Kézisek kézise: törött kéz, töretlen hit – interjú Kovács Péterrel

– Mennyire foglalkoztatta közös játékunk, várta-e az eredményhirdetést, és ha igen, mit remélt tőle?
– Ilyenkor szokás azt mondani, nem foglalkoztam vele, én viszont bevallom, igen. És bíztam benne, hogy a dobogóra csak-csak jó lehetek, de azt gondoltam, Nagy Laci a nagy esélyes.

– Miért? Jobbnak vagy manapság már ismertebbnek tartja magánál?
– Hosszú ideig volt a világ egyik legjobbja, és az természetes, hogy sokkal többen látták játszani, mint a régieket.

– Varga István, Marosi István, Kovács László és Fenyő András az ön előtti generáció, mégis mindannyian bekerültek a legjobb tíz közé. Ez őket dicséri inkább vagy a szavazókat?
– Gyerekfejjel néztem őket, zsenik voltak. Kovács László szerint Fenyő András a valaha élt legjobb magyar játékos, és neki hiszek, mert a legkedvesebb edzőm és jó barátom. Varga Pista pedig maga volt az őserő. A válogatottban egy dinamométerrel tesztelték, milyen erős a szorításunk; az övét nem tudták megmérni, nála kiakadt a mutató. Nagy Laci mellett ő és Éles is nyerhetett volna.

– De ön nyert, a huszadik század legjobb játékosa cím birtokosa, a válogatottsági meccs- és gólrekorder. A pólósoknál győztes Faragó Tamás 1952-es születésű, a női kézilabdázóknál Gódorné Nagy Marianna 1957-es, ön 1955-ös. Ugyanaz a korosztály. Sportolóvá érésük korában keresendő a közös ok vagy másutt?
– Az biztos, hogy nekünk akkor egészen mást jelentett a sport. Nem egzisztenciális kiugrási lehetőséget, ez eszembe sem jutott. Az már gyakrabban, hogy hú, kézilabdázhatok, és ezért még pénzt is adnak! Igaz, egyedülállóként csak én kaptam lakást a Honvédtól, és ezért az összes feleség engem utált, mert mindig nálam kártyáztunk. Komolyra fordítva, a sport, a kézilabda szeretete, inkább imádata lehetett, ami döntött.

– Akkor is, amikor az 1986-os világbajnokságon Algéria ellen a kezét törte, de a hátralévő négy mérkőzésen nemcsak játszott, hanem huszonnégy gólt is lőtt?
– Belső késztetés is volt, a csapattagok is kérleltek. Két helyen tört el a lövő kezemen a kézközépcsontom, a kórházban az orvos németül kijelentette: önnek véget ért a világbajnokság. A mi orvosunk erre rávágta, de hát játszania kell, a svájci pedig ránézett, és vissza­kérdezett: érti egyáltalán a kolléga, amit mondok? Aztán visszamentünk a szállodába, és levágtuk a gipszet. De 1984-ben, a B-világbajnokságon Kenyeres „Joe” öt másodperccel a meccs vége előtt szintén törött kézzel lőtte az egyenlítő gólt az NSZK ellen, amivel kijutottunk az olimpiára. Illetve kijutottunk volna, de végül nem mehettünk Los Angelesbe, így erre már senki sem emlékszik. A lényeg, hogy Kenyeres sem nyávogott, nem volt szokás.

– Az 1986-os ezüstéremben és dac­ban benne volt az előző két vébé elképesztő balszerencséje és csalódása is?
– Benne. Mind a kétszer millimétereken múlott. Illetve, 1978-ban még annyin sem: ha a románok egyértelműen időn túli gólját nem adják meg, két ponttal megyünk a középdöntőbe, és vébédöntőt játszhattunk volna.

– Minden azért nem jöhetett össze, így később a felnőtt szövetségi kapitányi kinevezés sem. Még mindig fáj?
– Igen, fáj. Néhány fórumozó most majd biztosan leírja, hogy a Kovács megint sír, de én nem sírok, csak tényeket mondok. Ha a környező országokat nézzük, a kiemelkedő játékosok, a románoknál Stinga, a cseheknél Barda, a lengyeleknél Wenta, a németeknél Brand, a jugoszlávoknál Vujovics, mind megkapták ezt a lehetőséget. Én nem. Pedig kilenc évet éltem Németországban, megvolt a játékosmúltam, a szakedzői végzettségem, a nyelvtudásom, a tapasztalatom, a kapcsolatrendszerem. Viszont sohasem volt „keresztapám”.

– Csak az hiányzott? Az ógörög drámák óta tudjuk, hogy a tragikus hős egyik fő jellemzője rendíthetetlen értékrendje, amely nincs szinkronban a korával, a környezetével. Nem ismerős valahonnan?
– Valóban nem voltam soha hajlékony, mindig próbáltam a saját értékeimet követni, ez biztosan belejátszott, hogy így alakult. De a férfiaknál és a nőknél is minden korosztályban, felnőtt élcsapatoknál is edzősködtem, és voltam szövetségi kapitány is. Igaz, Törökországban, ahol nagyon jól éreztem magam, büszke vagyok rá, és arra a szeretetre, tiszteletre, amit ott kaptam. Úgy tartják, nem az a fontos, hogy az edzőt szeressék, de azért az sem árt.

– Egyszer úgy fogalmazott, inkább zsíros kenyéren él, de soha sehová nem ajánlkozik. Nyugtasson meg, azért nem él zsíros kenyéren, ugye?
– Nem, abszolút nem. Csak példaként mondtam. De nemrég megszegtem az elvemet, bejelentkeztem a Honvédhoz. Mert nekem ez a klub, csupa nagybetűvel. Mindig szenvedélyes Honvéd-szurkoló voltam, gyermekkoromban az ablakunkból ráláttam a pályára, ott kezdtem, ott értem fel a csúcsra. Annyit kaptam ettől az egyesülettől, hogy szeretnék valamit visszaadni, ezért bármilyen munkát elvégeznék. Úgy gondoltam, nekem a Honvéd a családom, ott mindig lesz helyem. Tévedtem, nem kellettem. Ez olyan, mintha becsöngetnék anyámhoz, hogy megjöttem, mire ő azt mondaná, gyere vissza néhány hónap múlva.

– Ünnepi interjú lévén e téma részletes kifejtését hagyjuk máskorra, a másik fél meghallgatásával. Zárjunk azzal, amit Faragó Tamástól is megkérdeztem, miután őt is minden idők legjobbjává választották: aki ismert és népszerű sportág bajnoka, bálványozott klasszisa, azt játékos-pályafutása befejezése után érheti még egyáltalán olyan inger a sportban, ami vetekszik a korábbiakkal? Egyszerűbben, mit jelent önnek ez az elismerés?
– Sokat. A sportolói és az azutáni két különböző életforma. Hál' istennek megéltem, hogy a Szegeddel Magyar Kupát nyertünk, ez is nagyszerű érzés, de mégis más. Más, ha a fizikumodat, a testedet tetted hozzá valamihez, és más, ha az eszedet, a tapasztalatodat, a tudásodat. Na jó, hatszor voltam bajnok a Honvéddal, egy aranyat lehet, hogy feláldoznék azért, amit a Szegeddel nyerhettünk volna a Veszprém elleni döntőben. Bár talán mégsem. Semmit sem adtak ingyen, ezért is gondolok vissza szeretettel és nosztalgiával az eltelt évekre. És örülök neki, ha mások is emlékeznek minderre, mert aki elfelejti a múltját, annak nem lesz jövője sem.