Tiszteletbeli háttérmunkás – Vanyus Attila 76 évesen is segíti a győri kézilabdázást

– Egy viszonylag csendesebb időszak után néhány hónapja újra a munka sűrűjében találta magát, mindezt hetvenhat esztendősen. Mennyiben változtak meg a mindennapjai?
– Örökös tiszteletbeli elnökként és elnökségi tagként nem folytam bele a klub napi munkájába, most azonban újból ki kell vennem a részem az operatív teendők elvégzéséből, a gazdasági és az első csapat körüli feladatok megoldásából. Egyike vagyok a Győri Audi ETO KC által alapított gazdasági társaság két ügyvezetőjének, s ugyan az elsődleges felelősség Endrődi Péteré, azonos beosztásban tanácsadóként is segítem a ténykedését. Tudni kell, a klub struktúrájában az elnökség gyakorolja a felügyeleti jogokat a gazdasági társaság és a sportegyesület fölött, utóbbinak Görbicz Anita az elnöke, aki az én klubvezetői időszakomban vált a világ egyik legjobb kézilabdázójává, s lett belőle később a csapat legtöbb tétmérkőzésen szereplő és legtöbb gólt szerző játékosa. Mondanom sem kell, nem kis büszkeség, hogy ma a kollégámnak nevezhetem!

– 1989-ben, még a rendszerváltás előtt került kapcsolatba a női kézilabda-szakosztállyal mint a klub elnöke. Vajon mi történt volna, ha a korábban sikeresebb férfivonalat részesíti előnyben?
– Egy férficsapat menedzselése már akkortájt is jelentősebb összeget emésztett fel. A győri férfiszakág leépülésének a forráshiány volt a legfőbb oka, miután a Rába-gyár elengedte a szakosztály kezét. Voltak, akik szerint szándékosan építettük le a férfi kézilabdát a városban, de az akkoriban kialakuló profi közegben egyszerűen nem lehetett tartani a lépést a korábbi vetélytársakkal. A női kézilabdáról viszont hamar kiderült, hogy kevesebbe kerül a fejlesztése. Persze itt sem volt egyszerű a helyzet, mert bár a Richards jogán elindulhattunk az NB I-ben, ám miután a nevesebb játékosaink elmentek, alig tudtunk kiállítani egy felnőttcsapatra való játékost, és a kötelezően indítandó ifjúsági csapattal is bajban voltunk. Szerény körülmények között apró, de előremutató lépésekkel éltük túl a kezdeti nehézségeket, mint például az iskolai alapú utánpótlásbázis kiépítése, amit én kezdettől fogva az egyik legfontosabb célkitűzésnek tartottam. Aztán beindult a gépezet: Takács Miklós, majd Róth Kálmán áldozatot nem ismerő munkája eredményekkel párosult. Diákolimpiákról hoztuk Győrbe a tehetségeket, néhány év alatt több százra duzzadt kézilabdázóink létszáma, válogatott játékosokat neveltünk és ez végképp meghatározta a fő irányvonalat.

– Ekkoriban persze nem csak abból állt a munkája, hogy új alapokra helyezze a kézilabdát. Hogyan tudott megfelelni az univerzális vezetői feladatköröknek?
– Korábban elnöki referensi munkakört töltöttem be a városházán, előtte pedig, legfiatalabb tanácstagként, a családi ünnepeket szervező irodát vezettem, és dolgoztam a sportigazgatóságon is. A rendszerváltást követő időszakban aztán jobban előtérbe került a takarékosság, így kineveztek az addig önállóan működő, ám ekkor egyesített három intézmény, a Magvassy Mihály Sportcsarnok, az állatkert és a műjégpálya vezetőjévé. Mivel tudták, hogy a sport a szívem csücske, rám bízták a kézilabdát is. Négy különböző feladat, más-más jellemzőkkel, és nekem bele kellett tanulni mindegyikbe. Ez aztán mondjuk olyannyira sikerült, hogy bekerültem a Magyar Állatkertek Szövetsége elnökségébe is, csupa-csupa komoly végzettségű szaktekintély közé. De álltam a Sportlétesítmények Országos Szövetsége élén is, Deutsch Tamás, az akkori sportminiszter kitüntetéssel búcsúztatott tíz esztendő múltán. Hosszú évekig vállaltam szerepet a Magyar Kézilabda-szövetség elnökségében is, egy évtizeden át a szövetség alelnöke is voltam, és máig örökös tiszteletbeli elnökségi tag vagyok. Az athéni olimpián, világ-és Európa-bajnokságokon, számtalan utánpótlás-világversenyen vezettem a magyar kézilabda-küldöttséget. Bizony sokszor nem volt könnyű egyeztetni a sokrétű és szerteágazó feladatokat, de talán elmondhatom, hogy sikerült...

– A Keksz ETO, majd a Graboplast ETO nemzetközi kupasikere több ízben is csak hajszálon múlt. Az áttöréshez az Audi belépése kellett?
– A német autóipari óriáscég a kezdetektől fogva valódi támogatóként viselkedett, minőségi hátteret adott a működéshez, és lehetőséget kínált a legnevesebb kézilabdázók szerződtetésére. Játékosokat hozni onnan, ahol a magyarokat holmi lovas nemzetként, elmaradott posztszocialista országként kezelték?! Örömmel tölt el, hogy nem kis részem volt e szemlélet megváltoztatásában, és a norvég Katrine Lunde és Heidi Löke zöld-fehér mezbe öltöztetésében. Akkor indult el egy ma is működő folyamat, hatására sorozatban nyertük a bajnoki címet és a Magyar Kupákat, és ami a legfantasztikusabb, mára ötszörös Bajnokok Ligája-győztesnek vallhatjuk magunkat.

– Mi a véleménye arról, hogy a külföldi klasszisok mellett a saját nevelésű kézilabdázók kevésbé tudnak Győrben érvényesülni?
– Én is hallottam, hogy a saját utánpótlásunk sírásói vagyunk. De annál sokkal összetettebb a helyzet, mint hogy erre egyszerű igennel vagy nemmel válaszoljunk. Amikor beindult a szekér, Csallóköztől Békéscsabáig terjedt a merítési lehetőségünk. Sok esetben a szülők is költöztek a gyerekükkel együtt, hogy mellette legyenek a pályafutása kibontakozásában. Csak hát hol van arra garancia, hogy a nálunk lépcsőzetesen fejlődő fiatalok egytől egyig válogatott szintű játékosokká válnak, megfelelve a nemzetközi színvonal magas elvárásainak? Valóban sok első osztályú csapatban szerepelnek a neveltjeink, mert idővel mind több klub keresett meg bennünket, hogy az átlagosnál jobb képességűekkel erősítsék saját közösségüket. Nekünk pedig az elit tagjaként kötelességünk az egyetemes magyar kézilabda támogatása. Ezek az átigazolások nem mellékesen növelték bevételeinket, arról nem is beszélve, hogy fiatalok ezreivel szerettettük meg egy életre a rendszeres sportolást.

– Mit tekint tartalmas élete legnagyobb eredményének?
– Elsősorban azt, hogy a feleségem, a két gyerekem és a négy unokám a mindenem lehet, és tudom, hogy ez fordítva is igaz. A sportot illetően az a legtöbb, hogy a labdarúgás utáni második legnépszerűbb, világszerte fejlődő sportágban szinte a nulláról induló klubnak hozzájárulhattam a legjobbak közé kerüléséhez. Nem volt ez végig sikerekkel kikövezett út, értek engem is kudarcok, mint 2011-ben, amikor a BL-sikertelenség következtében velem együtt lemondott az elnökség. De szerencsére részese lehettem az újabb előrelépésnek, és megélhettem az aranykort. Egy szót sem szólhatok, megbecsül a klub, megbecsül a város, amelynek Pro Urbe-díjasa és díszpolgára vagyok. Nekem Győr a szűkebb hazám, ma is a belvárosi szülőházamban élek, lokálpatrióta mivoltomat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a klub gyengébben teljesítő időszakában hiába hívtak máshová jobb lehetőségeket kínálva, én mindig maradtam.

– Első találkozásunk idején, 1968-ban a Győri Spartacus tehetséges asztaliteniszezője volt. Hosszú utat kellett megtennie a kézilabda vezetői pozícióig?
– Hozzáteszem, az asztaliteniszezők megyei szövetségében később betöltöttem a főtitkári tisztséget. De nekem kisgyerekkoromtól az ETO, a labdarúgás és a kézilabda számított a legfontosabb sportágnak. A sors keze, hogy több mint harminc éve a három gyárvárosi munkakör mellé megkaptam a kézilabdát, azt szerettem a legjobban, ahhoz éreztem elhivatottságot. Mindig igyekeztem szerény vezetőnek, már-már háttérembernek megmaradni, de az előbbre jutásomhoz nyilván nem bólogatás, hanem egyfajta karizma kellett. Igen, hosszú volt az út, amíg eljutottam a kézilabdáig, de még hosszabb, amit aztán már benne élve, dolgozva tettem meg. Volt részem hullámhegyekben és hullámvölgyekben is, de a szegénységből és a sikertelenségből el tudtam jutni a csúcsig. Így teljes az életem!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. december 3-i lapszámában jelent meg.)