Mikler Roland: Ez volt az elmúlt időszak legjobb döntése

– Kívülről, a mozgásán nem látszik az idő múlása. Hogyan érzi belülről?
– Hazudnék, ha azt mondanám, nem érzem azt a több mint húsz évet, amit a sportágban eltöltöttem. De azt sem érzem, hogy holnap abba akarnám hagyni, mert már nem bírom a megterhelést. Ugyanannyi munkát végzek el, mint húsz éve, és próbálom tartani az eddigi tempót. Az edzéseken minden feladatot el tudok végezni, még nem látom azt, hogy futás közben lehagynának a fiatalok, a gyorsaságom nem kopott meg. Annyi szabadságom azért most már van, hogy szólhatok, ha kell a család miatt, de ebben ki is merül a „kedvezmény”, mert nem hagyok ki semmit.

– A januári Európa-bajnokságon az egyik oszlopa és vezére volt a fiatal csapatnak. Hogyan látja a saját szerepét a nemzeti csapatban?
– Nagyon jó, hogy úgy alakult, ahogy, és ott lehettem Svédországban. Emlékezetes élményt szereztünk mindenkinek – beleértve magunkat is. A torna előtt nem gondoltuk volna. Nemes feladat volt, hogy csapatkapitányként ennek a fiatal együttesnek az „alapzatát” adhattam, hiszen – miután több rutinos játékos is kiesett – én voltam a rangidős, s talán a legtapasztaltabb is a keretben.

– Amióta tavaly júliusban megszületett a két gyerekünk, Dominik és Narina, fenekestül felfordult az életünk. A szülők jól tudják, egy gyerekkel sem könnyű, hát még kettővel... Úgy voltam vele, hogy tíz világverseny után, amelyen Magyarországot képviseltem, ezúttal inkább a családot kellene választanom. Nekem 2004 óta mindent felülírt a válogatott érdeke, ám most úgy éreztem, a feleségem mellett kell maradnom. Azután éppen Kati nógatott, hogy menjek csak a csapattal, mert a kézilabdázás az életem, és amíg tudok segíteni, segítsek. Addig hónapokon át rágódtam azon, mit tegyek. Tavaly szeptember-október tájékán még biztos voltam benne, hogy otthon maradok a gyerkőcökkel, és csak karácsony előtt jutottam döntésre, hogy mégis megyek. Az is sokat számított, hogy az edzői stáb is nagyon szerette volna, ha a csapattal tartok.

– Hogyan emlékszik vissza az Eb-re? Mit várt és mit kapott?
– Köszönöm a feleségemnek, mert az elmúlt időszak legjobb döntése volt, hogy végül kiutaztam. Régen éreztem ilyen lendületet a magyar válogatottban, és régen voltunk ilyen közel ahhoz, hogy szép eredményt érjünk el világversenyen, még az olimpiai kvalifikáció is elérhetőnek tűnt. Pedig előzetesen nem voltak nagy elvárásaink, „csupán” egy jó, ütőképes csapat összekovácsolása lett volna a cél, amit messze túlteljesítettünk, sőt időnként jóval összeszokottabb, tapasztaltabb gárda benyomását keltettük. Nemhogy megbántam volna a döntésem – éppen ellenkezőleg: az Eb sokat adott nekem, új lendületet hozott a pályafutásomba, és rengeteg élménnyel gazdagodva jöttem haza.

– Említette, hogy az idei Európa-bajnokság előtt tíz világversenyen vett részt. Melyik volt a legemlékezetesebb és miért?
– Nem is kérdéses: a 2012-es londoni olimpia. Negyedik helyen végeztünk, de dobogó is lehetett volna belőle. Valóban sok világversenyen voltam a magyar válogatottal, és tudom, hogy mindenki ezt mondja, akinek megadatott, hogy képviselhette a hazáját az ötkarikás játékokon, de az olimpia tényleg más, felejthetetlen élmény. Teljesen más a légkör, az olimpiai faluban bármikor mellénk csapódhatott az NBA-kosaras Kobe Bryant, az úszó Michael Phelps vagy a teniszező Novak Djokovics. És olykor mellénk is csapódott... Emlékszem, az egyik ebédnél odajött hozzánk a teniszező Serena Williams, hogy elkérje a kitűzőnket, mert gyűjtötte őket. A falu olyan volt, mint egy nagy kohó, mindenki egy helyen élt, barátságok szövődtek, és ha szabadnapunk volt, közösen jártunk szurkolni a többi magyar versenyzőnek.

– És a pályán is más érzés?
– Mondhatnám, hogy kézilabdázni mindenhol ugyanolyan, de olimpián játszani mégis más, óriási adrenalinlökést ad az embernek. Eleve kevesebb játékos mehet a szűkebb keretek miatt, az olimpiai csapatba bekerülni önmagában rangot jelent, és a játékosokból sokszor olyan teljesítményt hoz ki a légkör, hogy maguk sem feltételeznék, képesek rá. Elsőként mindenkinek az Izland elleni, kétszeri hosszabbításban megnyert negyeddöntő jut az eszébe a londoni olimpiáról, nekem is, de svédek elleni, egyetlen góllal elveszített elődöntő is emlékezetes mérkőzés volt.

– Már ez az év sem volt könnyű. Kérdés, meddig marad a válogatott játékosa?
– Most úgy érzem, hogy a 2022-es hazai rendezésű Európa-bajnokságig mindenképpen szeretném folytatni, ott akarok lenni a srácokkal, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.

– Pályafutása során kulcsszerepet játszott hazánk két legerősebb klubjában, a Veszprémben és a Szegedben. Van önben emiatt valamifajta kettős érzés?
– Leginkább örömöt és büszkeséget érzek, hogy Magyarország két legnagyobb klubjában játszhattam, hiszen ezáltal én is csak több lettem. Nekem hatalmas előrelépés volt, amikor 2010-ben először Szegedre szerződtem, és bár akkor még nagy volt a különbség a két klub között, 2014-ben megnyertük az EHF-kupát, az egyesület történetének első nemzetközi kupagyőzelmét aratva. Azután igazoltam Veszprémbe, de közben a Szeged felnőtt hozzá, és „beleerősödve” a párbajba megvalósította a trónfosztást a bajnokságban és a Magyar Kupában. Amiatt pedig, hogy a két hazai nagycsapatnak szüksége volt rám, nem kellett külföldre igazolnom ahhoz, hogy magas szinten kézilabdázhassak.

– És hogyan élte, éli meg a két klub késhegyre menő rivalizálását?
– Tisztában vagyok vele, hiszen álltam mindkét oldalon... Igyekeztem, igyekszem profiként hozzáállni: a legjobbat kell nyújtanom az adott csapatomban, az érzéseimet pedig el kell tennem egy „fiókba”. Persze ezt elmondani könnyebb, mint megvalósítani... Mentálisan kezelni kell valahogy ezt a kettősséget, azt, hogy szinte mindenkit ismerek a pályáról, hiszen vagy a csapattársam, vagy az volt. Tudom, hogy a szurkolótáborok között is nagy a feszültség, de úgy gondolom, a drukkerek pontosan tudják, nekem hogyan, miért és milyen körülmények között kellett eljönnöm Veszprémből. Annak idején nagy port kavart a távozásom, kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, és döntést kellett hoznom.

– Említette, hogy a csúcskézilabdázás átéléséhez nem kellett külföldre szerződnie. Pályafutása során lett volna rá lehetősége?
– Több ajánlatom is volt a német Bundesligából 2012-ben, de nem élcsapatoktól. Ez is közrejátszott a döntésemben, hiszen Csányi Sándor érkezése után ekkor kezdődött meg Szegeden az építkezési folyamat, ezért döntöttem végül a maradás mellett. Egyrészt szerettem a várost, másrészt részese akartam lenni e folyamatnak, nem utolsósorban pedig így játszhattam a Bajnokok Ligájában, amit nem tehettem volna meg, ha Németországba igazolok.

– Mennyire változott meg az élete az utóbbi kicsit több mint egy évben, amióta családapa?
– Apának lenni fantasztikus érzés, főleg most, hogy a gyerkőcök már elmúltak egyévesek, és egyre intenzívebb közöttünk a kommunikáció. Alig várom, hogy edzés után hazaérjek, mert sokszor várnak már az ablakban. Már gördülékenyen megy minden, de nem volt ez mindig így – eleinte jóformán azt sem tudtuk a feleségemmel, hol vagyunk és mit kell csinálnunk. Kevés olyan éjszakánk volt, amit végig tudtunk aludni, de az is lehet, hogy egyáltalán nem volt. Sokáig a meccsek és az edzések miatt nem tudtam annyit segíteni neki, amennyit szerettem volna, a veszélyhelyzet alatt azonban igyekeztem kivenni a részem a gyereknevelésből. De még ma is a feleségem oldja meg az éjszakákat a picikkel, és rengeteg terhet vesz le a vállamról, így nekem sokszor csak a gyereknevelés legjobb része jut.

– A veszélyhelyzet alatt feltöltött videofelvétele tanúsága szerint a két gyerekét is bevonta az edzésbe. Hogyan viselte a bezártságot?
– Azt az időszakot ketté kell választani. Mint sportoló, csalódott és eleinte kissé dühös is voltam amiatt, hogy elmaradtak a nagy meccseink. A Szegeddel végre bizonyíthattunk volna, olyan lehetőség előtt álltunk a Bajnokok Ligájában, mint talán még sohasem, erre elvették tőlünk, akkor legalábbis így éreztem. A tehetetlenséget volt a legnehezebb feldolgozni, ami időbe telt, de végül elfogadtam, hiszen nem tehettem mást. Másrészt viszont sokkal többet lehettem a családommal, amit a legnagyobb ajándékként éltem meg.

– Mennyi szabadideje van a profi sportoló családapának?
– Minimális vagy még annyi sem. Egyébként a zene az, ami kikapcsol, ezért szerettem annyira DJ-ként dolgozni, de mindig is hobbiként tekintettem rá. Sőt, ha tehetem, még ma is követem az ismertebb lemezlovasokat és a klubokban játszott zenéket, bár már nem járok bulikba, nem maradok ki éjszaka, mert nincs rá időm. A buli persze nekem legtöbbször nem is buli volt, hanem munka, hiszen a DJ-ken sok ember szórakozása múlik, ennek megfelelően sok energiát kell belefektetni. A zene most úgy van jelen az életemben, hogy az utazások alatt, a hotelben vagy a meccsek előtt felrakom a fülest, és hallgatom, mert felpörget. Otthon nincs rá időm, és nem is tudok sehova elvonulni, a két gyerkőc mellett ez lehetetlen. Ezenkívül filmet nézni is szeretek, szerintem vagy milliószor láttam a Bud Spencer-, Terence Hill-filmeket.

– Harminchat évesen elgondolkodott már a jövőbeli tervein?
– Persze, de nincs konkrét elképzelésem, mivel még nem tervezem a visszavonulást. Most nem a kézilabdázásban képzelném el a jövőmet, hiszen kilencéves korom óta ezt csinálom, és tudom, milyen kötöttségekkel jár. Nem szeretném ugyanott folytatni, ezért szerintem szükségem lesz néhány évre, hogy távolodjak a sportágtól.

– És arra gondolt már, mennyi ideig kézilabdázik még?
– Addig, amíg számítanak rám, nem szeretnék megélhetési kézilabdázó lenni. Nagyon szégyellném magam. Ha abbahagyom, szépen akarom befejezni. A pályafutásom akkor lenne tökéletes, ha ott és úgy hagynám abba a játékot, amikor és ahogyan én akarom.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. szeptember 26-i lapszámában jelent meg.)