A Győri ETO beállója egyedülálló kisgyerekes anyukaként is helytáll

– Tavaly nyáron érkezett a Győri Audi ETO KC-hez. Gyorsan hozzá tudott szokni az új környezethez?     
– Bár megint új országba igazoltam, könnyen ment a beilleszkedés, hamar felvettem a ritmust a klubban is. Élvezem az itteni életet, és nem utolsósorban a négyéves kisfiam is jól érzi magát Győrben. Örömmel jár óvodába, és sikerült két kiváló bébiszittert is találnom. Ha az egyikük nem ér rá, tudok szólni a másiknak. Rengeteget segítenek nekem, és gyorsan megtalálták a közös hangot Wiltonnal. Ez nagyon fontos, mert ha nem lenne meg a kölcsönös bizalom, nem tudnám nyugodtan magára hagyni a fiamat, és elutazni az idegenbeli mérkőzésekre. Ha nem lenne boldog, az rám is kihatna, és a pályán sem tudnék teljesíteni.

– Felismerik már az utcán a győriek?     
– A koronavírus-járvány miatt nemigen látogattam a forgalmasabb helyeket az idény első felében. A lazítások után sem töltöttem még sok időt a központban, ennek az is az oka, hogy a külvárosban lakunk. Ha bemegyek, általában a többi skandináv csapattársammal találkozom, és akkor érzem, hogy az emberek tudják, kik vagyunk. A nyár után egyébként szeretnék ráfeküdni a magyar nyelv tanulására. Wilton magyar óvodába jár, s nincs vele gondja, azt veszem észre rajta, hogy bár ritkán szólal meg magyarul, egyre több mindent megért a nyelvből. A játszótéren már azt magyarázza nekem, miről beszélgetnek a többi gyerek szülei.

– A csapatban még találunk kisgyerekes anyukákat, a két francia kapust, Amandine Leynaud-t és Laura Glausert. Gyakori téma az anyaság egymás között?  
– Sokat segítettek a kezdeti időszakban, amikor még kevésbé ismertem ki magam, és persze tudunk beszélgetni a gyereknevelésről is. Laura – hozzám hasonlóan – egyedül jött a gyerekével Győrbe, bár lakik velük egy francia au pair. Különleges kapcsolat alakult ki közöttünk, átérezzük a másik helyzetét, többször előfordul, ha Ambros Martín vagy a lányok mondanak valamit, csak összenézünk, és már tudjuk, mit jelent az a mi esetünkben.

EGYEDÜLÁLLÓ ANYAKÉNT SEM LEHETETLEN

– Már Nagybányára is úgy igazolt, hogy nem volt együtt a kisfia édesapjával. Mennyire nehéz egyedülálló édesanyaként helytállnia? 
– Ez a legkeményebb rész. Akinek ott van a párja, hogy segítsen, könnyebben tudja alakítani az életét, míg nekem folyamatosan terveznem kell. Ha megkapjuk a heti programot, egyből egyeztetnem kell a bébiszitterekkel, hogy mikor érnek rá. Azonban nem panaszkodom, kialakult egy működő rendszer. A kisfiam néha már azt mondja, nem akarja, hogy a bébiszitter elmenjen.

–  Nyugodtan el tud utazni, mondjuk, egy több napig tartó idegenbeli BL-túrára?  
– Amikor új klubhoz kerülök, mindig az első alkalom a legnehezebb. Itt azonban már egyből rendkívül jó érzés fogott el a bébiszitterrel kapcsolatban, egyáltalán nem idegeskedtem Wilton miatt. Folyamatosan szokták küldeni a videókat, amelyekből egyértelmű, mennyire jól érzi magát a társaságában. Szerencsére nagy lakásunk van, így a bébiszitternek megvan a saját szobája, amikor nálunk vigyáz a kisfiamra. Fontos nekem, hogy ő is otthon érezhesse magát. Az is előfordul, hogy elviszi magához, a családjának ugyanis van egy háza, a testvérének meg saját gyerekei, és már Wiltont is úgy kezelik, mintha családtag lenne. Az elején angolul beszéltek hozzá, de már egyre többször váltanak magyarra.

– Megváltozott a kisfia születése után?     
– Nagyon. Előtte csak a kézilabdázás létezett nekem, állandóan a következő edzés vagy mérkőzés járt a fejemben. Annyira magamra vettem, ha rosszul játszottam, hogy aludni sem tudtam, egész éjjel azon kattogott az agyam, mit rontottam el. Wilton érkezése után mindez teljesen átalakult, ha kilépek a csarnokból, onnantól kezdve édesanya vagyok, és minden időmet neki szentelem. Azt érzem, hogy a játékomra is pozitív hatással van az anyaság, sokkal nyugodtabb és magabiztosabb vagyok. Korábban rengeteget idegeskedtem egy-egy fontos mérkőzés előtt, most meg már az idejét sem tudom megmondani, mikor fordult velem elő ilyesmi legutóbb. Ha rosszul megy az edzés vagy a meccs, hazamegyek, és vár rám valaki, akinek ez nem számít, egyszerűen csak örül annak, hogy vele vagyok. Nemcsak mentálisan, hanem fizikailag is erősebbnek érzem magam, a hosszú kihagyás után ugyanis jobb formában akartam visszatérni.

– Mindig is úgy tervezte, hogy már a karrierje alatt édesanya lesz?     
– Szeretem a gyerekeket, ha nem kézilabdáznék, szerintem már háromgyerekes édesanya lennék. Az igazat megvallva, eredetileg nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy már játékosként szülni fogok, aztán egyre több példát láttam arra, hogy ez működik, és nem jelenti a pályafutás végét. Magamtól is megkérdeztem: nekem miért ne menne? Az időpontja azonban nem volt tervezett, ezért először pánikba estem, de hamar megnyugodtam, és örültem inkább neki, hogy már fiatalon édesanya lehetek. Míg sok harminc körüli játékoson látom, hogy már kezd ideges lenni a gyerekvállalás miatt, én nyugodt lehetek, hogy már összejött az élet legszebb ajándéka.

– A személyiségéből fakad, hogy a magánéletét érintő kérdésekről is nyíltan tud beszélni?     
– Sok nő inspirált engem is, akik megosztották a történetüket a nagyvilággal, és magam is azt éreztem, hogy bátran beszélhetek arról az útról, amit bejártam. Talán az én tapasztalataim is hasznosak lesznek másoknak. Megmutathatom, hogy az anyaság és az élsport igenis megfér egymás mellett, nem kell lemondanunk a gyerekvállalásról a karrierünk alatt. Nem tagadom, sokszor nehéz, és ez akkor is így lenne, ha nem egyedül nevelném a kisfiamat, de így meg végképp igaz. Nem sok hasonló példáról tudok.

VAN, HOGY NEM HALLJA, MIT MOND AZ EDZŐJE

–  Igaz, hogy a legendás svéd férfiválogatott, a Bengan Boysnak becézett csapat játékát látva döntötte el végleg, hogy kézilabdázó akar lenni?     
– Valóban így történt. Kiskoromban kipróbáltam a futballt és a golfot is, főleg a labdarúgás volt meghatározó az életemben. A televízióban azonban sokat néztünk kézilabdát, és nagy hatással volt rám a Bengan Boys játéka, tőlük kaptam kedvet a sportághoz. Addig rágtam a szüleim fülét, amíg kerestek nekem egy csapatot a környéken. Ők is több sportágat űztek fiatalon, apukám például focizott és jégkorongozott, anyukám a focitól a lovagláson át a táncig több mindenbe belekóstolt. Így nekik csak az volt a fontos, hogy a húgommal együtt mi is mozogjunk. A kézilabdázás az első pillanattól rabul ejtett.

–  Mi a helyzet a testvérével? 
– Frida is sportolt, de már abbahagyta, jelenleg tűzoltóként dolgozik. Nem veszélytelen szakma, másokért kockáztatja az életét. Ráadásul mostanában már arra az esetre is komolyan készülnek, mi lenne a feladatuk háború idején. Egyre gyakrabban mondogatom neki, hogy nem kellene ezzel foglalkoznia.

– Sokáig nem a mostani posztján, beállóban szerepelt. 
– Tizennyolc éves koromig a külső posztokon játszottam, többnyire balátlövőt és irányítót. Még az utánpótlás-válogatottakban is itt számítottak rám, a hetesekhez is én álltam oda. A klubomban közben szükség volt beállóra, így az edzőm beállított a falba, a nemzeti csapatban is akkor figyeltek fel rá, hogy ebben a szerepkörben is megállom a helyem. Külső posztos játékosként tisztában voltam vele, mit várnak el tőlem a társaim beállóként, talán ezért is volt könnyebb dolgom, mert más szemszögből is képet kaptam már a játékról. Szóval kicsit autodidakta módon sajátítottam el, hogyan mozogjak a falban, de azt láttam, működik.

– Szóval mikor láthatjuk átlövőként Győrben?
– Jó kérdés, erre talán Ambrost tudna válaszolni… Az utóbbi tíz évben már csak beállóként szerepeltem, de az biztos, hogy amikor edzésen kettő a három elleni játékokat gyakorolunk, szeretek más pozícióban is feltűnni.

– Mennyire zavarja játék közben vagy a mindennapi élet során, hogy születésétől nem hall a bal fülére?  
– Nem élem meg fogyatékosságként, nekem ez a normális, ebbe születtem bele. Gyerekkorból arra emlékszem, ha otthon voltam a családdal, és valaki a szobában a nevemen szólított, nem tudtam pontosan belőni, honnan jön a hang. Ami a kézilabdázást illeti, akkor a legnehezebb a helyzetem, ha nagy a hangzavar a csarnokban. Ilyenkor nem könnyű megértenem, mit mondanak a lányok vagy az edző. Védekezésben szintén nem könnyű meghallanom, mit mond a bal oldalamon álló társam, amikor szól, hogy vigyázzak a beállóra. A lányok nagyon figyelmesek, ha azt látják, nem értem, amit mondanak, próbálnak hangosabban beszélni hozzám. Ha a kispad a bal oldalamra esik, szintén nehézséget jelent megértenem a bekiabált edzői utasításokat. Előfordult, hogy Ambros szeretett volna nekem mondani valamit, de nem hallottam, és a lányoknak kellett emlékeztetniük rá, hogy miért nem értem meg.

– Az átlövőként szerzett tapasztalata is szerepet játszhat abban, hogy általában igen jó százalékkal értékesíti a helyzeteit? A tokiói olimpián például az utolsó meccsig nem hibázott lövést. 
– A legfontosabb, ha beállóként megkapom a labdát, nyugodt maradjak, és ne kapkodva lőjek. Azt vettem észre, hogy megvan bennem a szükséges hidegvér, hogy végiggondoljam a lehetőségeket, érzékeljem a kapus helyezkedését, és megtaláljam a legjobb megoldást. Wilton érkezése előtt elég mélyre tudtam kerülni, ha kihagytam egy-egy ziccert, azóta ez megváltozott, és könnyen tovább tudok lépni. Apukám szokta mondani, hogy mindig is igazi gólszerző voltam, megvan az érzékem, hogy az adott helyzetben a megfelelő lövést válasszam.

SOKAT TUD TANULNI GYŐRI POSZTTÁRSAITÓL

–  Igen fiatalon, huszonkét évesen légiósnak állt. Miért? 
– A Sävehoffal a BL-ben szerepelhettem, ám egy idő után elég unalmassá vált, hogy ha rosszul játszottunk a hazai bajnokságban, akkor is tízzel nyertünk. Dánia a nem túl nagy távolság miatt kézenfekvő választás volt, mégis nagy lépést jelentett, ha az ottani erős ligára gondolunk. Az utolsó svédországi idényemben elszakadt a keresztszalagom, a Holstebro mégis igényt tartott rám. Éreztem a bizalmat, amely nagy motivációt adott a rehabilitációhoz.

– Három klubban összesen hat évet húzott le Dániában. Hogyan került innen Romániába? 
– A kisfiam is Dániában született. Miután az édesapjával úgy döntöttünk, elválnak az útjaink, nem volt könnyű elfogadnom a román ajánlatot. Sokat töprengtem, mit csináljak, maradjak a megszokott a környezetben, esetleg térjek haza, hogy még közelebb legyek a családomhoz. Aztán arra jutottam, ha valami teljesen mást szeretnék kipróbálni, annak most jött el az ideje. Tudtam, nem leszek már fiatalabb, és még Wiltonnak is messze van az iskolakezdés. A szüleim és a barátaim megállás nélkül biztattak, hogy meg tudom csinálni, és felajánlották, ha segítségre van szükségem, bármikor számíthatok rájuk.

– Nem tartott mégis tőle, hogy a kisfiával ilyen távol kerül az otthoniaktól? 
– A nagybányai klubbal az első percben világosan közöltem, hogy egyedülálló édesanyaként segítségre van szükségem. Ha nem kapom meg, nem tudok oda igazolni – ebből nem engedhettem. Utólag kijelenthetem, jó döntést hoztam, hogy belevágtam, még ha a koronavírus-járvány miatt küzdelmes is volt az idényünk. Hosszú „körutat” kellett tennünk, hogy bepótoljuk az elmaradt idegenbeli találkozókat. Wilton is velem tartott, a meccsek alatt a buszsofőr vigyázott rá, akivel jó barátok lettek. Egyébként ott is sikerült egy csodálatos bébiszittert találnom, aki mindig ráért, ha szükségem volt a segítségére. A kisfiam egy év alatt szépen megtanult románul.

– Miként fogadta az ETO megkeresését?     
– Vágytam rá, hogy olyan csapatban szerepeljek, amely a végső győzelemre is esélyes a BL-ben. A Győr természetesen ebbe a kategóriába tartozik, így örültem a hívásának. Korábban sokáig nem foglalkoztam a hasonló lehetőséggel, mert úgy éreztem, messze vagyok ettől a szinttől. Miután a 2019-es világbajnokságon bekerültem az álomcsapatba, egyre többen felfigyeltek rám. Akkor már reménykedtem benne, talán egy topklub is kinéz magának.

– A Győrnek önnel együtt három klasszis beállója van. Hogyan tudott hozzászokni ehhez a felálláshoz? 
– Az elmúlt években rengeteg időt töltöttem a pályán. Koppenhágában gyakran hatvan perceztem, mert egyedül maradtam a posztomon. Nagybányán szintén majdnem végigjátszottam a meccseket, amely már kezdett sok lenni. Én sem leszek fiatalabb, jókor jött a testem és a karrierem szempontjából is, hogy az ETO-ban eloszlik a játékidő. Ez teljesen más felállás, abban a periódusban kell a legjobbamat nyújtanom, amikor megkapom a lehetőséget. Ha nem sikerül, könnyen a kispadon találhatom magam. Nagyon motiváló, hogy hárman vagyunk beállók, és a csapat is profitálhat abból, hogy mások az erősségeink. Egyúttal nyugodt lehetek, ha nekem nem megy, ott vannak a társaim, akik megoldják a feladatot. Az is igaz, hogy mostanáig csak rövid időt voltunk egyszerre mindhárman egészségesek.

–  Milyennek látja a posztján szereplő Kari Brattsetet és Crina Pinteát? 
– Crinát képtelenség megtartani támadásban, olyan jól fog pozíciót. Ha megkapja a labdát, annak gól vagy hetes lesz a vége. Kari nagyon okos játékos, rendkívül jó a kapcsolata a külső posztos társakkal, különösen a norvégokkal. Crinánál mozgékonyabb, és mindig jókor van jó helyen. Védekezésben erős abban, hogy fellép, és megakasztja az ellenfél támadását. Mindkettejüktől sokat tudok tanulni. Korábban például mindig magas labdákkal akartak megjátszani, nem voltak olyan társaim, akik pattintva próbáltak passzolni nekem. Sokat figyelem Karit, hogyan kapja el ezeket a labdákat.

– És mit tart a saját erősségének? 
– Szerintem én kicsit a kettejük keveréke vagyok. Amiben talán jobb vagyok náluk, hogy a lerohanásoknál gyorsabban felérek. Mindig mondogatták nekem, hogy a magasságomhoz képest milyen fürge vagyok. Már fiatal koromtól szerettem sokat futni, a meccseken hamar felérek a támadásokhoz. Védekezésben, azt hiszem, jól tudom olvasni a játékot, megvan a dinamikám ahhoz, hogy lábbal lekövessem az ellenfél akcióit.

– Milyen benyomásokat szerzett nálunk az eltelt több mint fél év alatt? 
– Könnyebbséget jelentett, hogy nem egyedül csatlakoztam a nyáron, hanem nagyobb változás volt a keretben. Ráadásul Veronica Kristiansennel és Silje Solberggel Dániában már játszottam együtt. Pechesnek éreztem magam amiatt, hogy az olimpiáról izomsérüléssel érkeztem vissza, a lányok azonban sokat segítettek, hogy gyorsan megtanuljam a rendszert. A távolságok itt nem olyan nagyok a bajnokságban, így több időt tudok a kisfiammal tölteni. Minden csarnokban remek a légkör, még ha az utolsó helyezett otthonába is látogatunk. Ezzel szemben Svédországban elég lapos a hangulat a meccseken, talán kapunk egy kis biztatást, ha gólt lövünk. Élvezem, hogy itt sokkal szenvedélyesebbek a szurkolók.

–Mivel lenne elégedett az idény végén? 
– Aki részese volt a bajnoki cím tavalyi elbukásának, nagyon nem szeretne még egyszer hasonlót átélni. Korábban csak hallottam róla, milyen jelentősége van az FTC elleni mérkőzéseknek, ahogy közeledett a győri találkozó időpontja, mindenkin érezhető volt a felfokozott hangulat. Ez a két csapat egyértelműen kiemelkedik a bajnokságból, ezúttal szeretnénk idegenben is nyerni ellenük. És persze nagyszerű lenne, ha már az első győri idényemben a final fourban küzdhetnénk a BL-trófeáért.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 9-i lapszámában jelent meg.)