Súlyos balesete megváltoztatta a Győri ETO kapusának életét

– Sokszor eszébe jut még az a csaknem végzetes este 2009 áprilisából?
– Szinte mindig beugrik, ha autóba ülök. Tizenkilenc éves voltam, és éppen hazafelé tartottam a válogatottól, amikor be akartam tenni egy kis zenét. Ekkor az egyik kerék lesodródott az útról, mire rémülten visszarántottam a kormányt, a kocsi azonban irányíthatatlanná vált, és többször is átfordult, amíg a tetejével lefelé megállt egy fánál. Először pánikba estem, amikor láttam, hogy félig beszorultam az autó alá. Szerencsére egy mögöttem jövő autós észrevette a fényeket, és segítséget hívott, így egy órával később ki tudtak szabadítani.

– Mire emlékszik a kritikus időszakból?
– Hallottam, hogy valaki ordít, de először nem tudatosult, ki lehet, majd rájöttem, én vagyok... Mindkét karom eltört és a nyaki csigolyám is megsérült, az orvosok azt mondták, öt milliméteren múlt, hogy nyaktól lefelé teljesen megbénuljak. Nagy szerencsém volt, hogy túléltem a balesetet.

– Ha jól tudom, tetoválást is csináltatott utána, hogy sohase felejtse el.
– Igen, a bal alkaromon van, angyalt ábrázol, azzal a szöveggel, hogy valaki ott fenn figyelt rám, akinek hálával tartozom.

– Változott bármiben a baleset után?
– A hozzám közel állók szerint egyből látszott rajtam az átalakulás. Előtte mindent egyszerre akartam csinálni, például haladni a tanulásban vagy saját házat venni, ezért állandóan rohantam. Utána viszont valahogy boldogabbnak éreztem magam, a kis dolgoknak is örültem, mint hogy tudok mozogni, folytathatom a kézilabdázást. Néha ilyen sokk kell ahhoz, hogy az emberek megváltozzanak. Azóta is ennek szellemében élem a mindennapjaimat.

A LEGJOBBKOR JÖTT A LARVIK HÍVÁSA

– A családjából presszionálta valaki, hogy a kézilabdázást válassza?
– Édesanyám kézilabdázott, de nem profi szinten. Viszont így már nagyon korán, kétévesen megismerkedtem a sportággal, majd tizennégy éves koromig anyu volt az edzőm. Mindig is irányító szerettem volna lenni, azonban anya azt gondolta, nem elég jó az akkori kapusunk, így engem tett be a helyére, és ott ragadtam. Annyiban logikus választásnak tűntem, hogy labdarúgóként szintén kapusposzton játszottam. Tizenöt lehettem, amikor választanom kellett a két sportág között. Addig fiúkkal fociztam, és női csapatot kellett volna keresnem magamnak, miközben az összes barátom kézilabdázott, így nem volt kérdés, merre visz az utam.

– Az édesanyja sokkal többet várt el öntől, mint a társaitól?
– Természetesen ha ott a lányod a csapatban, a legkönnyebb neki mondani, hogy játsszon jobban. Sok mindent tanított nekem, folyamatosan hajtott előre, hogy ne elégedjek meg a teljesítményemmel. Állandóan együtt voltunk, miután a kézilabdázás közös szenvedélyt jelentett.

– Voltak példaképei, akikre felnézett?
– A férfiaktól Kasper Hvidt, a női mezőnyből Cecilie Leganger játéka nagyon tetszett, de Pálinger Katalint is szerettem. Rengeteg videót néztem meg róluk, próbáltam ellesni a megoldásokat. A mezőnyjátékosok közül Anja Andersen volt a kedvencem. Igazán különleges karakter volt, rengeteg trükkös lövést ismert. A kézilabdázás persze akkor még teljesen más volt, simán megünnepelhetett egy-egy gólt, nem kellett egyből visszasprintelnie védekezni. Minden nyáron részt vettem a kézilabdás táboraiban, ahol csak ezeket a lövéseket gyakoroltuk. Izgalmas volt gyerekként, valószínűleg még most is mennének, de kapusként már nincs rájuk szükségem...

– Ugorva az időben, hogyan viselte első felnőttklubjában, a Holstebróban a sorozatos térdproblémáit?
– Hétszer is megműtötték a jobb térdemet, szinte minden részével gondom volt, a keresztszalagot kivéve. Állandó fájdalom gyötört, és ez a játékomra is kihatott, ne szépítsük, elég rosszul ment a védés. Imádtam kézilabdázni, ám ilyen körülmények között kevés örömömet leltem benne. Ezért amikor lejárt a szerződésem, azon is elgondolkodtam, hogy abbahagyom. A Larvik hívása azonban mindent megváltoztatott.

– A norvég klub ajánlata mentette meg a karrierjét?
– Így is mondhatjuk. Meg kellett csípnem magamat, hogy elhiggyem, tényleg engem akar. Világosan beszéltem a Larvik vezetőségének a térdproblémámról, azonban azzal nyugtattak, majd segítenek megoldani. Valószínűleg szükségem volt már új impulzusra, ugyanakkor az ottani erőnléti edzések is jó hatással voltak rám, az első évben rögtön tizenkét kilót fogytam.

– Nem volt megszeppenve, amikor megérkezett a Larvikhoz? A klub akkoriban a csúcson volt, tele sztárjátékossal.
– Nagyon is tartottam tőle, hogyan fogadnak. Az idény során aztán folyamatosan bátorítottak, kapusként nyugodtan leszúrhatom őket is, ha úgy érzem, valamit nem jól csinálnak védekezésben. Mondtam, hogy rendben, megpróbálom, de nem volt könnyű rávennem magam, mert a szememben tényleg sztárok voltak, én meg csak Sandra Toft Dániából. Eredetileg úgy igazoltam Norvégiába, hogy majd Leganger után leszek második számú kapus, azonban ő közben visszavonult, így egyből a mély vízbe dobtak. Előtte szinte az egész idényben sérült voltam, aztán meg bemutatkozhattam a Bajnokok Ligájában. Kiváló közösséget alkottunk, és Dánia sem volt messze, hajóval hamar haza tudtam jutni. Az első év kész őrület volt, a BL final fourjában ugyan elbuktuk a döntőt, mégis szívesen gondolok vissza a menetelésünkre. Három idényt követően azért tértem vissza Dániába, mert a térdem újra rakoncátlankodni kezdett. Az Esbjerg ráadásul izgalmas tervet vázolt fel, és az edző, Jesper Jensen – akit akkor még nem ismertem – is győzködött, menjek a klubhoz.

– Mi hajtotta leginkább az országváltásoknál?
– Az ambícióra és a kíváncsiságra vezetném vissza. Ha egyszer abbahagyom a játékot, úgy szeretnék visszatekinteni a karrieremre, hogy mindent kipróbáltam, amit csak lehetett, és mindent megtettem azért, hogy jobb játékos váljon belőlem. Ezért is álltam újra légiósnak, és költöztem Franciaországba.

– A Brestnél töltött évei elég felemásan alakultak, ha a kézilabdázásra és a magánéletére gondolunk. Hogyan viselte az újabb megpróbáltatásokat?
– Nehezen, az első idényben nem sikerült kijutnunk a válogatottal az olimpiára, majd elváltam, aztán kitört a koronavírus-járvány. A lezárások miatt sokat voltam otthon egyedül, és arra gondoltam, van egy határ, amennyi csapással egy ember még meg tud birkózni. 2020 végén hazai pályán épphogy lemaradtunk az éremről az Eb-n, és a klubhoz visszatérve nem találtam a helyem, előfordult, hogy azon kaptam magam, remegek a kapuban. Azon is elgondolkodtam, meddig szeretném még így folytatni a játékot. Leültem az edzővel, Laurent Bezeau-val, jó volt végre elmondani, hogyan érzek, még ha közben el is sírtam magam. Azt javasolta, pihenjek egy mérkőzés erejéig. Így is történt, ugyan nem lettem tőle sokkal jobban, azért segített átlendülni.

SZERET BELEMÁSZNI AZ ELLENFELEI FEJÉBE

– Miként jellemezné a védési stílusát?
– Biztos, hogy a labdarúgásból is hoztam magammal, kiskoromban a kézilabdázásban is hasonló vetődéses technikával próbáltam védeni. Tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok a legmagasabb, legnagyobb termetű kapus, így más módszert kell alkalmaznom arra, hogy nagyobbnak tűnjek a kapuban.

– Arra gondol, hogy sokszor úgy érezzük, mintha belemászna az ellenfelei fejébe?
– Néha még a csapattársaimat is az őrületbe kergetem, gyakran mérgesek rám a szélsők Győrben. Igyekszem a lehető legtovább kivárni, mielőtt elmozdulok, különösen hatékony fegyver ez a szélről jövő lövéseknél. Néha nem teszek semmit, az ellenfél játékosai maguktól elbizonytalanodnak. Régóta ismerjük egymást a nemzetközi mezőnyben, érzem a tiszteletet. A kapusok könnyen előnyt kovácsolhatnak abból, ha túlságosan is tartanak tőlük. Minden azon múlik, milyen teljesítményt nyújtasz és milyen a kisugárzásod a pályán. Persze fontos, hogy jól ismerjem a lövőket, és olvasni tudjam a gondolataikat. Ez alapos felkészülést igényel, hogy tisztában legyek vele, milyen helyzetből milyen megoldást szoktak választani. Régebben még több mérkőzést néztem meg, hogy tanuljak belőlük, a Larvikban például gyakran Nora Mörkkel közösen.

– Ha a játékvezető belefúj a sípjába, teljesen más személyiséget mutat, mint a pályán kívül, gyakran ordít rá például az ellenfél játékosaira egy sikeres védést követően. A taktikája része?
– Minden apró momentum számít, de ez nálam magától jön. A győztes mentalitás átkapcsol nálam valamit, és a meccs közben mindent meg akarok tenni a siker érdekében. Kapusként érzed, ha mentális fölénybe kerülsz valakivel szemben, és már nem olyan magabiztos a lövésnél. Katrine Lunde kiváló ebben, sok játékos tart tőle. Többen mondták már nekem, hogy a pályán jobban kimutatom az érzéseimet. A civil életben egészen más kép rajzolódik ki rólam. Nyugodt vagyok, szeretek viccelődni, ez a valódi énem, nem amit a mérkőzésen láthatnak tőlem.

– Úgy tűnik nekem, a dán szurkolók is olyanok, mint a magyarok abból a szempontból, hogy a múlt sikereiből kiindulva mindig valami kiugró eredményt remélnek a válogatottól, aztán sokszor csalódniuk kellett az elmúlt évtizedben. Játékosként hogyan élte át ezt?
– Az emberek mindig a végső győzelmet várják el a dán válogatottól, pedig hosszú éveken keresztül még az éremszerzés sem jött össze nekünk. Nem volt könnyű együtt élni a közvélemény és a sajtó nyomásával, valamint kezelni a kudarcokat a nagy tornákon. Néha irreális elvárásokat támasztottak velünk szemben, viszont még mindig jobb, mint ha senkit sem érdekeltünk volna. Hosszú ideje én számítok a rangidősnek a válogatottban, sok csalódás és szomorúság kísérte az utunkat az utóbbi tíz évben, főleg ha abból indulunk ki, hogyan viszonyultak hozzánk az emberek. Hiába voltak jó játékosaink, sokáig egyszerűen nem akart kijönni a lépés a világversenyeken, valami apróság hiányzott. Ugyanakkor mindig teljes szívvel küzdöttem a címeres mezért, a legnagyobb vágyam az volt, hogy a válogatottal érmet nyerjünk, és még az én karrierem során visszataláljunk a győztes útra, ezáltal újra döntőt játsszunk.

– Végül mindkettő összejött. Átszakadt a gát a 2021-es vb-bronzzal?
– Előtte is mindig azt mondtam, úgy indulunk neki az aktuális versenynek, hogy nyerni szeretnénk – aztán sohasem jött össze. Azonban nem vesztettük el a hitünket, és meglett a jutalma. Nekünk a bronz olyan értékes volt, mintha megnyertük volna a tornát. Ha régóta vágysz valamire, és aztán eléred, a sikerélmény hatalmas lendületet ad a folytatásra. Ez az érem jelentette a szikrát, egyszeriben megvilágosodtunk. A tavalyi Eb-re már úgy érkeztünk, hogy tudtuk, eljuthatunk a döntőig is.

– Szlovéniában a középdöntőben sikerült legyőzniük a norvégokat. Miért tartott ilyen sokáig elkapni a nagy riválist?
– Valószínűleg korábban egyfajta mentális blokk lehetett bennünk. Számtalan alkalommal találkoztunk velük, a világversenyek mellett ott volt a Golden League is. Utóbbiban legutóbb 2014-ben tudtunk nyerni ellenük, nagy tornán még régebben. A sok fájdalmas, olykor nagy különbségű vereség miatt eleve úgy mentünk fel a pályára, mintha mínusz ötről indultunk volna. Nem hittünk benne, hogy megverhetjük őket. Jensennel sokat foglalkoztunk a mentális felkészüléssel, hogyan érezzük jól magunkat a pályán, hogyan legyünk még jobb csapat, hogyan ne féljünk a vereségtől. Az utóbbi években egyre közelebb kerültünk a norvégokhoz, és tavaly jött el a pillanat, hogy elkapjuk őket. Sajnos a döntőben már nem tudtuk megismételni.

– Mi történt a finálé hajrában? Mert addig ismét nyeregben érezhették magukat.
– Sokat gondolkodtam rajta. Ezzel a csapattal először játszottunk döntőt, míg a norvégok megszámlálhatatlan finálén vannak túl. Talán átfutott az agyunkon, hogy meg is nyerhetjük. Sokat számít a tapasztalat, hogy kezelni tudd az ehhez hasonló pillanatokat. Remélem, lesz még lehetőségünk döntőt játszani.

– Rangidősként feladatának érzi, hogy segítse a válogatottba újonnan bekerülőket?
– Csapatkapitányként a munkám része, hogy támogassam a fiatalabbakat a beilleszkedésben. Sok mindent átéltem már a pályán, bármilyen problémával fordulhatnak hozzám, tudok nekik tanácsot adni. Amikor fiatal, bolondos lányként meghívtak a felnőttválogatotthoz, Karin Mortensen sokat segített, szeretném ezt továbbadni én is. Ha látom, hogy valakinek gondja van, odamegyek hozzá, de a meccsek előtt is szoktam beszédet tartani az öltözőben.

A GYŐRI FIZIKAI TESZT EREDMÉNYE ŐT IS MEGLEPTE

– Hogyan készült fel a győri kihívásokra?
– A párom mesterdiplomát szerzett erőnléti képzésből, és miután aláírtam az ETO-hoz, közöltem vele, úgy akarok megjelenni a felkészülés kezdetén, hogy erősebb és fittebb vagyok, mint valaha. Úgy voltam vele, nem érkezhetek meg csak kielégítő fizikummal. Már az utolsó bresti hónapokban elkezdtük a munkát, amely a nyáron pörgött fel. Súlyt emeltem az edzőteremben és kardióedzéseket végeztem. A vakációnk alatt is dolgoztam, megígértettem a barátommal, ha ki is borulnék, csak hajtson tovább. A megelőzés céljából is meg akartam erősíteni az izomzatomat, hogy ne fájjon annyit a térdem.

– Megtérült a sok munka?
– Teljes mértékben, rengeteget fejlődtem, a Győrben elvégzett fizikai tesztek eredménye engem is sokkolt, például korábban sohasem tudtam 100 kilóval guggolni. A kapuban is éreztem a hatását, olyan védések sikerültek, amelyekre előtte nem voltam képes. Gyorsabban odaértem a labdára, magasabbra tudtam emelni a lábam.

– Jól kijön poszttársával, a norvég Silje Solberggel?
– Kis csapat vagyunk a csapaton belül, segítjük egymást, és nem vagyunk féltékenyek, ha egyikünknek jól megy a védés – egymásból is a legjobbat hozzuk ki. Brestben szintén osztoztam a meccseken Cléopatre Darleux-vel, így nem volt új a helyzet.

– Milyen céljai vannak még a sportágban?
– Az olimpiai részvétel természetesen ott van a listám tetején, aztán szeretnék még több érmet nyerni a válogatottal, és a Bajnokok Ligája-győzelem is célkeresztben van. A kihívások éltetnek, mindig olyan klubban szerettem játszani, amelynek nagy céljai vannak. Remélem, a Győrrel harcban leszünk a végső sikerért a BL-ben, de talán a korábbiaknál még erősebb a verseny. A sorsdöntő időszakban talán már több játékosra számíthatunk, és elkerülnek minket a sérülések.

– Mekkora elismerést jelentett, hogy az IHF-nél megválasztották az év játékosának?
– Már annak is örültem, hogy ott volt a nevem a jelöltek között, aztán meg is feledkeztem róla egy időre. Sohasem gondoltam volna, hogy kapusként meg is nyerhetem a díjat. A bresti edzőm üzenetet küldött, hogy gratulál, de először nem tudtam, mihez. Aztán elküldte a linket, és egészen szürreális volt a nevemet olvasni az év játékosaként. Gyerekkoromban sok merész álmom volt, az is közéjük tartozott, hogy egy napon én legyek a legjobb. Ha utólag visszagondolok erre a címre, talán még jobban fogom tudni értékelni. Addig viszont nem elégszem meg ennyivel, harminchárom évesen is fejlődni szeretnék.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 21-i lapszámában jelent meg.)