Férfi kézi: Meg akarom mutatni, hogy visszatértem! – Dzsamali Iman

– Hogyhogy újra a magyar bajnokságot választotta?
– Mert otthon érzem magam Magyarországon – felelte lapunk kérdésére Dzsamali Iman, akit a napokban igazolt át az újonc HÉP-Cegléd. – Az ország nem olyan nagy, nincsenek olyan hosszú utazások egy-egy mérkőzés előtt és után, ez pedig a térdem rehabilitációja miatt is fontos. Több kötelék is fűz ide: barátok, régi csapattársak, de emellett jólesett Császár Gábor megkeresése is.

– Mivel csábította Ceglédre a szakmai igazgató?
– Érdekes már az is, ahogy „rám talált”, hiszen Budapest belvárosában egy barátomtól tudta meg, hogy Iránban újra elkezdtem az erősítést és az edzéseket. Azonnal hívott, és felvázolta a ceglédi koncepciót, ami nagyon megtetszett, mert a súlyos sérülésem után vissza akartam térni a pályára.

– Elsőre igent mondott neki?
– Nem tudtam egyből igent mondani, mivel magam sem voltam tisztában azzal, hol tartok, és mi marad meg a játéktudásomból. Iránban egyedül erősítettem, és labda is csak ritkán volt a kezemben. Aztán Gábor meggyőzött arról, hogy legalább próbáljam ki magam Cegléden, itt megkapom a lehetőséget. Végül igaza lett.

– Éppen ő nyilatkozta, hogy több klub is érdeklődött ön iránt. Melyek voltak ezek?
– Kerestek a Bundesligából, Észak-Macedóniából egy Európa-ligás együttes jelentkezett be, Katarból anyagilag nagyon vonzó ajánlat érkezett, de nem levezetni akarok, ezért azt nem fogadtam el. Mindenképpen Európában akartam folytatni.

– Milyen céllal igazolt Ceglédre?
– A legfontosabb az volt, hogy újra kézilabdázzak, ehhez fel kell építenem magam mentálisan és fizikailag is. Az önbizalmam szempontjából is fontos a Cegléd, érzem, hogy itt rögtön számítanak rám.

– Jól sejtjük, hogy rutinos játékosként többek között a fiatalabb játékosok mentorálása is a feladata lesz?
– Ez így van, sőt, magamon is észreveszem, hogy talán ebben fejlődtem a legtöbbet. Volt szerencsém olyan játékosoktól tanulni, mint a horvát Renato Sulic, aki igazi profi volt, megmutatta, hogyan kell sérülésből visszajönni, és újra a legmagasabb szinten játszani. Mentalitásban Momir Ilics volt a követendő példa, és persze Nagy Lacit se szeretném kihagyni, aki csapatkapitányként mindig nyugodt és segítőkész volt velünk. Ezt a profizmust próbálom átadni a fiataloknak, akik úgy érzem, hamar elfogadtak.

– Három éve igazolt el Veszprémből. Tartotta a kapcsolatot valakivel a korábbi csapattársai közül?
– Mindig is figyelemmel követtem a Veszprém szereplését, hiszen a város szinte a második otthonommá vált. A közösségi médiában a mai napig felköszöntjük egymást és váltunk néhány szót a korábbi társakkal, a régi barátok közül Mirsad Terziccsel és Andreas Nilssonnal is rendszeresen szoktam beszélgetni.

– Sok trófeát nyert a Veszprémmel, melyek a legkedvesebbek?
– Az első évemben a Magyar Kupa-döntőben óriási hangulatban sikerült nyerni, lenyűgözött a miliő, és nem mellesleg nagyon jól is ment a játék, úgyhogy aznap a mennyben éreztem magam. De szívesen emlékszem vissza a PSG elleni BL-negyeddöntőre, amikor először sikerült kiharcolni a final fourba jutást.

– A 2019-es világbajnokság, amelyen elülső keresztszalag-szakadást szenvedett, nyilván nem a legszebb emlékei közé tartozik...
– Megmondom őszintén, erre nem is szeretek visszaemlékezni... Fiatalon nem mertem mondani, de azon a tornán nagyon fáradt voltam, szinte éreztem, hogy baj lesz. Ma már másképp csinálnám, de úgy fogom fel a történteket, hogy ez is előrevitt, most erősebb vagyok lelkileg, mint bármikor.

– Három év után Cegléden lép újra pályára. Mi történt az elmúlt években?
– A világbajnokság után nem volt újabb sérülésem, viszont az első műtétem sajnos rosszul sikerült. Ezután egy specialista Barcelonában kétszer is megműtött, majd pedig hosszú rehabilitáció kezdődött, és most érzem úgy, hogy újra százszázalékos lehetek.

– Hogyan élte meg ezt az időszakot?
– Nehéz volt, sokszor gondolkoztam rajta, hogy végleg abbahagyom a sportolást. Azonban követtem az európai kézilabdát, és ahogy néztem a BL-meccseket, egyre inkább éreztem, nekem is ott a helyem. Nagyon hiányzott a szeretett sportágam!

– Most milyen állapotban van?
– Fél évvel ezelőtt az iráni orvosok azt mondták, elkezdhetem a munkát. Jelenleg hatvan-hetven százalékos állapotban vagyok, de napról napra egyre jobban érzem magam. Nagyon szeretnék segíteni a csapatnak, mivel ilyen rövid idő alatt is nagyon megszerettem a srácokat és a várost is. Mindenki barátságos velem, szóval remélem, január-február környékén már a teljesen fitt Dzsamalit látják az új csarnokban. Meg akarom mutatni, hogy visszatértem!