Kézisek kézise: BEK-győzelem és pechszéria a válogatottal

A kispályás férfi kézilabda-bajnokság 1951-ben indult Magyarországon, a sportág viszont a hatvanas években „ágyazódott be” a köztudatba, köszönhetően a Bp. Honvédnak, amely 1966-ban döntőt játszott a Bajnokcsapatok Európa-kupájában. A fővárosiak a finálét Párizsban 16–14-re elveszítették a keletnémet Leipzig ellen, de a magyar együttes sorait olyan világklasszisok erősítették, mint az akkor még ifjú Varga István, valamint Fenyő András, Faludi Mihály vagy éppen Kovács László. A Honvéd 1963 és 1968 között nem talált legyőzőre a hazai bajnokságban, Fenyő és Kovács, valamint az ózdi irányító, Marosi István a világválogatottba is meghívást kapott 1968-ban. Kovácsot kétszer, Marosit egyszer választották itthon az Év játékosának, a válogatottal azonban nem sikerült átjutniuk a tű fokán: 1964-ben, 1968-ban és 1970-ben egyaránt a 8. helyen zártak a vb-n.

1972-re a férfi kézilabda is bekerült az olimpiai programba, a mieink az Egyesült Államok ellen kezdték a tornát – azaz csak kezdték volna, mert a bemelegítés utolsó mozzanataként az akkor már igazi nagyágyúnak számító Varga István, vagy ahogy mindenki szólította és emlékszik rá a mai napig, Varga Pista a felső lécet találta telibe, a labda onnan a csarnok plafonjára pattant, eltörve néhány világítótestet. Mintegy félórás késéssel kezdődött a találkozó, amire összesöpörték a törmeléket, a „bűnöst” azonban ez nem zavarta, 13 gólt szerzett… A Honvéddal már sikereket elérő Varga pályafutása második szakasza Debrecenhez kötődik, a helyi Dózsával 1975-ben bajnokságot nyert, az egykor téglarakástól megerősödő csuklójú klasszist a vállukon hordozták a cívis város szurkolói, elhajlásos lövéseitől rettegtek az ellenfél kapusai. A legenda ötször volt magyar gólkirály, egyik alkalommal 26 találkozón szerzett 294 (!) góllal. 1972-ben azonban a vb-kről már „megszokott” 8. helynél Vargával sem tudott feljebb lépni a csapat. Pedig ekkor már ott voltak a Vass testvérek, Sándor és Károly, a kapus Bartalos Béla és Kaló Sándor. Négy, majd nyolc évvel később sikerült az előrelépés: a montreali olimpián a 6., a moszkvain a 4. helyre futott be az együttes, igaz, ekkor már sorait erősítette egy honvédos klasszis, Kovács Péter is.

A balátlövő pályafutása során négyszer volt a bajnokság gólkirálya, ötször az Év játékosa, 1978-ban vb-gólkirály, négyszer hívták meg a világválogatottba, alázatával, szorgalmával társait is magával tudta ragadni. Adalékként még egy, megdönthetetlennek tűnő rekord: 323 alkalommal szerepelt a magyar nemzeti csapatban, amelyben 1797 (!) gólt szerzett. Lehet(etlen) utánozni! A világbajnokságokon azonban Kovács Péter sem hozta meg az áttörést. 1974-ben a 7. helyre futott be az együttes (a középdöntőben már nem tudott meccset nyerni), a legfelháborítóbb eset azonban az 1978-as dániai tornán esett meg. Miután a franciákat és az NDK-t is legyőzte csapatunk, még mindig nem lehetett biztos a legjobb nyolc közé jutásban, hiszen tudta: ha vereséget szenved a négyszeres világbajnok románoktól, a hármas pontazonosságból a legrosszabbul kijőve nem jut a felsőházba. 1978. január 29-én Herningben azonban nem a románok győzték le a magyarokat, hanem egyértelmű csalás áldozatai lettünk: 21–21-es – számunkra kedvező – állásnál a románoké volt az utolsó támadás joga, és be is találtak, azonban minden számítás és az óra tanúsága szerint is jóval időn túl. A gólt megadták, majd visszavonták, végül mégis megadták, a mieink pedig csak a 9. helyért folytathatták (amit meg is szereztek), ám a tehetetlen dühön kívül nem volt más eszközük, hiszen az óvásunkat elutasították. 1982 újabb 9. helyet hozott az NSZK-beli világbajnokságon: hogy ismét mennyivel több volt a tornában, jól jelzi a lejátszott hét mérkőzésből négy, a svédek, a spanyolok, a jugoszlávok és a dánok elleni találkozóink végeredménye: 20–20, 20–20, 20–20, 19–19. Ez nem elírás. Matematikailag szinte lehetetlen, kézilabdában – egyszer az életben – lehetséges. Ha létezett volna akkor sportfogadás, egy sikeres négyes kötéssel több tízezerszeres pénzt nyerhetett volna, aki erre a megvalósuló képtelenségre teszi tétjét. Az akkori együttesben már bontogatta szárnyait az új generáció, hiszen a vezér Kovács Péter mellett a kapus Hoffmann László, a balkezes bombázó, Gyurka János, és az ifjú irányító-tehetség, Kovács Mihály is ott volt a válogatottban.

A korszak felelevenítését azonban a kesergés helyett inkább zárjuk a magyar férfi klubkézilabdázás legnagyobb sikerével! A Bp. Honvéd 1982-ben, soraiban többek között a két Kováccsal (Lászlóval a kispadon és Péterrel a pályán), Őri Péterrel, Kenyeres Józseffel ismét BEK-döntőbe került, miután sikerrel jutott túl a görög Ionikoszon, a francia Gagnyn, a svéd Helsingborgon és a dán Helsingörön. A svájci Ottmar St. Gallen elleni fináléban pedig szintén nem volt pardon: hazai pályán 25–16, idegenben 24–18 – két győzelemmel, magyar örömünneppel zárult a BEK-sorozat, azaz végre az első helyen zárt egy magyar férfi kézilabdacsapat, olyan évek után, amelyekben, bár megérdemelte volna, még éremközelbe sem jutott, megannyi világklasszisa ellenére.