jó vagyok, és sokkal több lehetőséget is kaphattam volna. Volt ajánlatom külföldről, és fél lábbal már Franciaországban jártam, amikor az utolsó pillanatban jött a Siófok. Sokat számított, hogy a barátaim közül Tomori Zsuzsanna és Nerea Pena is ide igazolt. Játékerőben és közösségként is kiváló társaság gyűlt össze. Tényleg számíthatunk egymásra, szívesen töltjük együtt a szabadidőnket.

– Hogyan élte meg ezek után az FTC elleni mérkőzéseket?
– A szeptemberi, siófoki találkozón a második félidőben álltam be, és a hajrában a sírból kellett visszajönnünk. Nerea sérülés miatt csak a kispadra ülhetett le, és amikor nyolc perccel a vége előtt ötgólos hátrányban voltunk, odakiabált, hogy már nem kaphatok több gólt. Végül egyet lőtt a Fradi, de kiharcoltuk a döntetlent, viszont azóta is azt hallgathatom, hogy nem figyeltem rá, mit mond, mert különben nyertünk volna. A népligeti meccset Solberg betegsége miatt végigvédtem, és természetesen nem szerettem volna a Fradi-pályán kikapni. Ezzel együtt az első félidő nem volt az enyém, a másodikban viszont felébredtem, és hozzá tudtam tenni a győzelemhez.

– Ez a siker jelentette a csúcspontot?
– A Győr és a Koppenhága elleni hazai meccseinket is élveztem, ezt a három találkozót tudnám kiemelni. A népligeti mérkőzés annyiból volt fontosabb, hogy a csapathoz hasonlóan engem is nagyon motivált a BL-szereplés lehetősége, ehhez pedig a Fradin keresztül vezetett az út.

MÁR NEM CSINÁL HÜLYESÉGEKET

– A kapusokra gyakran mondják, hogy különc szerzetek. Ha női kézilabdában mondjuk a brazil Mayssa Pessoáig húzzuk meg a tengelyt, hol helyezné el magát rajta?
– Sokan utálják Pessoát, de én bírom, néha szoktunk üzenetet váltani. Amit a pályán mutat, az már nekem is sok, de egyértelmű, hogy habitusban hozzá vagyok közelebb. Az edzésen nem igazán lehet komolyan venni, valakit mindig ugratok. Ameddig az edzők engedik, hogy jól érezzük magunkat, az összes viccben benne vagyok. Azt vallom, minden csapatba kell, aki egy kicsit dilis. Amikor észrevettem, hogy a siófoki szurkolók úszógumiban és napszemüvegben jelennek meg a lelátón, először sírtam a röhögéstől, aztán rájöttem, én sem vagyok normális.

– Elég sokszor látjuk „megőrülni” a pályán. Mi kell ahhoz, hogy ebbe az állapotba kerüljön?
– Ez a mérkőzéstől függ. Ha nagy a tét, és érzem a szurkolók elszántságát, engem is könnyebben magával ragad a hangulat. Amikor felvetődött, hogy zárt kapus meccsekkel folytathatjuk az idényt, egyből mondtam: nekem akkor szóljanak, ha újra nézők előtt játszhatunk. Nem tudom elképzelni, mit kezdenék magammal szurkolók nélkül.

– A pályán kívül viszont más arcát mutatja.
– A hétköznapok során is kétféle személyiségem van, attól függően, milyen körben mozgok. A barátok úgy ismernek, mint aki szeret a társaság középpontjában lenni, sokat beszél és poénkodik, a kevésbé ismerős közegben viszont inkább meghúzódom és kívülről szemlélem az eseményeket. Ebből is látszik, mikor érzem jól magam.

– Egy interjúban arról beszélt, hogy Solberg személyisége önre is nyugtatóan hatott. Már máshogyan viselkedik egyes helyzetekben?
– Az elején volt egy érdekes beszélgetésünk, amelyből kiderült, olyan neveltetést kapott, hogy még ötös jeggyel is kissé félve ment haza a suliból, mert azon járt az esze, miért nem lett csillagos ötös. Ez annyira megmaradt benne, hogy kapusként is meghatározza a habitusát. Ha kivéd egy lövést, nem kezd el örömködni, egyből azon gondolkodik, miben lehetett volna még jobb. Szerintem ebben ő is változott, mert én meg a másik véglet vagyok. Teljesen mindegy, hogyan hárítottam egy fontos helyzetben, egyből nekiálltam „fűrészelni”. Az utóbbi időben azt vettem észre, az én személyiségem is átalakult, már nem csinálok hülyeségeket, nem dobom el az agyamat. Magamban is átértékeltem sok mindent, amikor nem vérre ment a mérkőzés, mellőztem a túlzott reakciót, mert belegondoltam, talán az ellenfelem minden tudását beleadta abba a lövésbe.

– Eszébe jutott, hogy a szókimondó stílusán is változtasson?
– Biztos sokan megosztó személyiségnek tartanak a túlzott őszinteségem miatt, ami manapság sajnos kezd egyre inkább rossz tulajdonsággá válni. Én viszont ilyen vagyok, így neveltek a szüleim, ha valamiről van véleményem, akkor senki miatt nem fogok mást mondani.

EDZŐJE A NORVÉG VÁLOGATOTTBA MÁR BEHÍVTA VOLNA

– Mennyire zavarja, hogy a válogatottnál nem tudott közel kerülni a tűzhöz?
– Eddig sem számítottak rám, lehettem bármilyen jó formában, valószínűleg ezután sem változik a helyzet. Félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz kapusai lennének a válogatottnak. Valószínűleg a személyiségem miatt sem voltam a keret tagja, korábban nem volt divat, hogy valaki kimutassa az érzéseit a pályán. Negatív visszajelzéseket hallottam ezzel kapcsolatban, aztán eljutottunk odáig, hogy most már természetes, ha egy kapus hasonló módon örül a védésének. Jelen pillanatban a klubomnak szentelem minden energiámat, aztán meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok a nemzeti csapatnál. Az ugyanakkor nagyon jólesett, amikor a siófoki edzőm azt mondta, ő már behívott volna a válogatottba, és nem a magyarra, hanem a norvégra gondolt.

– A magyar szövetség éppen az új stáb kialakításán dolgozik, az olimpiát egy évvel elhalasztották. Nem motiválja, hogy ott legyen Tokióban?
– A kapitány személye nyilván meghatározó lesz a kérdésben, valószínűleg magyar edzőt fognak választani, miután a külföldi nem jött be. Ha behívnak, nem feltartott kezekkel fogok odaállni, hanem megharcolok a helyemért. De nem az lebeg mindennap a szemem előtt, hogy azért kell jól védenem Siófokon, hogy bekerüljek a válogatottba. Az viszont igaz, hogy már a hazai rendezésű olimpiai selejtezőn részt venni is nagy élményt jelentene. Hihetetlen érzés volt, amikor címeres mezbe bújhattam a 2016-os Eb-n, de utólag behívott játékosként nem kaptam meg a kellő segítséget.

– Hogyan érintette, hogy a járvány kitörése után hozott döntések miatt veszélybe került a Siófok BL-indulása, és az EHF-kupában sem védhette meg a címét?
– Az európai szövetség valószínűleg anyagi okok miatt nem fejezte be az EHF-kupa küzdelmeit, a BL négyes döntője sokkal jövedelmezőbb üzlet, több embert is érdekel. Nem tehetünk mást, elfogadjuk, még ha nehéz is megemészteni, hogy esetleg elestünk egy aranyéremtől. A bajnokság lezárásáról sokáig nem beszéltem, mert annyira dühös voltam. Tartom, hogy a magyar szövetség rossz döntést hozott. Jobb lett volna, ha még vár néhány hetet, és a többi európai példát megvizsgálva határoz. Rosszul néz ki, hogy szinte csak nálunk nem az aktuális idény alapján nevezik meg a kupaindulókat. Naiv vagyok, mert még reménykedem abban, hogy valami csoda folytán bekerülhetünk a BL-be. Igaz, hogy nem volt még azonos nemzetből három csapat a sorozatban, de koronavírus-járvány miatt sem kellett még félbehagyni idényt.

– Kapusként még nehezebb volt formában tartania magát a karanténidőszak alatt?
– Más játékosokhoz hasonlóan nekem is az jelentette az egyik legnagyobb gondot, hogy parkettán nem tudtam gyakorolni, így az egész testem elszokott ettől a borítástól. Persze lementem a garázsba vagy a kertbe gyakorolni, de teljesen más volt a tapadási felület. Nagyon furcsa volt, amikor először újra teremcipőt húztam. A kapusedzőmmel folyamatosan figyeltük a híreket, és amint az enyhítések engedték, egyből munkába álltunk. Újra át kellett vennünk a speciális mozgásokat, így két és fél hetet külön készültünk, mielőtt a Siófokon maradt társaim kapura lőttek volna nekem. A szélről jövő labdáknál a helyezkedést meg tudtam oldani rutinból, de a keményebb átlövéseknél még látszódott a kihagyás.

– Többféle képesítéssel rendelkezik, és tavaly első ízben rendezhette meg a saját kapustáborát. Mihez kezdene legszívesebben, ha befejezi a játékos-pályafutását?
– Kézilabdaedzői és személyi edzői képesítésem is van, valamint diplomát szereztem rekreáció és egészségfejlesztő szakon. Fehérváron még nem tudtam, mennyire fogok megélni a sportból, ráadásul már gyerekként volt egy komoly térdsérülésem. Azóta bennem volt, hogy bármikor bármi megtörténhet, ráadásul előttem volt Sugár Tímea példája, akinek egy sérülés vetett véget a karrierjének. Ő is noszogatott, hogy szerezzek diplomát. A kapusedző feladata áll hozzám a legközelebb, tudok nagyon szigorú és vicces is lenni a gyerekekkel. Megtanultam, nekik is olyan lelkük van, mint nekem, előfordul, hogy éppen rossz napjuk volt, és nincs kedvük edzeni. Az elmúlt nyáron a Bács-Kiskun megyei szövetséggel együtt szerveztem meg az első saját táboromat. Nagyon elfáradtam az öt nap alatt, de jó visszajelzéseket kaptam, többekkel a mai napig tartom a kapcsolatot, voltak olyanok is, akiknek segítettem új klubot találni. Kiskunmajsán nevelkedtem, ott tartottuk a szabadidős programokat, és még engem is meglepett, hogy a helyiek közül mennyien megismernek, szeretnek és szurkolnak nekem. Az idei tábort sajnos le kellett mondanunk a járvány miatt. Szerettem volna, ha a nehéz időszakban legalább én tudok valamit adni a gyerekeknek, de nem akartam semmilyen kockázatot felvállalni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. június 6-i lapszámában jelent meg.)