Görbicz Anita: Úgy érzem, kerek a pályafutásom

„MINDEN PILLANATÁT ÉLVEZNI AKARTAM A JÁTÉKNAK” – AZ NSO TV (NAGY-PÁL TAMÁS, SZABÓKY ZSOLT) RIPORTJA„MINDEN PILLANATÁT ÉLVEZNI AKARTAM A JÁTÉKNAK” – AZ NSO TV (NAGY-PÁL TAMÁS, SZABÓKY ZSOLT) RIPORTJA

– Az elmúlt hetekben mindenből lejátszotta az utolsót: bajnokiból, kupameccsből, Bajnokok Ligája-mérkőzésből egyaránt. Hogy tudott lelkileg felkészülni a búcsúra?
– Próbáltam elfogadni, hogy lassan itt a vége, a mérkőzések utáni interjúk során éreztem igazán, hogy nem vagyok még kész az elköszönésre. Talán erre nem is lehet felkészülni, mindenesetre próbáltam megélni játékoskarrierem utolsó pillanatait. Nem mondom, hogy vártam a végét, de ahogy itt ülök a trófeák előtt, úgy érzem, kerek a pályafutásom, és büszke lehetek magamra.

– A Magyar Kupa négyes döntőjének megnyerése után a klubtól távozó Eduarda Amorim ötlete volt, hogy feldobálják a csapattársai. Jól láttuk, hogy eléggé meglepődött az akción?
– Igen, így volt. Duda azért jobban készült erre, és sokkal inkább számon tartotta, hány napunk van hátra még győri színekben. Én tényleg igyekeztem ezzel nem foglalkozni, csak próbáltam az utolsó mérkőzésekre a lehető legjobban koncentrálni és felkészülni, nem akartam, hogy a gondolataim csak a búcsú körül forogjanak.

– Egyébként előfordult már, hogy feldobálták?
– Szerintem nem, de Duda volt például, aki azt is tudatosította bennem, hogy a Buducsnoszt elleni hazai BL-negyeddöntő volt az utolsó meccsem a sorozatban, amelyet Győrben játszottam. Kedves volt, kaptam tőle egy szép virágcsokrot.

– Az is jelképesnek tűnt, hogy világsztár csapattársai közül mindenki önnel szeretett volna közös fotót készíteni.
– Nagyon jó emberek vesznek körül, öröm velük együtt játszani. Szerencsés vagyok, mert Győrben mindig kiváló csapattársakat tudhattam magam mellett, akik nemcsak játékosként voltak kimagaslóak, hanem emberi tulajdonságaik miatt is. A sikereket csak így, együtt érhettük el. Természetesen a társaim is tudják, hogy itt a vége a pályafutásomnak, talán ők is örültek, hogy velem játszhattak. Akad olyan a jelenlegi keretben, aki saját bevallása szerint miattam kezdett kézilabdázni.

– Elárulja, ki?
– Inkább hagyjuk... (nevet). De jólesik, hogy tisztelnek és felnéznek rám, miközben egy vagyok közülük.

ÖRÖKKÉ NYERNI AKART

– Fiatalon néha öntörvényű játékosnak tűnt. Hogyan emlékszik vissza az akkori énjére, amikor berobbant az élvonalba?
– Igen, sokan használták velem kapcsolatban ezt a jelzőt, én viszont fiatalon is próbáltam élvezni minden meccset, és persze örökké nyerni akartam. Élveztem nézők előtt játszani, megmutatni nekik, mit tudok. Azt hiszem, ez elég sokszor sikerült, amikor meg nem, az is hozzásegített, hogy egyre jobb játékossá váljak, tanultam a hibákból. Fiam, Boldizsár születése után még türelmesebbé, nyugodtabbá, átgondoltabbá váltam a pályán.

– A kezdetektől ismert félmosoly az arcán végig megmaradt pályafutása során. Mindig szórakoztatni szerette volna a nézőket?
– A jelenlegi kézilabda talán már nem annyira látványos, egyre tolódunk a futásra és erőre épülő játék felé. Én valóban jobban szerettem a régebbi időket, amikor több volt a fineszes megoldás, a szépség és talán még a drukkerek is jobban élvezték, amit láttak. Mindig meg akartam mutatni, amit edzésen tanultam vagy éppen ellestem mástól.

– Nagyon korán, 17 évesen mutatkozott be a győri felnőttcsapatban. Könnyen sikerült elfogadtatnia magát az öltözőben és a pályán?
– A debütálásom előtt már régóta a felnőttekkel edzettem, és nagyon nem volt könnyű, mert sok társam tíz-tizenöt évvel volt idősebb nálam. De nekik köszönhetem, hogy később már kezdő játékosként számoltak velem, rengeteget tanultam tőlük, és sok segítséget kaptam.

– Volt, aki a szárnyai alá vette?
– Többen is. Hoffmann Beátára, Bordásné Horváth Mariannra vagy éppen Nagy Anikóra mindig számíthattam. Később Pálinger Kati is rengeteget segített.

– Irányítóként már fiatalon óriási teher került a vállára. Ezzel hogyan tudott megbirkózni?
– Nem éreztem igazán nyomást, csak a legjobbamat akartam nyújtani. Ha nem sikerült valami, nem foglalkoztam „külső” véleményekkel, csak az számított, amit az edzőm és a társaim mondanak. Később lelkisebb lettem, akkor azért megérintett néha egy-egy szurkolói kritika. A sikereket pedig mindig könnyebb feldolgozni.

– Az ETO 1959 után 2005-ben lett újra magyar bajnok, lényegében innentől datálható a dominanciája itthon, a nemzetközi sikerek viszont csak később jöttek. Végig kellett járni egy tanulási folyamatot?
– Azt hiszem, már a szintén 2005-ben megnyert Magyar Kupa után azt gondoltuk, végre valami a helyére került, eljött a mi időnk, nem csak ezüst- meg bronzérmeket szerezhetünk. Mindenért keményen meg kellett küzdenünk, és a kudarcokból rengeteget tanultunk, személy szerint én és a klub is.

– Hogyan élte meg, hogy a nemzetközi kupákban többször is ott voltak egy lépésnyire a végső győzelemtől, és sokáig mégsem jött össze?
– Nagyon nehezen. Igaz, akkoriban sem volt sok szabadidőnk, és gyorsan át kellett lépni a kudarcokon, mert villámgyorsan jött a következő évad és a felkészülés, így nem tudtunk mást tenni, csak azt mondtuk, ezúttal megcsináljuk. Sokáig hajtogattuk, hogy „majd legközelebb”, és ennyi idő alatt rájöttünk, nem elég mondani, tenni is kell érte. Még akkor is kerestük, hogyan kerülhetünk közelebb a végső sikerhez, ha úgy éreztük, mindent megtettünk. És ez volt a kulcs, hogy mindig fejlődni akartunk.

EGYET AZÉRT JÓSOLT VOLNA

– A 2013-as első BL-sikerrel került le a teher a csapatról?
– Igen, hihetetlenül felemelő érzés volt végre nyerni, és hatalmas kő esett le a szívemről. Azt éreztük, végre megjött a nagy siker, megtérült a befektetett iszonyatos mennyiségű munka. És most megint a kupákra nézek – meg nem mondtam volna tíz évvel ezelőtt, hogy ötszörös Bajnokok Ligája-győztes leszek. Na jó, egyet azért jósoltam volna...

– A klubbal együtt fejlődött és ért meg a nagy győzelmekre?
– Ez így igaz. Az egyik elveszített BL-döntő után egy kívülálló azt mondta, hogy jó a csapatunk, csak hiányzik valami belőle. Akkor azt gondoltam, honnan tudhatná ő, amikor nem látja, hogy nap mint nap mit dolgozunk, edzünk a sikerért. Azért arra jó volt a kritika, hogy még többet morfondírozzak, mi kellhet a győzelemhez, és aztán talán sikerült rájönnöm valamire, amit átadhattam később a csapatnak.

– Mi volt a titok?
– Még jobban meg kellett nyílniuk a játékosoknak egymás felé, és bízni a másikban. Rengetegszer ültünk össze nagy meccsek előtt, ilyenkor folyamatosan próbáltam tudatosítani a lányokban, ha hibázik valaki, ott lesz a társ, hogy segítsen. Sok olyan együttes nem nyert semmit, amelyben világsztárok voltak, szerintem mi csapatként lehettünk mindig sikeresek.

– Minden öltözőben kell lennie hierarchiának, és evidens, hogy az ETO-éban Görbicz Anita volt a csúcsán. Volt, aki nem tudott vagy nem akart ebbe a hierarchiába betagozódni?
– Ne kérdezze, hogy ki, de igen, viszont nem is játszott sokáig Győrben.

MÉG JÁTÉKOS MARAD

– Hogy élte meg, hogy irányítóból kikerült a szélre?
– Először nem gondolkodtam sokat rajta, a lényeg az volt, hogy játsszak és részese legyek a sikereknek. Hazudnék, ha azt mondanám, egy idő után nem esett rosszul, de aztán rájöttem, hogy akkor ezen a poszton kell új kihívásokat keresnem, és csak arra koncentráltam, hogy ott legyek a legjobb, és a maximumot nyújtsam a sikerért.

– És azt is bizonyította, hogy szélről is vezérré tud előlépni.
– Amikor a bal szélre kerültem, a társaim is tisztában voltak vele, hogy alapvetően nem az az én posztom, és hogy irányítóként gondolkodom. Éppen ezért sokszor előfordult, hogy a belső posztokon játszók tőlem kértek segítséget.

– Az elmúlt hónapokban a játékoskarrierje párhuzamosan futott az új életével, hiszen a válogatott szakmai stábjában is dolgozik, illetve beugró vezetőedzőként is kipróbálhatta magát az ETO kispadján. Változott ettől a kapcsolata a csapattársaival?
– Szerintem nem. Mindenki tisztában van vele, hogy maradok a klubnál sportigazgatóként, és ennek talán örülnek is. Úgy gondolom, nem azt várják tőlem, hogy folyton az irodában legyek, hanem hogy bemenjek az öltözőbe, és ha kell, segítsek. Én úgy gondolom, lélekben még egy-két évig biztosan játékos maradok, csak éppen lesznek más feladataim is.

– Melyik volt a legjobb győri csapat, amelyben játszott?
– Ez nagyon nehéz kérdés, és csak azt tudom mondani, amit már korábban is. Mindegyik remek volt valamiért, még azok is, amelyekkel végül nem nyertünk semmit. Imádtam a Magvassy-sportcsarnok családias hangulatát, a meccsek előtt két órával kijöttek a szurkolók, hogy legyen helyük, már akkor tele volt a létesítmény, amikor mi megérkeztünk a mérkőzésre.

– Olyan játékos volt, akivel sajnálja, hogy nem játszhatott együtt?
– Igen, Bojana Popoviccsal jó lett volna együtt szerepelni, szívesen kiszolgáltam volna irányítóként.

– Volt olyan pillanat, amikor megfordult a fejében, hogy eligazol? Egyszer például biankó szerződést nyomtak az orra elé.
– Két lehetőségem is volt, ami kecseg­tetőnek tűnt. Az egyik valóban a biankó szerződéses történet, de akkoriban még nagyon a karrierem elején voltam. Dániába hívtak, ahol napi egy edzés volt a divat, én pedig megszoktam a napi kettőt-hármat. Nem hiszem, hogy jó ötlet lett volna odaigazolni, talán egy-két évig hoztam volna azt a nívót, amit megszoktak tőlem, aztán visszaesett volna a teljesítményem.

– És a másik ajánlat?
– A Valencia keresett, ki is mentem két napra Spanyolországba. Nagy foci­őrült voltam, és csak annyit kértem, kapjak egy bérletet a Mestalla Stadionba, de aztán épp csődbe mentek, így nem igazoltam oda sem. Egyébként nem fordult meg a fejemben a váltás, én itt akartam elérni a sikereimet.

– Mit jelent önnek, hogy az ETO klublegendájává vált?
– Ez óriási büszkeség, bár nem szeretném magamra aggatni ezt a jelzőt. Az ETO a második családom, boldoggá tesz, hogy itt értem el sikereket, és a nehéz helyzetekből is felálltam. Amikor gyerekkoromban kijöttem ide egy mérkőzésre és láttam a szurkolókat, azt akartam, hogy később nekem tapsoljanak, engem buzdítsanak. Át akartam élni ezt a csodálatos érzést. Nagyszerű pályafutásom volt, de rengeteg munka áll mögötte.

– A tehetség és a munka milyen arányban eredményezte, hogy ilyen magas szintre jutott?
– Nagyjából egyenlő. Nem mondom, hogy nem voltam tehetséges, mert gyerekként is láttam, hogy olyan képességeim vannak, amelyek a társaimak nincsenek. Ez azonban alázat, győzni akarás nélkül nem ért volna semmit.

NEM KAPHAT MEG MINDENT

– Az első nagy tornája a válogatottal a 2003-as világbajnokság volt, amelyen ezüstérmet szerzett a magyar csapat. Tartja azt a véleményét, hogy a nemzeti csapat mezében ez a kedvenc viadala?
– Igen, óriási élmény volt. Már a csoportmeccseinket is telt ház előtt játszottuk Horvátországban, olyan volt, mintha hazai pályán lennénk. Nyilván jobb lett volna aranyéremmel hazatérni, de manapság azért nagyon örülnénk egy vb-ezüstnek is... Persze akkor nagy kudarcnak éltem meg, hogy elbuktuk a döntőt Franciaország ellen.

– Ikonikus kép, amikor a 2012-es Európa-bajnoki bronzérem megszerzése után Karl Erik Böhn a nyakába vette.
– Nem emlékszem, hogy rajta kívül bárki ilyet csinált volna velem. Azon is meglepődtem, de minden pillanatát élveztem az Eb-nek, jó csapatunk volt, és nagy sikernek éreztem a harmadik hely megszerzését.

– A négy évvel ezelőtti világbajnokságon, a nyolcaddöntős kiesés után hirtelen jelentette be, hogy visszavonul a válogatottól. Nem érzi, hogy befejezetlen a története a nemzeti csapattal?
– Én már a vébé előtt megbeszéltem a családommal, a szövetségi kapitánnyal, hogy ez lesz az utolsó világversenyem a válogatottban. A franciáktól elszenvedett vereség után hosszú doppingtesztre vittek, aztán onnan jövet nem éppen a legjobb állapotomban elkapott a riporter, én meg a kérdésére bután válaszoltam. Ebből megtanultam, mikor kell befogni a számat. Nem úgy akartam bejelenteni a visszavonulásomat a válogatottól, a média viszont eléggé kiforgatta a szavaimat.

– Az olimpiai érem nagyon hiányzik a kollekciójából?
– Bánkódhatnék ezen, de nem érdemes. Büszkén gondolok vissza az összes válogatottbeli sikeremre. 2008-ban, Pekingben közel voltunk az éremhez, de nem sikerült megszerezni, emiatt talán kicsit fáj a szívem, de az ember nem kaphat meg mindent.

– Tokióba már a szakmai stáb tagjaként utazik. Át tudja adni a fiataloknak azt a tapasztalatot, amely az olimpiai forgatag kezeléséhez elengedhetetlenül szükséges?
– Az összetartások idején mindenkivel rengeteget beszélgetek, ahol tudok, segítek, akár taktikai, akár lelki tanácsról legyen szó. Előfordul, hogy a fejükre koppintok vagy éppen szép szóval próbálom elérni, hogy kijöjjön belőlük az a teljesítmény, amire képesek.

IMÁDJA GYŐRT, SZERET ITT ÉLNI

– Nagy László és az ön karrierjében felfedezhető némi párhuzam, olyan szempontból biztos, hogy amikor a válogatott rendelkezésére álltak, az ellenfelek is máshogy álltak a csapathoz. Ezzel együtt a felelősség is sokkal nagyobb volt a vállukon.
– A mérkőzéseken nem érzi ezt az ember. Ha kiélezett helyzetben, mondjuk a végjátékban rám jött ki a játék, sohasem vetődött fel bennem, hogy tovább kellene passzolnom a labdát. Ez nem volt teher, szerettem a kihívásokat. A minap Laura Glausernek dobtam heteseket edzésen, és azzal doppingoltuk egymást, hogy most ötmillió ember figyeli a lövéseket. Engem feldobnak a feszültséggel teli helyzetek, szeretem megélni azokat a pillanatokat. Persze benne van a hiba lehetősége is.

– Szereti Győrt? Szívesen kávézik a Széchenyi téren vagy sétál a családjával a Püspökerdőben?
– Imádom Győrt, és persze ha lehetőségünk van, elmegyünk kirándulni vagy a kedvenc éttermeinkbe. Eddig nem volt sok időnk, most abban bízom, hogy a pályafutásom végeztével több lehetőségünk lesz ilyen pillanatokra is.

– Nehéz volt megszoknia a szurkolók szeretetét? Mindig kedves tud maradni, ha mondjuk valaki egy étteremben megy oda önhöz közös fotóért?
– Amikor 2001-ben Győrben rendezték a junior-világbajnokságot, már meg-megállítottak az utcán. Akkoriban iszonyatosan jó érzés volt, hogy egy idegen tudja, ki vagyok. Most is örülök a kedves szavaknak, persze vannak rosszabb pillanatok, amelyeket nem kedvelek, de azokat is tudni kell kezelni. Azt azért nem kedvelem, amikor valaki egy méterre tőlem szinte a fülembe ordítja: „Itt a Görbicz Anita!”. Egyébként szeretek az emberekkel elbeszélgetni, ha megszólítanak a boltban vagy az utcán. Azt hiszem, inkább az lesz a furcsa, ha már nem ismernek fel...

– Mennyire segítette a karrierjét, hogy a párja, Vincze Ottó is élsportoló volt?
– Rengeteget jelentett. Főleg Boldizsár születése után vált nehezebbé a helyzet, a visszatérés nem volt könnyű, állandóan siettem edzés után, kevesebb időt töltöttem a csapattársakkal. Ilyenkor tudja meg az ember, mennyire kemény szülés után folytatni az élsportot. Ottó és a szüleink rengeteget segítettek. A pályafutásommal kapcsolatban pedig maximalista, képes volt még akkor is fejlődési utat mutatni egy-egy meccs után, amikor úgy éreztem, jól játszottam.

– Boldizsár születése mennyit változtatott az élet- vagy éppen sportolói szemléletén?
– Nagyon sokat. Régen két edzés között azért mindig volt regenerálódási idő, most ha hazamegyek, nincs pihenés. Ettől függetlenül nagyon megváltoztam, sok mindent pozitívabban látok, ha hibázom, keresem a javítási lehetőséget, és türelmesebb vagyok a csapattársaimmal, valamint talán segítőkészebb is lettem, esetenként már többet foglalkozom másokkal, mint magammal.

– El tudja képzelni, hogy egyszer elköltözik Győrből, vagy ahogy a klubhoz, úgy a városhoz is hűséges marad?
– Ezen soha nem is gondolkodtam. Most azt mondom, hogy nem, de ki tudja, mit hoz a jövő. Boldizsár az ősszel kezdi az iskolát, egy darabig biztosan nem lesz ez téma, meg azt hiszem, egyébként sem. Szeretnék itt élni.

– Sportigazgató lesz, hamarosan az emeleten fog dolgozni. Lesett el pályafutása során a vezetőktől praktikákat?
– Nem foglalkoztam korábban azzal, hogy ki milyen sportvezető, én játékos voltam, a kézilabda érdekelt. Az elmúlt fél évben viszont elkezdtem feltérképezni a klub struktúráját, működését, figyeltem a folyamatokat.

– Vannak álmai a következő életszakaszra?
– A munkával, vagy a magánélettel kapcsolatban?

– Mindkettővel.
– Igen, de az még hadd maradjon az én titkom.

A Görbicz Anita pályafutásáról szóló sorozatunk második része, és Eduarda Amorim-interjú a szombati Képes Sport mellékletünkben.