– Valószínűleg nem ilyen születésnapról álmodott…
– Sajnos önkéntes karanténba kellett vonulni a csapattal, miután a Tatabányáról, amellyel múlt szerdán játszottunk, kiderült, több játékosa koronavírusos – mondta a Nemzeti Sportnak a kedden 70 éves korábbi 214-szeres válogatott, kétszeres világválogatott beálló, Szilágyi István, a Dabas férficsapatának másodedzője. – Hétfő reggel teszteltek minket is, valószínűleg csak szerdán lesz meg az eredmény. Úgyhogy most nem lesz buli, elhalasztottuk, talán majd a nyáron. A feleségemmel vagyunk ketten, itt a kert, elfoglalom magam. Amúgy minden nap edzek, futok, tornázom, súlyzózom.
Született: 1950. október 6., Tököl Posztja: beálló Klubjai: FTC (1964–1983), Debreceni Dózsa (1983–1985), Union St. Pölten (osztrák, 1985–1989) Nevelőedzői: Kele Miklós, Tóth Jenő Első válogatottsága: 1972. december 12., Schwerin (–Szovjetunió 15–14) Utolsó válogatottsága: 1983. március 3., Voorburg (–Spanyolország 20–19) Válogatottsága/góljai: 214/541 Legjobb eredményei: olimpiai 4. (1980), olimpiai 6. (1976), világbajnoki 7. (1974), 2x vb-9. (1978, 1982), 2x világválogatott (1980), az év férfi kézilabdázója Magyarországon (1976) |
– Mindenki csak Szacsaként ismeri. Hogyan és mikor ragadt önre a név?
– A Fradi ifiben Marján János hívott így egy futballista után, akit ismert, és ez volt a beceneve. Sokáig ugyanis nem tudtam eldönteni, labdarúgó vagy kézilabdázó legyek, az edzéseken inkább focizni akartam. Azóta Szacsának szólítanak.
– A Ferencváros néhai krónikása, Nagy Béla szerint tizennégy év alatt egy mérkőzést sem hagyott ki az FTC-ben.
– Pedig volt egy mérkőzés, az Elektromos ellen idegenben, amikor egész héten lázas voltam, mégis játékra jelentkeztem. Az edzőm tudott róla, meg is kérdezte, hogy biztos jól vagyok-e, a csapattársam, Tátrai Mihály viszont nem hitt nekem. Elővett egy lázmérőt a táskájából, ami harmincnyolc fokot mutatott, így végül a nézőtérről figyeltem a meccset, de mivel a jegyzőkönyvben szerepeltem, hivatalosan mégsem hiányoztam.
– Majdnem két évtizeden keresztül szolgálta a Ferencvárost, miközben az Elektromos, a Tatabánya ésa Honvéd is hívta. Nem bánta meg, hogy lemaradt a kispestiek nyolcvankettes BEK-győzelméről?
– Dehogynem! Hogy miért nem mentem akkor? Mert belezúgtam a Ferencvárosba. Igaz, a haveroknak is megvolt a maguk része abban, hogy maradtam, ők voltak azok, akik megdumáltak. Olyanok voltunk, mint egy igazi család, a mai napig azok vagyunk, összetartunk, összejárunk. A találkozóinkon Németh András, sőt, Elek Gábor is részt vesz. Tizenkilenc évet húztam le a zöld-fehéreknél, világéletemben Fradi-szurkoló voltam, leginkább Albert Flórián miatt.
– Vele jó kapcsolatot is ápolt. Igaz, hogy Albert kijárt a meccseire?
– Igen, Flóri nagyon szerette a kézilabdát, leginkább a lánya, Magdi miatt, aki szintén ezt a sportágat választotta. Albert egyszer meghívott a születésnapjára, amit soha nem felejtek el, életre szóló élmény volt. Egyébként nemcsak a focistákkal voltunk jóban, hétfőnként a klubestre eljártak a vízilabdázók, a jégkorongozók, de még a birkózók is.
„Speciális helyzetben voltunk az öcsémmel, Viktorral, hiszen egy élsportoló fiaiként nőttünk fel, és a sportolók a rendszerváltozás környékén pláne kiváltságos helyzetben voltak. Amikor apu készült a mérkőzésekre hétvégente, az az ő és az egész család hangulatára rányomta a bélyegét, az egész család kedélyállapotát meghatározta, hogy nyertek-e. Ebben nőttünk fel, és talán nem véletlen, hogy a testvéremmel mindketten ezt a pályát és sportágat választottuk. Az öcsém szerencsére jelentős játékos-pályafutást is maga mögött tudhat, ami nekem nem adatott meg, de az edzősködés mindenért kárpótol. Amikor apu csaknem harminc év után hazajött nyugdíjba Ausztriából, úgy volt, hogy befejezte a munkát, de a mai napig nem tudott elszakadni a kézilabdától, évek óta nagy és aktív segítsége szakmai igazgatóként Dabason Tomori Győzőnek” – mondta a Váci NKSE edzője. |
– Miért igazolt Debrecenbe?
– A nyolcvankettes világbajnokság után hivatalosan lemondtam a válogatottságot, igaz, egy évvel később visszahívtak. Addig nemzetközi kategóriás sportolónak számítottam a klubnál, utána viszont a cserejátékosok is többet kerestek nálam, holott a legtöbbet én töltöttem a pályán. Megkeresett a Debreceni Dózsa, ahol Kovács Péterrel, Őri Péterrel és velem képzelték el a jövőt, bajnokcsapatot építettek. Amikor a Fradi megtudta, hogy a debreceniekkel tárgyalok, olyan ajánlatokkal „kínált” meg, hogy csak pislogtam: fizetésemelés, másodállás, munka a feleségemnek. Erre nagyon berágtam, nem értettem, addig hol voltak ezek a lehetőségek, úgyhogy eligazoltam a Dózsába.
– Majd Ausztria következett, ahol a három idényre szóló szerződéséből majdnem harminc év lett. Miért?
– Mert mindig sikerült előrelépni. Legelőször játékos-edzőnek mentem a Sankt Pöltenhez, ahol majdnem rosszul lettem, annyira amatőr szinten művelték a kézilabdát. Úgy voltam vele, a gyerekek tanuljanak meg gyorsan németül, aztán jövünk haza. Később viszont sikerült meghonosítani az akadémiai rendszert, amit a Ferencvárostól vettem át, az első osztályba így szinte csak saját nevelésű játékosokkal jutottunk fel. Huszonkilenc év után is marasztaltak, ám én már nagyon visszavágytam Magyarországra. Dabasra a fiam, Zoltán és családja miatt kerültem, aki eleinte németet tanított az itteni gimnáziumban, mellette játszott, edzősködött, mi pedig a közelükben szerettünk volna lenni. Besegítettem neki az edzősködésbe, egyre többet, majd amikor Zoli Vácra ment, itt ragadtam Tomori Győzővel. Sokan megmosolyognak, mert Győzővel a tavasszal lecseréltük az egész keretet, a régiek helyére fiatalok, többségében magyarok jöttek, velük kell kiharcolni a bennmaradást. Optimista vagyok, látom, mennyit melóznak, milyen alázattal teszik a dolgukat, ezért (is) hiszek bennük. Néhányan a kezdő sípszó előtt odajönnek hozzám: „Pista bácsi, adjon valami atyai jó tanácsot!” Amikor rákezdek, „Bezzeg a mi időnkben…”, mindenki nevet. Tisztelnek, szeretnek, én is hasonlóan érzek.
A Tatabánya elleni bajnoki mérkőzést követően önkéntes karanténba vonult a Dabas, miután a Bányász négy játékosa pozitív koronavírustesztet produkált. A dabasiak a sorozatos halasztások miatt egy javaslattal álltak elő. „Az elnökünk, Prohászka Csaba szerint nem lenne ideális, ha az idény végén bárki is kiesne az NB I-ből, mert a tabella nem fog reális képet mutatni, amíg a vírus jelen van. Továbbá azt javasolta, két nyolcas csoportban kezdődjenek meg a jövő évi küzdelmek, amivel a két Bajnokok Ligája-együttesnek sem növekedne meg a kötelező meccsszáma. Így a jelenlegi helyzettel ellentétben senki nem tologatná, halasztgatná a bajnokikat. És ha nem lenne a mostani bajnokságban kieső, a fiatalabbakat is bátrabban bele lehetne dobni a mély vízbe, nem kellenének a középszerű idegenlégiósok. Még szerencse, hogy a Veszprémi KKFT feljutott, mert ezáltal olyan tehetség, mint Fazekas Gergő az élvonalban bizonyíthat. Figyeljék meg, ha kicsit erősödik, néhány éven belül válogatott lesz! Amikor a játékát nézem, olyan, mintha csak Lékai Mátét látnám” – mondta Szilágyi István. |
– A válogatottban és klubcsapataiban is gyakorlatilag kihagyhatatlan volt. Miként viselte a családja, hogy ilyen sokat távol volt tőlük?
– Ahogy lejátszottuk a bajnokinkat a hétvégén, hétfőn mentünk edzőtáborozni a válogatottal. Ráadásul azokban az időkben az Európa-bajnokság helyett világkupákra jártunk. Ha rendeztek volna Eb-t, biztos nyerünk valamit, mert a nemzeti együttest egy egészen kivételes generáció alkotta. Büszke vagyok arra, amit elértem, ahogyan arra is, hogy kétszeres világválogatott lettem, aminek nagy rangja volt akkoriban, miután szakvezetők, edzői bizottságok állították össze ezeket a nemzetközi játékosokból álló csapatokat. Szerencsém volt, mert a feleségem maximálisan mellettem állt és támogatott, gyakorlatilag ő nevelte a gyerekeket. Csak most, az unokáimon látom, mennyi dologról lemaradtam, mert sohasem voltam otthon. A fiaimat, Zoltánt és Viktort viszont sokszor vittem magammal, mindig a cserepadon, a csapatorvos mellett ültek a mérkőzések alatt, így aztán ők is megfertőződtek a kézilabdával.
– Ha lenne egy kívánsága…
– Akkor azt kívánnám, minél hamarabb térjen vissza minden a régi kerékvágásba: a csapatok a pályára, a nézők a lelátóra, én pedig a sportcsarnokba.
– Mit üzen édesapjának a születésnapjára? – Milyen volt egy élsportoló gyerekeként felnőni? – Mi a helyzet a Kiellel? |