Férfi kézi: Az a vereség a mai napig kísért – Schuch Timuzsin

– Elérzékenyült, amikor bejelentette a   visszavonulását?
– Nem hosszabbítottam meg az idény végén lejáró szerződésemet a Ferencvárossal, vagyis tudatosan felkészítettem magam, hogy hamarosan eljön ez a pillanat is – mondta a Nemzeti Sportnak az FTC 35 éves védekezőspecialistája, egyben csapatkapitánya, Schuch Timuzsin, aki júniustól felhagy az aktív játékkal. – Az elhatározás hosszú folyamat volt, a bejelentés már könnyen ment.

– A koronavírus-járványnak van szerepe a döntésében?
– Ha nincs a vírus, talán más lenne a helyzet, lehet, az sem derült volna ki számomra, hogy a kézilabdázáson kívül is van élet. A karantén alatt kicsit utolértem magam a mindennapi teendőkben, sokat lehettem a kisfiammal, ráadásul nem kellett Budapest és Veszprém között ingáznom – ez akkora töltetet adott, hogy rájöttem, már nem sokáig fogok játszani. Amíg a fiatalabb csapattársaim alig várták, hogy újból legyenek meccsek, én mást éreztem.

– Nem egyik napról a másikra hagyja abba, ugye?
– Mindenképp kell mozognom, ugyanis ha hirtelen leállok, szépen sorban elkezd fájni mindenem. Azt szeretném, ha az izmaim tónusban maradnának, ezért konditerembe és úszni is eljárok majd. Sok időm és energiám nem volt eddig kipróbálni olyan sportágakat, mint a tenisz vagy a squash, sőt, a barátaim a cselgáncsot meg az ökölvívást is javasolták nekem. De az is elképzelhető, hogy levezetésként edzegetek egy kiscsapatnál, csak hogy el ne hízzak. Hogy edzősködöm-e majd? Nem szeretném elpazarolni azt a tudást, tapasztalatot, amit megszereztem, és nem mellesleg a kézilabdázás az életem. Ha mégsem nekem való, esetleg nem vagyok jó benne, más elfoglaltságot keresek.

– Gondolta volna, hogy a Fradi lesz az utolsó csapata?
– Veszprémben szerettem volna visszavonulni, kár, hogy nem sikerült megegyeznem a klubbal. Az FTC-től viszont kaptam még egy lehetőséget három évvel ezelőtt, remélem, sikerült élnem vele. Veszpréminek tartom magam, ott élek, minden odaköt.

– Hogyan került a    bakonyiakhoz?
– Csurgón kezdtem el kézilabdázni az általános iskolában. Sokan le akartak beszélni, hogy Veszprémbe menjek továbbtanulni, mindenkitől csak azt hallottam, hogy mekkora ott a verseny. Már majdnem sikerült teletömni a fejemet, és hajlottam afelé, hogy játékosként is inkább Pécs a legmegfelelőbb nekem, amikor édesapám felkereste Kiss Szilárdot. A mester meggyőzte aput, hogy mindenképp adjam be a jelentkezésemet, sőt, a veszprémi sulit jelöljem meg első helyen. Ez ráébresztett, hogy senkire sem szabad hallgatnom, csakis rajtam múlik, mire viszem az életben. Ahhoz, hogy az álmainkat valóra váltsuk, elsősorban akarat és szorgalom kell, és nekem mindkettő megvolt.

– Többek között háromszoros román bajnoknak is mondhatja magát.
– A Győri ETO-ból kerültem Konstancába, életem egyik legjobb döntésének tartom, hogy odaigazoltam. Négy évet húztam le a románoknál, pedig a veszprémiek többször ki akartak vásárolni a szerződésemből. Jó csapatunk volt, a Bajnokok Ligájában játszottunk, fiatalon nagyon sok lehetőséget, terhelést kaptam, ott váltam igazán felnőtté. Sohasem felejtem el azt a napot, amikor a szüleim telefonáltak, hogy megölték Marian Cozmát. Féltettek, hogy magyarként mi lesz velem Romániában. Nem kellett, mert semmilyen atrocitás nem ért, nagyon szerettek a Constantánál. A csapattársaimmal elmentünk Marian családjához leróni a tiszteletünket. Amikor az édesapja megtudta, hogy nemcsak magyar vagyok, hanem még a Veszprémben is játszottam, megölelt, s a nyakamban borult. Nagyon elérzékenyültem.

– A Kielce ellen elveszített Bajnokok Ligája-döntőt feldolgozta már?
– Az a vereség a mai napig kísért. Úgy voltam vele, az idő majd megszépíti az emlékeket, főleg ha később megnyerjük a BL-t, de ez sohasem jött össze. A Kielcéhez hasonlóan a Barcelona is megvert minket a Bajnokok Ligája fináléjában, mégis kedves emlék, mert jobb csapattól kaptunk ki. Szerencsére sok címet, kupát nyertünk a Veszprémmel, nem is tudnék egyet választani közülük.

– Tényleg nem tud veszíteni?
– Utálok, mindig mindenkinél jobb akarok lenni. Így volt ez gyerekként az iskolában, majd felnőttként a pályán. A csapattársaim sokat zrikáltak a karácsonyi ajándékosztáskor, mert tudták, mindenből versenyt csinálok, legyen az csapd le csacsi vagy piros pacsi. Társasjátékozás közben néha még most is összeveszem a testvéremmel.

– Volt példaképe?
– Nehéz bárkit is kiemelni, ha mégis egy embert kellene választanom, az Pérez Carlos lenne, aki sokadvirágzását élte, amikor Veszprémbe kerültem, majd még negyvenöt évesen is világklasszisnak számított. Kivételes játékos volt, hatalmas szívvel.

– Százhetvenszer húzhatta magára a címeres mezt. A londoni olimpián elért negyedik hely a legnagyobb sikere a válogatottal?
– A mongol gyökereimet sohasem tagadtam le, de én magyar vagyok, itt nőttem fel, ezért nekem az jelenti a legnagyobb megtiszteltetést, ha a hazámat képviselhetem. Van hiányérzetem azzal kapcsolatban, hogy világversenyen nem szereztem érmet a válogatottal, a londoni negyedik helyet viszont mégsem lehet összehasonlítani a Kielce ellen elveszített BL-döntővel. Az izlandiak legyőzésében azonban a szerencsének is nagy szerepe volt, meg Fazekas Nándornak, aki a végén kifogta a büntetőjüket, és Lékai Máténak, aki döntetlenre mentette a meccset. Ha ez nincs, a négy közé sem jutunk be.