Eduarda Amorim: Ugyan most búcsúzom Győrtől, de nem örökre

ÍGY BÚCSÚZIK EDUARDA AMORIM GYŐRTŐL – AZ NSO TV (NAGY-PÁL TAMÁS, SZABÓKY ZSOLT) RIPORTJA (magyar felirat bekapcsolható)

EL KELLETT FOGADTATNIA MAGÁT

„A BL-meccseken figyelhetett fel rám a ETO vagy a pekingi olimpián, ahol tíz gólt lőttem a magyar válogatottnak a csoportkörben. Jól emlékszem az első győri tréningemre 2009-ben, az akkori edző, Konkoly Csaba mutatott be a lányoknak. Nagyon izgultam, alig tudtam megszólalni, de a társaim kedvesen fogadtak. A beilleszkedésemet nehezítette, hogy kevesen beszéltek angolul abból a csapatból. Pálinger Katalin sokat segített, közel laktunk egymáshoz, és mivel nem volt jogosítványom, ő fuvarozott az edzésekre.

Kezdetben többen nem értették, mit keres egy brazil az ETO-ban. Természetes reakció, egyfajta védekezési mechanizmus, amikor új játékos érkezik, először a konkurenciát látják benne. Ehhez már hozzászoktam az évek során. Mivel nem értettem a nyelvet, legfeljebb a testbeszédből szűrhettem le a reakciókat, de inkább a feladatomra koncentráltam. Az edző elégedett volt a munkámmal, és már az első meccsemen sikerült elnyernem a szurkolók szimpátiáját a kemény védekezésemmel. Miután a társaim is belátták, hogy segíteni szeretnék a teljesítményemmel, a pozitív hozzáállásommal, néhány hónap után elfogadtak.”

A LEGJOBB HANGULATÚ CSARNOK

„Az első sokk akkor ért Európában, amikor Brazíliából Macedóniába igazoltam: profi környezetbe csöppentem, sokkal többet kellett edzenem. Győrben is így volt, csak nagyobb méretekben. A klub, az infrastruktúra, a cél, minden komolyabb volt, az ETO már akkor is a BL-címért harcolt. Itt kellett először teljesen egyedül boldogulnom. Amikor elköltöztem Sao Paulóba, ott volt a nővérem, a Kometalban szintén, így mindig megoszthattam vele a napi élményeimet. Győrben az első időszakban kissé magányosnak éreztem magam, mivel a barátom is csak egy évvel később tudott követni. Macedóniában közvetlenebbek voltak az emberek, itt nagyobb távolságot tartottak, de ez is megváltozott az idő múlásával. Tudtam, mit akartam, és akinek világos célja van, mindent megtesz azért, hogy elérje.

Azért is akartam megtanulni a nyelvet, hogy megértsem a magyarok gondolkodását. Az ételekkel nem volt gondom, szeretem a magyar konyhát, kivéve a nagyon fűszeres fogásokat. A levesek különösen ízlenek, a gulyás mellett a marhapörkölt és a tejfölös tészta is nagy kedvencem, na és a kakaós csiga. Egyszer megpróbáltam otthon elkészíteni, de nem lett az igazi. Bevallom, jobban szeretek enni, mint főzni.

A régi Magvassyban volt a legjobb atmoszféra, ahol valaha játszottam. Mindig megtelt a csarnok, és miután alacsony volt a belmagassága, a szurkolók meg közel ültek a pályához, folyton nagy hangzavar uralkodott. Igazi katlanhangulatot teremtettek a meccseinken, tényleg éreztük a hazai pálya előnyét. El kellett fogadnunk, hogy minden klubnak megvannak a fejlődési szakaszai, és egy idő után kinőttük a régi csarnokot.”

FORDULÓPONT A SZEMLÉLETÉBEN

„Karl Erik Böhn volt pályafutásom egyik legfontosabb edzője. Tényleg hitt a képességeimben, különösen támadásban. Mindig azzal biztatott: »Duda, megvan benned minden, csak legyél magabiztos!« Teljesen megváltoztatta a hozzáállásomat, elkezdtem dolgozni azon, hogy jobban higgyek magamban. Ez fordulópontot jelentett: előtte voltak nagyon jó meccseim, aztán rosszabbak, nem voltam elég kiegyensúlyozott. Ezután váltam igazi topjátékossá, és ebben Karl Erik segített.

Az újságokban arról írtak, hogy igazi kézilabdashow-t varázsoltunk a meccseinken. Mintha valaki megfestette volna, olyan szemet gyönyörködtetően játszottunk, a szurkolók is élvezték. Különleges volt KEB-bel dolgozni, megérdemelte, hogy a klub emléket állítson neki az arénában, beírta magát a győri és magyar kézilabdázás történelmébe. A betegség sajnos mindig a legjobbakat ragadja el, nagyon szomorúak voltunk miatta…”

CSAPATKÉNT ELVISELNI A NYOMÁST

„Pontosan nem tudom, miért bukott el több nemzetközi kupadöntőt is az ETO, de azt hiszem, az jelentette a kulcsot, hogyan tudjuk kezelni a nyomást. A döntő pillanatokban hiányzott a magabiztosság, ezen Ambros Martín érkezésével tudtunk változtatni. Az egyik első mondata az volt, hogy minden ott van a kezünkben, hogy sikeresek legyünk, csak jobban kell figyelnünk a részletekre. Úgy értünk el vele az idény sorsdöntő szakaszához, hogy megvolt a kellő önbizalmunk. Megtanította nekünk, ha érezzük is magunkon a terhet, nem vagyunk egyedül, ott van az egész csapat, és mindenki számíthat a másikra.

Sokat kellett azért tennünk, hogy valódi csapattá érjünk, és minden helyzetben bízzunk egymásban. Előtte az ehhez szükséges mentális felkészülés kevésbé volt jellemző. Böhn volt az első, aki nagy hangsúlyt fektetett rá. Vele szép támadásokat vezettünk, Martín meg összerakta a védekezésünket, és megtalálta az egészséges egyensúlyt a kettő között.

Közben egyre több külföldi ismert játékos érkezett, velük csak nyert a klub. Mindenkitől tudtam tanulni valamit. Heidi Löke kivételes volt, úgy edzett, mint egy gép. Katrine Lunde megtanította, hogy még nagyobb legyen bennem a versenyszellem. Még ha fociztunk is az edzés elején, mindig győzni akart, én meg nem értettem, miért olyan mérges, ha nem sikerült. Később átvettem a mentalitását. De például Nycke Groot és Yvette Broch is sokat adott a csapatnak, nagyban hozzájárult a jó hangulathoz.”

A LEGKEDVESEBB BL-SIKEREK

„2013-ban nyertem az első BL-trófeát a Győrrel. Nagyszerű érzés volt, az egyik legjobb, amit átéltem karrierem során. Akkor még nem volt final four, a döntő első mérkőzését Larvikban játszottuk, s három góllal nyertünk. A megelőző döntős meccseinken egy kivételével mindig kétgólos volt a különbség. Amikor megszereztem a háromgólos előnyt jelentő gólt, Görbe megölelt és azt mondta, így már nem veszíthetjük el. A visszavágón is remekeltünk, Katrine Lunde kiválóan védett, a norvégok láthatóan tartottak tőle. A győzelmünk után a mennyországban éreztem magam, egész nyáron a We Are The Championst hallgattam vezetés közben a kocsimban.

A sikerrel minden teher lekerült rólunk, mert a klub már évek óta hajszolta a kupagyőzelmet. A második BL-arany megnyerése során már úgy éreztem, mintha edzésen lennék. Nyoma sem volt az idegeskedésnek, míg az első alkalommal a torkomban dobogott a szívem. Nekem a negyedik győzelem volt még különleges, amikor a Vardar Szkopje ellen hosszabbításra kényszerültünk. Nem játszottam jól a rendes játékidőben, de a ráadásban több fontos gólt lőttem, és végül nyertünk. Csapatként nagyon erősek voltunk, végig hittünk egymásban, ez volt a kulcs. Tudtuk, hogy lehetnek nehéz pillanatok, de azt éreztük, bármi történhet, győzni fogunk, és így is lett.

Kiss Éva utolsó másodperces védése megmutatta, hogy minden játékos fontos tagja a csapatnak. Mindenkinek készen kell állnia, hogy bármikor segíteni tudjon. Vele és Anja Althausszal is barátok lettünk. Minden idényben van, akit közelebb érzel magadhoz. Hiányoznak, de szerintem Évinek a kisbabájával még szebb az élete.

A győzelmek után tartott bulik szintén emlékezetesek voltak. Az idény közben nincs sok időnk kikapcsolódni, így ezeken a napokon igazán elengedhettük magunkat. A történtekről csak annyit árulhatok el, hogy ilyenkor egymásnak és az edzőknek is új oldalát ismerhettük meg…”

NULLÁRÓL ÚJRAKEZDENI

„A 2013-as év életem egyik legszebb időszaka volt. A BL-győzelem után a nyáron férjhez mentem, és decemberben megnyertem a világbajnokságot a brazil válogatottal. A következő esztendőben aztán súlyos térdsérülést szenvedtem, és mindent a nulláról kellett kezdenem. És nem csak a mozgásra értem, hanem újra fel kellett építenem az önbizalmamat. Féltettem is a lábamat az első időszakban, így még hosszabb időt vett igénybe a rehabilitáció. Az igazat megvallva, még jól is jött a kihagyás, mert a testem egyértelműen jelezte, hogy elég volt. Ebből tanulva a visszatérésem után még jobban odafigyeltem magamra, mikor van szükségem pihenésre, szóval profibb lettem.

2012 óta veszem igénybe mentáltréner segítségét. Előbb norvég szakemberrel dolgoztam együtt, most pedig dánnal. Úgy látom, a skandinávok a sportpszichológia terén a világ előtt járnak. Előfordul, hogy csak kéthavonta beszélünk, de az egyéntől függ, éppen mire van szüksége. A műtétem után is igen hasznosak voltak a tanácsaik, elmagyarázták nekem, lépésről lépésre kell haladnom, segítettek a tervezésben. Később arra helyeztük a hangsúlyt, hogyan tudnék az edzések vagy a mérkőzések alatt végig koncentrálni.”

ÁTALAKULT GYŐR IS, NYÜZSGŐ VÁROSSÁ VÁLT

„Tizenkét évvel ezelőtt Győr nem volt olyan nyüzsgő város, mint most. Előfordult, hogy bementem a központba és nem volt ott senki. Aztán az emberek is megváltoztak, egyre többen jártak szórakozni, kávézókba, éttermekbe. Kulturálisan sok minden átalakult, de normális, hogy egyre több embert látni az utcákon. Azért is szeretem Győrt, mert kiváló az elhelyezkedése, közel van Budapest, el tudunk menni Pozsonyba vagy Bécsbe – már ha nincs éppen világjárvány.

Az évek során sok helyre eljutottam Magyarországon, több gyógyfürdőbe is, Hévízen például a szüleimmel jártam, nem is tudtam előtte, hogy Európa legnagyobb gyógyhatású meleg vizes tava. Anyukám többször jött Győrbe, de apukámnak túl hideg volt az időjárás, és ő még havat sem látott. De azért általában évente, kétévente egyszer meglátogattak a szüleim. Már nyugdíjasok, élvezik az utazást, van, hogy én hamarabb kifulladok egy nagyobb séta során, mint ők. Nagy szükségem lenne anyura a Rosztovba költözéshez, de a járvány miatt nem akarok kockáztatni. Decemberben remélhetőleg már meglátogathatnak.”

FELELŐSSÉGTELJES, MOSOLYGÓS VEZÉR

„Görbével olyan régóta vagyunk az ETO-nál, hogy még nagyobb felelősséget érzünk az eredmények iránt. Ugyanazt gondoljuk a csapatszellemről, mindig győztes Győrt szeretnénk látni a pályán, ezért odafigyelünk arra, hogy összefogjuk a társaságot. Sok sztárcsapatnál láttam, hogy az egók mögött a csapat érdeke háttérbe szorul. Az újakban is lángra kell lobbantanunk a tüzet, hogy megértsék, milyen fontos, hogy továbbra is nyerjünk. Mindez könnyebb, ha élvezzük hozzá az edző támogatását. Ambros például korábban megkért engem, Görbét és Heidit, hogy vezessük a többieket.

Sokan megjegyzik, hogy mindig mosolygok. Ez talán abból is fakad, hogy érzem, a társaim bíznak bennem. Sohasem voltam karót nyelt ember, szeretem az élet napos oldalát. Játékosként az is a feladatunk, hogy inspiráljunk másokat. Ha azt látják rajtunk a fiatalok, hogy kedvetlenül játszunk, talán nem is akarnak majd kézilabdázók lenni. Sokkal jobb érzés nézni egy olyan csapatot, amely vidám játékosokból áll. Ám ezt a hozzáállást is gyakorolni kell: 2014-ben harminc napig kibírtam anélkül, hogy panaszkodtam volna. Mondjuk az is igaz, hogy ötször kellett újrakezdenem. Minden rossz helyzetben azt nézem, mit tudnék tanulni belőle.”

EDDIG NEM VOLT ÉRTELME VÁLTANI

„Szerettem volna a legtöbbet kihozni a karrieremből, ezért nem volt értelme korábban elszerződni, mert Győrben mindig a végső győzelem volt a cél. Az utolsó győri szerződésem aláírása előtt tényleg úgy éreztem, hogy változásra van szükségem, mert túl sok ideje vagyok már egy helyen. De nagy bátorság kellett volna a távozáshoz. És beigazolódott, hogy megint csak ez volt a helyes döntés, hiszen újabb trófeákat nyertem az ETO-val. Ha valaki ennyire ragaszkodik egy klubhoz, nehéz nemet mondani a hosszabbításra. Itt mindent megadtak, amire szükségem volt, és a győztes mentalitás erősebb volt bennem, ezért maradtam.

Szerencsés vagyok, hogy a férjem az első évet követően utánam tudott jönni, és a távolból is intézhette az ügyeit. Az iránta érzett tiszteletből szerettem volna, ha az utolsó győri idényemben felkerül a neve a mezemre. Dean sohasem akart befolyásolni a döntéseimben, csak támogatott.

Az utóbbi két évben előfordult, hogy olyan fáradtnak éreztem magam, hogy én is elgondolkodtam azon, szeretném-e tovább folytatni. De nem kerültem olyan mélyre, mint Groot vagy Broch. Ha nem emlékeztetnek rá vagy emlékezteted saját magadat, hogy élvezd a sikerhez vezető utat, akkor könnyű kiégni.

Eredetileg úgy terveztem, hogy Tokió után lemondom a válogatottságot, és az utolsó idényben csak a klubomban lépek pályára, de a járvány sok mindent átírt. Nem akartam eldobni az esélyét, hogy ott legyek a negyedik olimpiámon. Nem én vagyok az első játékos, aki megváltoztatja a döntését, és tovább játszik. Amikor a Rosztov ajánlatot tett, úgy éreztem, nem mondhatok rá nemet, mert évek múlva is azon emészteném magamat. Mindig ott motoszkált bennem a kíváncsiság, hogy megismerjek egy új klubot. Egy kevésbé ambiciózus csapathoz már nem mentem volna el.”

FELDOBÁLTÁK, SKANDÁLTÁK A NEVÉT

„A Magyar Kupa-döntő után jutott eszembe, hogy felkapom Görbét, majd csatlakoztak hozzám a többiek is. Csak apró figyelmesség volt, de kijárt neki azért, amit a klubért és a női kézilabdázásért tett. Játékosok jöttek-mentek, de ő mindig itt volt, és végigkísérte az én győri éveimet is. Nélküle a klub sem tartana ott, ahol most tart. Aztán egészen megsajnáltam a lányokat, mert Görbe után engem kellett emelgetniük a nyolcvanöt kilómmal. Sokat jelentett, hogy a levegőbe dobáltak, még sohasem történt velem hasonló. A fináléig csak sodródtam az eseményekkel, egyik meccset követte a másik, és nem engedhettem át magamat az érzelmeknek. Amikor aztán a szurkolók a lefújás után elkezdték a nevemet is skandálni, nem tudtam visszatartani a könnyeimet.

A BL-final four hétvégéje már végig nagyon érzelmesen telt. Megeredtek a könnycsapok, nemcsak a pályán sírtam, hanem a buszon és az öltözőben is. Sok minden kavargott a fejemben, szomorú voltam, hogy nem lett meg az újabb trófea, de közben lepörgött előttem a Győrben töltött tizenkét év, és rájöttem, hogy jóval több a kellemes emlékem. A Görbével összeölelkezős fotóink bejárták a világot, otthonról is sok üzenetet kaptam. Sohasem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat.”

NAGY CSALÁDOT TERVEZNEK

„A jövőben is szívesen dolgoznék a sportágban, szeretném átadni a tapasztalatomat, segíteni naggyá tenni a női szakágat. Még nem tudom, hol és milyen pozícióban lesz módom erre. Levelezőn sportmenedzsment mesterkurzusra járok a Johan Cruyff Intézetben. Lehetőségem van lassabban haladni, így nem vesz el olyan sok időt a napjaimból.

A legjobb esély akkor nyílik majd előttem, ha Európában maradunk. Nehéz is lenne már visszailleszkednem a brazil hétköznapokba. Az évek során részben európaivá váltam, lenyugodtam, korábban túl hevesen viselkedtem, a pályán is… Itt azt látom, az emberek komolyabbak, míg otthon lazábbak, nem gondolnak annyit a jövőre, csak a mának élnek. A családunk persze hiányzik – és korábban mindig azt mondtuk a férjemmel, hogy öt gyereket szeretnénk. Majd meglátjuk, Isten megadja-e, de az biztos, hogy nagy családban gondolkodunk, a szüleimtől is ezt láttam. Úgy tartják, az első gyerek után az ember átgondolja a terveit, így valószínűleg egyesével fogunk haladni.”

SZÍVÉBEN A SZURKOLÓK SZERETETÉVEL

„Magammal viszem a szívemben a szurkolók szeretetét. Úgy érzem, igazán megkedveltek Győrben, és elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, a mosolyommal, a vidámságommal együtt. Tényleg elismerték a munkát, amit beletettem, és ennek nagyon örülök. Magammal viszem az emlékeimben a barátaimat is. Szerencsés vagyok, mert remek embereket ismerhettem meg, és rengeteg barátot szereztem. Nagyon remélem, hogy a sors nem választ el minket egymástól, és kapcsolatban maradunk.

Ugyan most búcsúzom, de nem örökre. Úgy érzem, hamar vissza fogok térni, immár »egyszerű« látogatóként. Végre kimehetek majd a meccsekre nézőként, és még a játékvezetők ítéleteit is nyugodtan kommentálhatom. Természetesen az elért szép eredmények is velem lesznek, no meg a magyar nyelv, amit megtanultam – egy kicsit. Bízom benne, nem fogom elfelejteni…”