Kézisek kézise: az áttörés évtizede Mocsai Lajos irányításával

A három világbajnokságon (1964, 1967, 1970) szereplő Adorján János nemcsak kiváló játékos volt, hanem edzőként is kitett magáért. Nem véletlenül ő segítette az akkor a harmincas évei elején járó Mocsai Lajos munkáját a férfiválogatott élén a nyolcvanas évek közepén. Nem szakmai gyámot rendelt ki a szövetség Mocsai mellé, erre nem is lett volna szükség: a fiatal szakember 1982-ben megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját a Vasas női együttesével, rá egy évre férfivonalon is bizonyított, magyar bajnok lett a Honvéddal.

Adorján – kézilabdaberkekben csak Dorka – humorérzéke is segített 1986-ban a karrierje első felnőttvilágversenyére készülő kapitánynak. Az „öreg” már az induláskor hozta a formáját: negyven perccel a svájci vb helyszínére tartó gép indulása előtt jelent meg Ferihegyen széles karimájú kalapjában, s közölte, hogy ő a Határ úti metróállomásnál várt Mocsaiékra. Ezután az élcelődőknek felajánlotta: „Ha bejutunk a legjobb hat közé, felszeleteljük vékony csíkokra a kalapomat. Ezért hoztam.”

Valamit megsejthetett. A bemutatkozás remek volt: a dánok és a svédek legyőzése után Algéria ellen beütött a krach, Kovács Péter kéztörést szenvedett. De dacolva a fájdalommal, levette a gipszet, és a vb hátralévő mérkőzésein összesen 24 gólt szerzett. „A két Kovács, Péter és Mihály, Gyurka János, Szabó László – ilyen négyest ma kevés válogatott tud felvonultatni. Hoffmann pedig rezzenéstelen arccal mutatja be a bravúrokat a kapuban”  – lelkendezett a Népsportban a női válogatottal 1965-ben világbajnokságot nyerő Török Bódog.

Nem volt megállás, az Izland elleni meccset is hoztuk, és miután a svédek legyőzték a románokat, eldőlt, a hatodiknál rosszabb helyen nem végezhetünk. Adorján kalapjának sorsa beteljesedett, de ennél valamivel lényegesebb, hogy meglett az olimpiai kvóta, sőt, Dél-Korea legyőzésével a döntő is. A zürichi vb-fináléban a jóval esélyesebb olimpiai bajnok, Jugoszlávia kerekedett felül 24–22-re.

Két év múlva Szöulban, az olimpián is elfogadtunk volna hasonló leosztást. Csakhogy kezdésnek becsúszott egy vereség Dél-Koreától és Csehszlovákiától. A folytatásban Mocsai nagyot húzott: Japán ellen Kovács Péter posztján Marosi Lászlót játszatta, a Züminek szólított – eredendően – balszélső 11 gólt szerzett, majd a spanyolok elleni fiesztán (26–16) nyolcat. Az NDK-t Hoffmann öt másodperccel a vége előtt bemutatott kapusbravúrjával győztük le. Így a mieinkkel együtt három csapat is hat ponttal zárt a csoportban. Az úgynevezett 25 százalékos szabály alapján döntötték el a sorrendet: a csoporttársak eredményei közül csak azon csapatokét vették figyelembe, amelyek a megszerezhető pontok legalább 25 százalékát begyűjtötték, és ez nekünk kedvezett. A bronzmérkőzés lehetőségéhez az is kellett, hogy a spanyolok legyőzzék az addig veretlen Dél-Koreát. A harmadik helyért megint a jugókkal kerültünk össze, tizenkét perccel a vége előtt még döntetlen volt az állás, innen kaptunk ki 27–23-ra, s lettünk 1936 és 1980 után harmadszor is negyedikek.

Mocsai 1989 júliusában távozott a válogatottól, helyét Csík János vette át. Nem volt irigylésre méltó helyzetben: a szövetség nem tudott megállapodni a Bundesligában szereplő Kovács Péter és az Olaszországban játszó Kovács Mihály klubjával, hogy engedjék el őket a csehszlovákiai világbajnokságra. A balátlövő végül egyetlen percet sem játszott, míg az irányító méltatlan módon ingázott a vb idején Csehszlovákia és Olaszország között. Az 1990-es keretben Hoffmann László, Bíró Imre, Iváncsik Mihály, Gyurka János, Bordás József, Kovács Mihály és Marosi László maradt meg a vb-ezüstérmesek közül. Csehszlovákiában négy győzelemmel (Franciaország, Algéria, Dél-Korea, Románia) és egy vereséggel (Svédország) álltunk, amikor még volt esélyünk a bronzéremre. Ehhez két feltételnek kellett volna teljesülnie: legyőzzük a házigazdát, és kiszurkoljuk, hogy a már biztosan csoportelső svédek legalább egy pontot elcsípjenek a románok ellen. Kettőből nulla lett: mi ikszeltünk, a svédek eggyel kikaptak a románoktól. Érem helyett az 5. helyre maradt esélyünk – de tényleg csak maradt. A spanyolok 23–19-re nyertek. A célt elérte a Csík-csapat, a hatodik helynek köszönhetőn kiharcolta a részvételt az 1992-es barcelonai olimpián.

A Honvéd 1982-es BEK-győzelme után az évtized második felének magyar kupasikerét a Rába ETO aratta 1986-ban az IHF-kupában (európai szövetség még nem lévén, az EHF helyett az IHF serlegéért zajlott a vetélkedés). A zömmel lokálpatrióta játékosokra (a klasszis jobbszélső, Iváncsik Mihály mellett többek között Polgár László, Csicsai Ottó, Balogh Imre, Vura József) építő győriek a török Simtel, a svájci Basel, a szlovákiai Eperjes és a szerb Proleter elleni győzelmekkel masíroztak az Alicante elleni fináléig. A Joósz Attila, Szaló Tibor edzőkettős vezette csapat otthon hattal nyert (23–17), idegenben megőrzött két gólt az előnyéből, és megnyerte az IHF-kupát. A siker értékét növeli, hogy az 1985-ben térdszalagszakadást szenvedő Vura (Görbicz Anita későbbi edzője) sérülés miatt egy mérkőzést sem játszhatott a sorozatban.