Mozgásképtelen? Durva? Válogatottunk védelmének pillére lett

„Szia, kisfiam, mi a programod ma délutánra?”

„Semmi, anya.”     

„Jó, akkor a te programod ma délután a kézilabda.”     

A telefonbeszélgetés 2004-ben hangzott el Szombathelyen, Sipos Adrián és az édesanyja között. És a 14 éves kissrác becsülettel el is ment az első kézilabdaedzésére, s attól kezdve nem érdekelte más sportág, nem hiányzott igazolatlanul egyetlen tréningről sem. Hirtelen váltás volt – hiszen Adrián mindaddig megőrült a futballért. „Sokat fociztam, talán nem is voltam ügyetlen, a Haladásban még edzettem is együtt Koman Vladimirral, akivel egy sulicsapatban is játszottunk. Sárváron meg Stieber Zolival játszottam együtt – mondta Sipos Adrián. – Tetszeni tetszett a játék, úgy tűnt, tehetségem is van hozzá, valamiért mégsem lett belőle semmi.”     

Mint ahogy másból sem, pedig korcsolyázott, kosarazott és vérbeli szombathelyiként kipróbálta a kalapácsvetést is, több mint egy hónapig járt Németh Pál iskolájába, a Dobó SE-be, amely olyan csillagokat nevelt ki, mint az olimpiai bajnok Pars Krisztián, az Európa-bajnok Gécsek Tibor, a világbajnoki ezüstérmes Németh Zsolt vagy éppen most a világ- és Európa-bajnoki bronzérmes Halász Bence. Sipos Adrián viszont megelégedett a harmincméteres egyéni csúcsával, és a nyári szünet után nem ment vissza a dobókörbe, helyette kézilabdázni kezdett – igazi családi csapatmunka eredményeként. Az édesanyja ugyanis kitalálta a sportágat, az édesapja pedig megtalálta neki a klubot: a szombathelyi főiskolának akkoriban NB II-es csapata volt, s Adrián az ifiknél kezdett el játszani.

„Mivel a testvérem versenyszerűen úszott, anyukám azt mondta, nekem is ideje lenne végre normálisan sportolnom valamit. Emlékszem, az első kézilabdaedzésre még focicipőben állítottam be, de rögtön nagyon megtetszett. Kicsit későn kezdtem, de csaknem két év után utolértem a többieket, és tudtak használni a felnőttcsapatban is.” A kétezres években egyszer kis híján fel is jutottak, de miután a női csapat is hasonlóan szerepelt, végül utóbbi kapta meg a lehetőséget, ugyanis az egyesületnek nem volt pénze két másodosztályú együttes indítására.

Sipos Adrián csaknem négy évet töltött el a szombathelyi egyesületben, innen egy nagy ugrással az ország élklubja, az MKB Veszprém korosztályos csapatába került 2008-ban, amelyet Kaló Sándor egykori szövetségi kapitány, veszprémi legenda irányított, aki a próbajáték után rögtön marasztalta, így a játékos az elkövetkező két évet ott töltötte. „Az első évem után, 2010-ben kerültem be a Marosi László vezette juniorválogatottba, élénken emlékszem még a tel-avivi, Izrael elleni Európa-bajnoki selejtezőre, amelyet 31–29-re elveszítettünk…”

Mivel a húszéves Sipos Adriánért itthonról nem érdeklődött olyan élvonalbeli klub, amelyhez szívesen el is ment volna, eligazolt Romániába, ahol az első osztályban előbb három és fél évet játszott az erős középcsapatnak számító CSM Bacau, majd kettő és felet a Székelyudvarhelyi KC együttesében. Előbbivel szerzett három bajnoki ezüstérmet, és bemutatkozott az EHF-kupában, utóbbival pedig 2015-ben a brit Cambridge HC, a luxemburgi Red Boys Differdange, az ukrán ZTR Zaporizzsja, a portugál Benfica, a döntőben pedig az ABC Braga legyőzése után megnyerte a harmadik számú európai kupasorozatot, a Challenge-kupát.  „A romániai légióskodás nekem csak félig volt az, hiszen anyukám román, apukám pedig erdélyi születésű magyar” – folytatta Sipos, hozzátéve, hogy akkoriban már nem keresték a válogatottól, úgy érzi, elfelejtették, talán azért, mert nem volt annyira szem előtt, a szakma nem követte a határon túli pályafutását. Ami talán annak is köszönhető, hogy a nemzeti csapat védelmét világklasszis játékosok alkották – Schuch Timuzsin, Nagy László, Ilyés Ferenc –, így nem volt szükség a két centi híján kétméteres Siposra, akit ekkor már szintén védőjátékosként tartottak számon.

„Érdekes, hogy fociban is középhátvéd voltam, néha feltoltak védekező középpályásnak. Kézilabdában sokáig átlövőposzton játszottam, úgy emlékszem, a második veszprémi évemben lettem beálló. Akkoriban még elöl is számítottak rám, volt is egy jó szezonom, amikor sok gólt szereztem, de egyre kevesebb szerepet kaptam támadásban. Ennek valódi okát magam sem tudom, voltak sérüléseim is, és a védekezést sikerült olyan szintre fejlesztenem már fiatalon, hogy mindig ott voltam, ha szükség volt rám. Talán ez volt a döntő.”     

Pedig ma is szívesen támad, ha edzői azt kérik, de úgy érzi, ráragadt a védőspecialista szerep, ő pedig elfogadta ezt, erre fókuszál, ezt próbálja tökéletesíteni. Ez némileg le is egyszerűsíti a képletet, hiszen ő is tudja, mi a dolga, mit várnak tőle, miért akarják megtartani, és ma már amúgy is jóval kevesebb tapasztalata van elöl, mint régen volt.

A válogatottnál akkor figyeltek fel rá újra, miután 2016-ban visszatért Magyarországra, és az NB I-es Tatabánya játékosa lett, amellyel Vladan Matics irányítása alatt eddig minden idényben megszerezte a bajnoki bronzérmet a Bajnokok Ligájában szereplő két hazai élcsapat, a Telekom Veszprém és a Mol-Pick Szeged mögött. A magyar nemzeti együttest 2016-ban és 2017-ben irányító Xavi Sabaté meg is hívta a 2016 decemberi összetartásra, amely nem alakult jól, mert az első edzésen kiment a bokája. A felnőttválogatottba először Ljubomir Vranjes tette be, a Szlovénia elleni világbajnoki selejtezőre készülő együttesben 2018 áprilisában Ausztria ellen mutatkozott be.

„Megérte hazajönnöm – az volt az egyik fő szempontom a klubváltásnál, hogy a válogatott közelébe kerülhessek, ott megmutathassam magam. Gyorsan megállapodtam a Tatabányával, majd két év múlva a magyar válogatottba is bekerültem. Nem kaptam senkitől különösebb segítséget a karrieremhez, nem kaptam támogatást sem, kitartó munkával értem el mindent, mert semmi sem tudott eltántorítani, hogy eljussak idáig. Amit kértek tőlem, igyekeztem elsajátítani, és az edzőknek tetszhetett, hogy biztonságot adtam hátul. Minden edző szereti a megbízható védőket.”     

Ugyan már jól ismeri a légióséletet, még szívesen kipróbálná magát külföldön – de csak erősebb csapatban, amely a Bajnokok Ligájában játszik. Szereti a Bányászt és a várost is, és csak azért biztosan nem igazolna el, hogy máshol, egy hasonló szintű együttesben játsszon. Most, a karantén ideje után sem hagyta el a gárdát, annak ellenére, hogy átmenetileg a Tatabánya háttere bizonytalanná vált – sőt, végül hároméves szerződéshosszabbítást írt alá a klubbal. Ami két okból is érthető: egyrészt a magyar válogatott egy része Tatabányán játszik, ami biztosabbá teszi a jövőjét a Gulyás István, Chema Rodríguez, Nagy László irányította nemzeti csapatban, másrészt az élete megváltozott az elmúlt években, családapa lett. Ugyan feleségével, Doinával és két kislányával, a négyéves Emmával és a féléves Leeával nem fél utazni és országot váltani, azért ez már nem is megy olyan könnyen.

„Ha csak lehet, mi is jövünk-megyünk a családdal, és ott vagyunk, ha összeül a csapat. Igyekszem úgy alakítani, hogy mindennek a részesei legyenek, hiszen ez a mi életünk. És ahogy látom, elég jól működik. A felségemmel, Dodóval igyekszünk sok mindent együtt csinálni, vagy megosztani a feladatokat, amennyire lehet. Emmát én viszem reggel oviba, ami nekem ideális, mert utána reggelizem és rohanok edzésre. Emiatt azonban nem tudok délután érte menni balettra, úszásra és angolra, viszont ahogy hazaérek, jöhet a játék!”     

Amikor Emma még kicsi volt, rendre ő fürdette, hogy szoros kapcsolat alakuljon ki közöttük, ha már napközben nem lehettek sokat együtt. Az elmúlt hónapokban, a járványhelyzet alatt jóval többet volt otthon, több ideje jutott a családjára, pótolni próbálta, amire idény közben a sok utazás és edzés miatt nem volt lehetősége. Azért igyekezett minél többet mozogni a kényszerszünet alatt is, ha kellett, az erdőben futott egyedül vagy néhány csapattársával, esetleg a korábbi válogatott jobbszélsővel, Harsányi Gergellyel. Azért, hogy ne a nulláról kelljen kezdenie mindent most, hogy július 8-án elindult az alapozás a 2020–2021-es idényre.

Sipos Adriánnak a nagy kiugrás egyértelműen a 2020-as Európa-bajnokság volt, a tornán bizonyította, hogy óriási szükség van rá. Kulcsembere volt a védelemnek, pedig az egy évvel ezelőtti világbajnokságon nem ment neki jól a játék, így rosszul is elsülhetett volna az idei kontinensviadal.

„Tavaly Dániában nem tudtam kitűnni, az idei Eb-n viszont én voltam az egyetlen játékos a keretben, akit kizárólag a védekezés miatt vittek ki – fogalmazott a 2019-es év legjobb magyar védekező játékosának választott Sipos.  – A világbajnokságon és az itthon mutatott játékom alapján talán többen gondolták, hogy »cséplőgép« leszek, ezért két lehetőség állt előttem. Vagy várakozáson alul fogok teljesíteni Svédországban és igazuk lesz azoknak, akik gyengének gondolnak, vagy képes leszek változtatni a stílusomon, és hasznos tagja leszek az együttesnek.”    

Szerencsére ez utóbbi történt, sikerült úgy játszania, ahogyan az edzői stáb kérte tőle, megváltozott a védekezése, amit a torna után Tatabányán is tudott kamatoztatni. Reméli, most már kicsit másképpen néznek rá azok is, akik eddig azt gondolták, semmi keresnivalója a válogatottnál, és jobb véleménnyel vannak róla. Harmincévesen is képes volt változtatni a stílusán, amiben segíti, hogy nem izgulós típus, sem az életben, sem a pályán, sohasem ijedt meg attól, hogy nehezebb szerep vár rá, vagy ha csapatával keményebb ellenféllel néz szembe. Sőt, ilyenkor képes jobban fókuszálni, nem pörgeti túl magát, hanem teszi a dolgát.

Ezzel a mentalitással az elkövetkező években is alapember maradhat a Tatabánya és a magyar válogatott védelmében, amelyben szeretne olyan szerepet betölteni, mint régen Ilyés Feri, Schuch Timuzsin vagy Nagy László. Szeretne továbbra is biztos pont maradni, akire mindig lehet számítani, aki nyugalmat sugároz.

„A Bajnokok Ligája és az olimpia – felelte arra a kérdésre, mi az álma játékosként. – Itthon a harmadik helynél nehéz szebbet álmodni, mert a Veszprém és a Szeged csak tovább erősödik, és egyre nehezebb arra gondolni, hogy legyőzzük őket. De próbálkozni azért lehet.” Az olimpiai kijutásra most lett volna esély, ami végül nem jött össze, de ő nem szeret úgy gondolkozni, hogy majd sikerül a következő alkalommal. Inkább úgy, hogy az ember ragadja meg, ami előtte van, mert a „majd” sohasem biztos.

Pláne nehéz lehet, ha olyan barátok „fűtik” az embert, mint a 229-szeres válogatott Ilyés Ferenc és a 179-szeres válogatott Harsányi Gergely, akik a 2004-es athéni és 2012-es londoni ötkarikás játékokon szereplő nemzeti csapatnak is tagjai voltak. „Amikor hazajöttünk az Eb-ről, sokat meséltek és sztoriztak az olimpiai élményeikről, amelyeket hallgatva csak még rosszabb érzésem támadt. Mondtam is nekik, hogy kösz, srácok, sokat segítettetek!”

De reméli, még neki is lesz lehetősége olimpiai történeteket mesélni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. július 25-i lapszámában jelent meg.)