Messze megelőzte a korát – a híres-hírhedt Gunnar Prokop kalandos élete

– Mikor és hogyan kezdődött a sportpályafutása?     
– Hétéves voltam, amikor szülővárosomban átélhettem az első sportélményemet – a tornasport az életem része lett, több éven keresztül versenyszerűen tornásztam, a nyújtó volt a kedvenc szerem. Sok időt töltöttem a hegyekben is, előbb síeltem, majd tizenhét éves koromtól a hegymászás rejtelmeibe is bevezettek az idősebb társaim. Olyan rendkívüli nehézségű falakat másztunk meg, mint a Direttissima, a Badile Nordostwand, a Mont Blanc Flanke, a Monte Rosa keleti fala.

– A torna, a síelés és a hegymászás mellett az atlétika is foglalkoztatta.
– Amikor 1961-ben testnevelő tanárként végeztem, elkezdtem edzősködni. Előbb a Mariazell közelében lévő Annabergben nyitottam síiskolát, s ezzel szinte egyidejűleg Sankt Pölten sportklubjának atlétikai szakosztályában kezdtem dolgozni. Már a tanulmányaim alatt megismertem a későbbi feleségemet, Liese Sykorát, aki – bár elég későn, tizenkilenc évesen – próbálkozott meg az atlétikával a kezdeményezésemre, ötpróbázó lett. Belőle vált a legsikeresebb tanítványom. Liese már az 1964-es tokiói olimpiára is kijutott – s óriási megtiszteltetésként a játékokat követő hat hónap során Japánban síoktatóként dolgozhattam.

– Miután 1965-ben összeházasodtak, Liese egyre eredményesebbé vált. Mi volt a titkuk?     
– Liese tehetséges és szorgalmas is volt. Universiadegyőztes lett 1967-ben, az 1968-as mexikóvárosi olimpián ezüstérmes (mindössze hét ponttal előzte meg a harmadik helyezett magyar Kovács Annamáriát – a szerző), és Európa-bajnok 1969-ben Athénban. Ebben az esztendőben kétszer javította meg a világrekordot. Különösen távolugrásban és súlylökésben volt kiemelkedő: 662 centiméter, illetve 16.10 méter volt az egyéni legjobbja. Hosszabb-rövidebb megszakításokkal egészen 1976-ig versenyzett.

– Rajta kívül is akadtak eredményes tanítványai?     
– Többen is világszínvonalig jutottak. A sógornőm, Maria Sykora kiváló futó volt, az 1969-es athéni Európa-bajnokságon bronzérmet szerzett 400 méteren, az 1970-es bécsi fedett pályás Európa-bajnokságon aranyérmet 800 méteren. Ezen a távon 2:01.5 perc volt a legjobb ideje, ami még ma is jó eredménynek számít. A gerelyhajító Eva Janko az 1968-as mexikóvárosi olimpián harmadik lett, a magasugró Ilona Gusenbauer az 1972-es müncheni ötkarikás játékokon bronzérmes, 1970-ben Bécsben fedett pályán és 1971-ben Helsinkiben szabad téren Európa-bajnok, 1971-ben 192 centiméterrel világcsúcstartó. És az atlétika mellett más sportágakba is „besegítettem” edzőként. Erőnléti trénerként dolgozhattam a háromszoros világbajnok, az 1964-es innsbrucki téli olimpián óriás-műlesiklásban ezüstérmes alpesi síző, Karl Schranz és az 1972-es szapporói játékokon női műkorcsolyázásban olimpiai bajnok, kétszeres világ- és Európa-bajnok Beatrix Schuba mellett. Igényt tartottak rám az osztrák férfi kosárlabda-válogatottnál is.

– Az ezekben a sportágakban elért kiemelkedő edzői sikerei után meglepetésnek tűnhet, hogy az Ausztriában gyakorlatilag nem jegyzett kézilabdázás mellett kötött ki. Miért?     
– Több okom is volt rá. Egyrészt Liese és húga, Maria is rendszeresen kézilabdázott a gimnáziumban. Másrészt, miután a sportág adva volt, rendkívüli módon motivált, hogy legyen Ausztriában a labdarúgás mellett még egy csapatjáték, amely nemzetközi szinten is eredményes. A kézilabdázás akkoriban a huszonhatodik volt a sportágak népszerűségi listáján, s két évtized alatt felküzdöttük a legelső vonalba.

– Úttörő volt abban is, hogy sok külföldi kézilabdázót szerződtetett. Hogyan szerzett hozzá pénzügyi támogatókat, szponzorokat?
– Ausztriában a labdarúgás, az alpesi sí, a tenisz és a Formula–1 volt a legnépszerűbb sportág, ezek kötötték le az emberek érdeklődését. Miután 1972-től a Hypo Lower Austria klubban, a südstadti Bundessportzentrumban kemény utánpótlás-nevelő munkába kezdtünk, be kellett látnom, hogy csak saját neveléssel nem juthatunk messzire. Az első lépéseket követően megszerzett csehszlovák Milena Foltynová, majd a jugoszláv Jaszna Merdan-Kolar már igazi világklasszis volt. A folyamatos építkezés során Lengyelországból, Horvátországból, Szerbiából, Montenegróból, Franciaországból, Németországból, Dániából, Norvégiából, Svédországból, Spanyolországból, az egykori Csehszlovákiából, Oroszországból, Ukrajnából, Fehéroroszországból, Dél-Koreából, Kínából, Brazíliából, az Egyesült Államokból és természetesen Magyarországról érkeztek hozzánk játékosok, akik közül többen végleg letelepedtek Ausztriában. Az osztrák bajnokságot 42-szer, megszakítás nélkül 1977-től 2018-ig megnyertük, a Bajnokcsapatok Európa-kupáját pedig 1989 és 2000 között nyolc alkalommal.

– Rengeteg kiváló játékos fordult meg Südstadtban. Kiket emelne ki közülük?     
– Nagyon sok, nemzetközi szinten is kiemelkedő játékosunk volt, közöttük számos kiváló sportember, akire bármilyen körülmények között lehetett számítani. Közéjük sorolnám Milena Foltynovát, Mia Hermansson-Högdahlt, Jaszna Merdan-Kolart, O Szong Okot, Tanja Dzsandzsagavát, Ausra Fridrikast, Stanka Bozovicot – és külön kiemelném Rácz Marianne nevét, neki az első BEK-győzelmünkben elévülhetetlen érdemei voltak!

– A rengeteg külföldi játékos mellett sok külföldi edzőt is foglalkoztatott. Kikkel találta meg legkönnyebben a közös hangot?
– Mindenképpen ki kell emelnem a magyar Csík Jánost, a horvát Vinko Kandiját és a norvég Arne Högdahlt. Mindegyikükkel átéltem nagy sikereket és csalódásokat is. Ám ezeket az érzéseket az átlagemberek sohasem élik át, így nem is ismerhetik meg azokat a benyomásokat, amelyeket mi egész életünkben magunkkal viszünk.

– Mit gondol, milyen tulajdonságok elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy edző a nemzetközi élvonalban is meg tudjon felelni?     
– A magas szintű szakmai felkészültség önmagában nem elég. Kell mellé elsősorban emberség, valamint a beleélés képessége, intuíció, kreativitás, és ami nagyon fontos, következetesség.

– És mit várt el a klubja játékosaitól?     
– Az igazi profi sportolónak mindent alá kell rendelnie a pályafutásának. De egyidejűleg azt is tudnia kell, hogy a sport nem minden! Egyébként az én pályafutásomat a következő szempont határozta meg: ha úgy edzek, mint a világ legjobbjai, a legjobb esetben is csak olyan lehetek, mint ők – de én jobb akarok lenni, ehhez pedig többet is kell edzenem!

– A Hypo Niederösterreich legutóbb 2000-ben nyerte meg a női kézilabda Bajnokok Ligáját, s akkor még az osztrák női válogatott is igen jó játékerőt képviselt.     
– Úgy utaztunk a 2000-es sydneyi olimpiára, hogy érmet szeretnénk szerezni. Ám a vágyunk teljesüléséhez a játékvezetők teljesítménye nem járult hozzá.

– Ezután még tíz évig dolgozott a Hypo, illetve a südstadti Bundessportzentrumban az utánpótlás-nevelés sikereiért. Közben váratlan tragédia érte: a nagyszerű sportpályafutás után eredményes politikai karriert befutó felesége, Liese 2006-ban hirtelen szívmegállás következtében elhunyt.     
– Liese az 1969-es athéni atlétikai Európa-bajnokság megnyerése és az ötpróbázás világrekordjának megdöntése után Alsó-Ausztria (Niederösterreich) parlamenti képviselője, majd államtanácsosa lett. Azután kormányzóhelyettessé, később tartományi miniszterré lépett elő. Ausztria kancellárja, Wolfgang Schüssel kormányának 2004 decemberétől 2006. december 31-i haláláig volt tagja – ő volt Ausztria első női belügyminisztere. A feleségem sikerességének titka a szociális gondolkodása volt – egyszerűen csak szolgálni akarta az embereket! Életünk minden lépését átgondoltunk, és a döntéseket együtt hoztunk meg. Természetesen követtünk el hibákat, de biztos vagyok benne, ha még egyszer ugyanazokba a helyzetekbe kerülnénk, ugyanígy csinálnánk mindent.

– Éppen egy évtized telt el azóta, hogy visszavonult a klub vezetésétől. Mi történt önnel az utóbbi időben?     
– A Hypobanktól és a Bundessportzentrumtól 2010-ben köszöntem el, mivel az akkori sportköri vezetőség és közöttem áthidalhatatlan nézetkülönbség feszült. Mivel a család nekem mindig is a legfontosabb volt, most még több időt tudok tölteni a gyerekeimmel és az unokáimmal. Lányom, Karin, korábbi sokszoros válogatott kézilabdázó, 54 éves, a fiaim közül Gunnar 50, Eric 41 esztendős. Öt unokám van, közülük az idősebbek természetesen sportolnak: Gunnar unokám a Krems férfi kézilabda-együttesével felnőttbajnok és kupagyőztes, Patrick a másodosztályú Hollabrunn játékosaként feljutásra áll a csapatával, Maria pedig többszörös ifjúsági bajnok a Wiener Neustadt együttesével.

– Feltételezem, hogy nem csak az unokái mérkőzéseit követi…    
– Az osztrák férfi kézilabda-bajnokság elég jó, a válogatottban megfelelő a játékosállomány, a nőknél viszont jelentős visszaesés tapasztalható. A labdarúgás is érdekel, bár a fizetések és az egyéb juttatások nagyságát mélyen erkölcstelennek találom.

– Fiatalkori szenvedélyei közül melyeknek hódol manapság is?     
– Legnagyobb passzióm a kerékpározás, sokat vagyok úton mountain bike-kal. Alig egy hónapja voltam huszonhatodik alkalommal a 3798 méter magas Grossglockneren!

– Pedig nemrég súlyos balesetet szenvedett. Mi történt?     
– Síelés közben mindkét lábam eltörött 2017. január 27-én. A bal lábszáramban fellépő érrendszeri rendellenesség miatt amputációt javasoltak az orvosok, tíznapi küzdelmem után tettek le róla. Hét műtéten kellett átesnem ahhoz, hogy négy hónappal később kiszállhassak a kerekesszékből. Szerencsére teljesen felépültem, így ott folytathattam, ahol a baleset előtt abbahagytam.