Szucsánszki Zita még mindig fradista, de a zöld-fehérek elleni meccsből szívesen kimaradna

– Mikor mondta ki a Fradinál, hogy vége?
– Az előző idény elején jelentettem be a klubnál. Úgy éreztem, így korrekt, fel tud rá készülni a csapat, nem menet közben kell kapkodni és változtatni.

– Miért akkor? Nem volt már több a pályafutásában a legmagasabb szinten?
– A 2017-es vállműtétem után már nem volt az igazi. Sokat voltam távol a gyerekemtől, amit lelkileg egyre nehezebben viseltem, egy idő után pedig már ő is. Bár továbbra is nagyon szerettem a kézilabdát, az egész profi sportolói lét fájdalommal járt, nem is a vállam, hanem a folyamatos téthelyzet, a ránk nehezedő nagy nyomás miatt. Ráadásul ezeket az érzéseket teljesen másképp kezeli egy kulcsjátékos, mint egy kiegészítő ember.

– Nehezen élte meg, hogy már nem tudott mindig húzóemberként teljesíteni?
– Ezt mindenki nehezen éli meg, főleg, ha közben az agya tudja, hogy hol és min kellene változtatni, csak éppen a teste nem engedelmeskedik. De ennél is rosszabb, amikor azt érzed, már nem vagy a csapatod hasznára. Ezt felismerve döntöttem el, ideje befejezni, mert nem szeretném megégetni magam.

– Egyszer sem ingott meg? Mondjuk, amikor Emily Bölk az utolsó másodpercben BL-fináléba lőtte a Fradit?
– Nem. Az egész idényünk elképesztően hullámzó volt, teli sérülésekkel. A pályán hol nyertünk, hol nagyon kikaptunk, aztán elúszott a bajnokság, és érzelmileg mindenki mélypontra került. Még jó, hogy az élet ikszre játszik és mindig kiegyenlíti a dolgokat: talán ezért is állt össze minden az idény végére, azon túl persze, hogy szerencse is kellett a BL-döntőhöz. Nagyszerű érzés volt a részesévé válni, de még egyszer nem vágnék bele.

NÉMETH ANDRÁS MATEKÓRA ALATT HÍVTA A FRADIBA

– Nem is tudna, hiszen a Ferencvárosnál már elbúcsúztatták, az MTK elleni hazai évadzárót követően a mezét is visszavonultatták – az álló nyolcasból fekvő nyolcas lett a zöld-fehéreknél...
– Amikor a Fradiba igazoltam, két szám közül választhattam. Gondoltam, legyen a nyolcas, úgyis állandóan fetrengek, azt legalább akkor is le tudják olvasni... De azt nem gondoltam, hogy ilyen karriert futok majd be a klubnál.

– A Kőbánya-Spartacustól került 2005-ben a zöld-fehérekhez, bár nem sokon múlt, hogy a Vasas vigye el.
– Konkrétan édesapámon. Ő mondta, hogy inkább a Fradinál üljek a kispadon, mint a Vasasnál. Nem árulok el nagy titkot, a Ferencváros 80 ezer forintot kínált, a Vasas 100 ezret. Előtte a Szpariban 10 ezret kerestem, igaz, azt jó fél évig meg sem kaptam.

– Számított?
– Hatéves voltam, amikor édesanyám meghalt, apukám egyedül nevelt minket a nővéremmel. Semmiben sem szenvedtünk hiányt, de apunak ezért iszonyatosan keményen kellett dolgoznia. Szóval igenis számított a pénz, mégis, a legfontosabb érvek, kezdve ott, hogy autóval nyolc percre volt a lakásunktól a csarnok, a Ferencváros mellett szóltak.

– Önnek konkrétan Németh András szólt, hogy várja a csapatnál. Tényleg egy iskolai tanóra alatt hívta fel telefonon?
– Azt hiszem, matekóránk volt. Amikor láttam, csörög a mobilom, jelentkeztem, hogy ezt most fel kell vennem, aztán megszólalt az a jellegzetes dörmögő hang, alig hittem a fülemnek...

– A ferencvárosi ajánlat, egyáltalán a versenysport kitörési lehetőséget kínált a 18 esztendős Szucsánszki Zitának?
– Egyértelműen. Nem az akadémiák korát éltük, nem az volt, hogy mindent megkaptak a gyerekek. Nekem, ha bementem a boltba, bizony meg kellett néznem, mi mennyibe kerül. De a tudat, hogy a kézilabdázásért, amit egyébként is szeretek csinálni, pénzt kapok, sőt, ha még jobban csinálom, meg is tudok belőle élni, jelentős motivációt jelentett. Úgy érzem, a mai gyerekekből ez hiányzik.

– Hogy ne csöppenjenek bele a készbe?
– Igen, hogy meg kelljen küzdeni mindenért.

– Mindig is kézilabdázónak készült?
– Az első sportágam az úszás volt, amit eleinte nagyon élveztem, de aztán nehezen viseltem a monotonitását. Utána atletizáltam, jó alapot nyújtott a későbbi sportpályafutásomhoz. Kipróbáltam még a röplabdát és a kosárlabdát is, ám egyik sem tetszett annyira, mint a kézilabda, amelyben szükség van a játékosságra, kell hozzá jó fizikum, és testi kontaktus is van az ellenfelek között. De leginkább a sikerélmények miatt fogott meg.

– Győztes típus?
– Inkább azt mondom, borzasztóan rossz vesztes vagyok. Gyerekként is az voltam, ha nem nyertem valamiben, elvonultam sírni, csapkodtam, rugdosódtam, sokszor a nővéremmel is. Egyébként a féltestvérem is kézilabdázott, jó adottságai voltak hozzá. Márton Gréti csapattársa volt a Fradi korosztályos csapatában, akár játszhattunk is volna együtt, de végül felhagyott a sporttal, gyógytornász lett.

A ROSSZ DOLGOKAT EGYBŐL ELFELEJTI

– 2002. szeptember 4-én szerepelt a neve először a Nemzeti Sportban, még Spartacus-játékosként mint az Ihász István-emlékverseny egyik különdíjasa. Hogyan élnek az emlékeiben ezek a kezdeti évek?
– A Ferencvárosi Szabadidősport Egyesületnél kezdtem Keszler Katalinnál, ő tanította meg az alapokat. Aztán serdülőként átkerültem a Szpariba Nádori Pali bácsihoz, ahol egy nagyon jó brigád alakult ki. Érdekes, nincsenek konkrét emlékeim ebből az időszakból, inkább csak érzések, például, hogy volt egy figuránk, amit mindenkinek eladtunk, és ettől mindannyian boldogok voltunk.

– Ilyen könnyen felejt?
– A rossz dolgokat egyszerűen „levágom” magamról, egyből kitörlődnek az agyamból, mintha benyomnám a delete gombot. Biztos, hogy ez anyukám halála miatt alakult így ki, az azt megelőző időszakból is nagyon kevés emlékem maradt meg

– Túlélési stratégia?
– Abszolút. Mint ahogy az is, hogy – szégyen, nem szégyen – anyukám elvesztését követően előfordult, hogy kamuztam. Dolgokról, amik valójában nem történtek meg velem, vagy olyan tárgyról, amely sosem volt az enyém. Aztán amikor a Fradihoz kerültem, rájöttem, felesleges álmodoznom, ha dolgozom, mindent meg tudok teremteni magamnak.

– Korábban azt nyilatkozta, úgy izgult az első ferencvárosi edzése előtt, hogy alig aludt, és két órával a foglalkozás előtt megérkezett a csarnokba. Ennyire akart bizonyítani?
– És még így sem tudtam olyan korán érkezni, mint az akkori gyúrónk, Nemecsek Laci, vagy ahogy mindenki ismeri, Pulya. Aranyos és jó fej volt mindenki, de Németh András nélkül nem ment volna könnyen a beilleszkedés. Olyan feladatokat adott, amikkel rákényszerítette az új játékosokat, hogy odamenjenek az idősebb csapattársakhoz és kérdezzenek tőlük. Tőlem például azt kérte, beszéljem meg a figurákat a többiekkel, kinek mi a feladata, illetve nekem mi lesz a dolgom.

– „Sokat várok Szucsánszki Zitától” – mondta Németh András a Nemzeti Sportnak a 2005–2006-os bajnoki rajt előtt. Az elejétől fogva érezte a bizalmat?
– Igen, de szerencsém is volt, mert a poszttársam, Kamper Olívia azon a nyáron éppen a junior-világbajnokságon szerepelt. A torna belenyúlt az alapozás időszakába, így volt két-három hét fórom vele szemben, hogy bejátsszam magam a csapatba. Én pedig tepertem, és mindent feláldoztam, hogy egyre jobb legyek.

– Az idősebbek befogadták?
– Speciális hely volt a Ferencváros, ahol a rutinosabb játékosok sosem éreztették a fiatalokkal, hogy ők vannak itt régebb óta. A labdát, a vakszot, a jelölőt persze mi vittük ki edzésre, de az sosem volt feladatom, hogy, mondjuk, Kirsner Erának vagy Tóth Timinek ki kelljen mosnom a kulacsát. Később kiderült, ez máshol alapvető szokásnak számított.

– Mennyire volt eleinte furcsa, netán ijesztő az a szeretet, amit a ferencvárosi szurkolóktól kapott?
– Amikor az első nyílt edzésen megláttam a drukkereket, nem hittem a szememnek. A Spartacus mérkőzéseire jobbára csak a családtagok mentek el, itt ellenben voltak különböző szurkolói csoportok, ankétok és találkozók. Mindig akadt, aki érdeklődött, akinek volt hozzám egy kedves szava, még edzőmeccs után is lepacsiztak az emberrel.

– Meg tudja fogalmazni, mit jelent a Fradi-családhoz tartozni?
– Én nem ide születtem, mint például Gábor (Elek Gábor, az FTC nyáron távozó edzője, Szucsánszki Zita férje – a szerk.), nekem az, hogy Fradi-család, egy felvett, tanult, ám egy idő után berögzült érzéssé vált. Még mindig fradistának tartom magam, attól függetlenül, hogy már nem a klub kötelékébe tartozom. Talán ezt jól szemlélteti, milyen rosszul éltem meg, amikor a futballcsapat kikapott feröeri ellenfelétől, és nem jutott tovább a Bajnokok Ligája selejtezőjében. A családdal éppen Erdélyben jártunk, Gáborral ott követtük a mérkőzést, de csak ültünk, és nem hittük el, amit látunk. A meccs után egyikünk sem tudott aludni, annyira sokkolt minket az eredmény. Mindketten tudjuk, hogy a Ferencvárosnál a labdarúgócsapat szereplése mekkora jelentőségű, ha a focinak jól megy, az a többi szakosztályra is pozitív hatással van. Borzasztó volt látni, hogy hazai pályán ilyen pofonba szaladtak bele.

TUDATOSAN MARADT KI A CSAPAT ÉLETÉBŐL

– Mit tartott az erősségének, mely tulajdonságai tudták a többiek fölé emelni?
– Talán az állóképességem és a futóteljesítményem. Aránylag sokáig tisztán tudtam gondolkodni a nagyobb iramú mérkőzéseken is, mert a testem jól hasznosította az oxigént. A gyerekkori atletizálásnak köszönhetően megkaptam azt a képzést, hogy a leghatékonyabb módon tudtam futni, így az utolsó öt percben is a megfelelő helyre tudtam passzolni. Szerintem nem voltam kiemelkedő tehetség, viszont az elvégzett munkát ki tudtam vinni a pályára. Nem lőttem nagyot, annyira nem ugrottam magasra, sprintbajnoknak sem nevezhettek, de jól láttam a pályán és kitartó voltam – ha kellett, a parkettát is felszedtem. Szamoránsky Piroskával nagyon szerettem együtt játszani, mint utóbb kiderült, nekem ő volt játékkapcsolat szempontjából az ideális beálló, folyamatosan „bujkált” a falban, mindenhol ott volt. Volt olyan évünk, amikor Zácsik Szanival együtt hárman brutális mennyiségű gólt dobtunk, közben a védekezésünk nem volt éppen szilárd, de látványos meccseket játszottunk. Ma már elment abba az irányba a játék, hogy nem a technika a fontos, a végeredmény gyakorlatilag a konditeremben dől el.

– Jól van ez így?
– Nem, elvész a játék szépsége. A kézilabdázók nagy része már a férfiakhoz hasonló fizikai paramétereket mutat. De ez sem tart örökké, a női szervezetet sem lehet a végtelenségig kizsigerelni, és akkor megint jöhetnek a játékosabb megoldások. Természetesen jobban tetszett a régi kézilabda, ám ettől még fel kellett vennem a nálam erősebb játékosokkal is a versenyt. A Fradiba kerülve sok izmot rám kellett pakolni, hogy meg tudjam állítani az ellenfeleimet, és hogy engem se legyen olyan könnyű megfogni, a faultból még tudjak passzolni, és ne azt érezzem, hogy összetörnek.

– Irányítóként mit szeretett a posztjában, és mi okozott kihívást?
– Megint csak Németh Andráshoz térek vissza, nem győzöm hangsúlyozni, mennyit köszönhetek neki. Akadtak olyan mondatai, amelyek a mai napig beleégtek az agyamba. Ilyen volt, hogy meccs közben állandóan figyelnem kellett, melyik védő a leggyengébb, és olyan figurát bemondani, hogy a legjobban teljesítő játékosunk kerüljön vele szembe. Előfordult, hogy ez éppen én voltam, de azt is úgy kellett alakítani, hogy gól legyen belőle. Azóta is sokszor kihúzott ez a gondolat a csávából a pályán.

– Csapatkapitányként hogyan fogta össze az aktuális keretet?
– Talán furcsa lesz, amit mondok, de a meccseken kívül nem volt meghatározó szerepem. A tény, hogy Gáborral egy párt alkotunk, ki is zárt a csapat életéből, ám ezt részben tudatosan is alakítottam így. Tudtam a bulikról, de nem vettem részt rajtuk, és nem is mondtam el Gábornak, nem vittem ki semmit az öltözőből. Viszont tisztában voltam vele, hogy akarva-akaratlanul a lányok sem mondanak el nekem mindent. Amikor fiatalabb voltam, és még jó volt a vállam, tudtam húzni a csapatot, akkor jobban a magaménak éreztem a vezérszerepet. Az utóbbi években már nem raktam bele annyi energiát, mert nem éreztem, hogy a hátamra tudnám venni az együttest.

– Nehezére esett ezek szerint tudatosan kimaradni a csapat életének egy jelentős részéből?
– Valamit valamiért: amikor eldöntöttem, hogy Gabit és a családját választom, ezt a kompromisszumot kötöttem. Meglehet, másként is kezelhettem volna, jobban részt vehettem volna a pályán kívüli programokban. Ebből a szempontból, mint sok más esetben az életben – a kézilabdát leszámítva –, a könnyebb utat választottam. Így volt a legegyszerűbb, hogy nem csatlakozom a többiekhez, de nem bántam meg.

– Hogyan viselte, hogy az edző párjaként kevesebbet engedhetett meg magának, gyakran – talán egyfajta túlkompenzációként – mások helyett is ön kapott az időkéréseknél?
– A magánéletemben olyan vagyok, mint az édesapám, rendkívül nyugodt a természetem. Ha Gabi beszól valamit, általában csak nevetek rajta, de amikor ott vagyok a pályán, felfokozott idegállapotban, rosszabbul esnek a mondatai. A gyerekünk születése után még inkább nehezemre esett elviselni a hasonló helyzeteket. Tudtam, hogy amit mond, az jó, és úgy kellene csinálnom, de vagy már fizikailag nem bírtam, vagy annyira elborult az agyam, hogy azt hittem, rögtön kinyírom. Mire azonban beültünk a kocsiba, már minden bosszúságom elszállt. Tisztában voltam vele, hogy ezt az én és a saját védelmében csinálta, hogy ne köthessenek belénk. Ez viszont még egy nagy terhet jelentett: ha nem úgy teljesítettem, azzal támadási felületet adtam a kritikusainak. Sokan bántották, ezért is akartam még jobb lenni, hogy ne tudják miattam megszólni.

– Könnyebb lesz kezelni a munkában a kapcsolatukat, hogy megszűnik a korábbi edző és játékos közötti alá-fölérendeltség?
– Nagyon nem, sőt! Gabi borzasztóan szervezett ember, megvan a saját rendszere, hierarchiája, ebbe bele kell helyezkednem. Nem az van, hogy gondolok egyet és odamegyek hozzá egyeztetni, ennek is megvan a helye és az ideje. Megint ő lesz a főnök, szerencsére otthon azért nem ez a helyzet...

– Más ember Elek Gábor a pályán kívül?
– Kívülről azt lehetett látni rajta a meccseken, hogy egy vehemens, nagyon szigorú, kemény edző, pedig általában nem ilyen. Sokan kérdezték tőlem, miért Gabit választottam. Imádom benne, hogy annyira „genyó” tud lenni sokszor. Mindig azon jár az esze, hogyan tudna valakivel poénból kiszúrni. Nagy a baráti köre, igazán szerethető ember, valószínűleg ezért is vagyunk együtt.

– Jól mutatja, milyen hatással volt a játékosaira, ha megnézzük, Dragana Cvijics milyen látványos átalakuláson ment át az utóbbi hónapokban.
– Csak Gabi miatt tette meg. Nagyon jó pedagógus, ugyanakkor kifejezett alfa típus, abban van a legnagyobb ereje, hogy megdöglenek érte a csapatai a pályán, annyira szeretik. Valamiért imádja a mások által nehezen kezelhetőnek tartott játékosokat, olyan viszonyt ápol velük, hogy bármit megtennének érte. Nyilván feleségként elfogult vagyok vele szemben, néha azért „megölném”, ugyanis imádja a véremet szívni, amit olykor nehezen viselek.

A PÁLYÁN KOMPENZÁLTÁK AZ ANYAGI HÁTRÁNYT

– Miként gondol a Győr elleni rivalizálásra? Ha nem egy ilyen kiemelkedő csapat lett volna folyamatosan a hazai ellenfél, több bajnoki címe és kupagyőzelme is lehetne. Vagy így pont emlékezetesebbek azok az alkalmak, amikor meg tudták előzni az ETO-t?
– Mindig nagyobb költségvetésük volt, ez tény, ennek ellenére többször el tudtuk csípni őket. Rosszul is elsülhetett volna, hogy a pályafutásom jelentős részét egy másik csapat árnyékában éltük, de ezzel ők csak motiváltak minket, arra sarkalltak, hogy napról napra fejlődjünk és egyre jobbak legyünk. Persze nyomasztó is volt a fölényük, de szerintem a győriek sem élvezték, hogy folyton ott lihegtünk a nyakukban. Anyagi téren és igazolásokban előnyben voltak, márpedig aki a legtöbbet adja, oda megy a legjobb játékos. Ha nincs olyan mély pénztárcád, hiába feszülsz meg, akkor sem tudod megszerezni a legjobbakat. Máshogy kell megtalálni a sikerhez vezető utat, például taktikával és extra teljesítményekkel, utóbbiak nélkül nem volt esélyünk nyerni.

– Belülről érezte azt, hogy az ETO ellen általában megvolt az a tűz, a lelki többlet, ami sokszor a nemzetközi porondon hiányzott?
– A két szurkolótábor utálja egymást, a játékosok viszont nem. Nincs is miért gyűlölni a másikat, ha nem ad rá okot. Sok volt csapattársunk játszik Győrben, másokkal a válogatottból ismerjük egymást. Mi az ETO ellen mindig fel tudtuk szívni magunkat, mint ahogy most a Fradi ellen meg a Debrecen szívja fel mindig magát. Aki mögötted van, eléd akar kerülni, ez normális. A hátteret ugyanakkor a pályán kell kompenzálni, ami borzasztó nagy energiabefektetéssel jár. Ebbe nagyon bele lehet fáradni. Játékosként sajnáltam, hogy Gábor befejezte a munkát a Fradinál, a párjaként viszont azt mondtam, hogy köszönöm. Főleg, miután megláttuk a BL-sorsolást, meg is jegyeztem neki, ez plusz öt év az életedben.

– Adja magát a párhuzam Görbicz Anitával, aki önhöz hasonlóan nem hagyta el a számára kedves csapatot – hasonlóra már csak elvétve találunk példát napjainkban. Nem volt olyan pillanat, amikor elgondolkodott a váltáson?
– Valóban nem ez az irány a jellemző manapság, az biztos. Egy játékost látok még, aki a nyomunkba léphet, Márton Gréta. Nekem nem lett volna okom elmenni. Egyszer gondolkodtam el rajta, amikor Németh András után Zsiga Gyula lett az edző, majd jöttek az anyagi gondok is. Viszont megközelítőleg sem voltam olyan jó játékos, mint Görbe. Megkerestek Debrecenből, András a Hypo edzőjeként, és élt egy Ljubljana-vonal is, de nem igazán akartam elhagyni Pestet. Végül éppen Gábor győzött meg arról, hogy maradjak – szerintem jól döntöttem.

– Tízszer szerepelt a magyar válogatottal világversenyen felnőttként, egy olimpián, öt világbajnokságon és négy kontinenstornán. Melyikre emlékszik vissza a legszívesebben?
– A 2012-es Eb-bronz nagy élmény, jól éreztük magunkat Újvidéken és Belgrádban. Igaz, a londoni olimpia után néhány válogatottnál új csapat építésébe kezdett, de ezt már utólag senki sem nézi. Karl Erik Böhn szövetségi kapitány nem akart semmin sem változtatni, jól sikerült a regenerációnk is, ami nagy mértékben Tord Ellingsen erőnléti edző munkáját dicsérte. Nem volt fölösleges feszültségszítás sem, ami jótékony hatással volt a csapategységre – mindezt csak azért említem, mert akadt olyan válogatottbeli edzőm, aki a Fradi–Győr ellentétre hegyezte ki a felkészülést...

– 147 válogatott mérkőzésen szerepelt a pályafutása során. Van kedvence?
– A 2010-es Európa-bajnokságon voltak jó meccseim, de a csapat nem szerepelt jól. Márpedig az nekem sosem volt fontos, hogy kapjak még egy gyertyatartót vagy órát, mint ahogy az sem, nagybetűvel szedve jelenik-e meg a nevem a Nemzeti Sportban – a csapat eredménye számított, semmi más. A 2015-ös dániai világbajnokságot is csak azért említem, mert a házigazda ellen tényleg jól ment a játék, nyolc gólt dobtam és nyertünk 29–22-re, azt a válogatottat a saját közönsége előtt legyőzni nagyon jó érzés volt, örökre emlékezetes marad. A torna már nem, hiszen előtte kikaptunk Montenegrótól, a legjobb tizenhat között pedig a lengyelektől. Emlékszem, a montenegrói meccsre Gáborék is kijöttek, hogy aztán egyből induljanak is haza, engem pedig jól leszidjon telefonon. De talán ez is kellett a másnapi, dánok elleni jó játékhoz.

– Negatív élmény?
– A 2021-es olimpia. Élménynek jó volt, megtapasztalni, milyen egy olimpia, bár mindenki maszkban volt. Lelkileg viszont nem voltam a topon és még a vállam is kiugrott. Három hete nem láttam már akkor a gyerekemet, az időeltolódás miatt nem is tudtunk rendesen beszélni, és ez roppant mód megviselt. Nem tudom, hogy ezért szégyelljem-e magam, biztos voltak más sportoló anyukák, akik jobban élték meg a helyzetet. Amikor visszarakták a vállamat, csak zokogtam a padon, és arra gondoltam, hogy nem kellett volna eljönnöm.

A NÉPLIGETI MÉRKŐZÉST SZÍVESEN KIHAGYNÁ

– Két bajnoki címhez is kapcsolódik egy-egy kiemelkedő egyéni teljesítménye. 2015-ben egy távoli bombával az utolsó pillanatban mentette hetesre a Győr elleni bajnoki döntő népligeti meccsét, míg 2021-ben tíz gólt lőtt az aranyérem szempontjából sorsdöntő találkozón Debrecenben. Megérezte, mikor kell előrelépnie?
– Egy játékos életében vannak olyan mérkőzések, amikor ha a zsűriasztalt rádobja a félpályáról, abból is gól születik. Tényleg éreztem, bármihez nyúlok, bármilyen bénán is lövöm el a labdát, valahogy be fog menni. A debreceni találkozónál nagy belső motivációt adott, hogy ha törik, ha szakad, valahogy győznünk kell. Egyébként amikor meghatározó játékos voltam, pluszterhet is jelentett a tudat, hogy ha rosszul játszom, akkor valószínűleg a csapatnak sem fog menni. Persze az ellenkezője is igaz volt: ha jól ment a játék, a gólok mellett a társaimat is ki tudtam szolgálni.

– A norvég módszer mennyiben formálta át a szemléletét?
– Elég sok erőnléti edzővel dolgoztam a Fradinál és a válogatottnál, és azt láttam, hogy még rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik benne, csak össze kellene gyúrni és a saját képünkre formálni a különböző módszereket. Mostanában ennek a lázában égek, hogyan tudnám ezt megcsinálni. Nagy szerencsém, hogy kiváló mentoraim vannak, az FTC és a női válogatott erőnléti edzőjéhez is bátran fordulhatok tanácsért. Az új alapelvek lefektetésében sokat segített a korábban nálunk dolgozó norvég Tord Ellingsen, aki most a férfiválogatott stábjában kapott helyet. Abban hiszek, hogy ne tanítsuk meg a gyerekeket csalni azzal, hogy már fiatalon túlterheljük őket. Helyette inkább kevesebb, de intenzívebb edzés legyen, és még inkább a játékosságon legyen a hangsúly.

– Mit tanult Ellingsentől?
– Minden változtatást részletesen elmagyarázott, és úgy, hogy megértsem, miért jó nekem. Például azért erősítjük meg a core-izmokat egy éven keresztül, hogy ha utána nagyobb súllyal dolgozom, ne menjen szét a hátam, ne legyen sérülés a combomban. Lejjebb vettük az edzésszámot, viszont az intenzitást fokoztuk. Ritkán volt két edzés egy nap, ha délelőtt kemény edzésünk volt, délután nem volt gyakorlás, vagy legalábbis nem olyan, ahol száz százalékot kellett beleadni. Ha délelőtt kiadok mindent magamból, délután akarva-akaratlanul is csalni fogok a „túlélés” miatt. Ezt csinálják a gyerekek is. Előbb-utóbb rájönnek, hogyan tudják átverni az edzőt, hogy túléljék az edzéseket, a folyamatos meccseket. A regenerációra szintén nagy hangsúlyt fektettünk, és összességében tudatosabbá tettük a munkát. Az volt a vezérelv, ha ott vagyok, száz százalékot tegyek bele, Gábor is ezt várta el a labdás edzéseken, így volt norvégos és magyaros egyszerre, amit csináltunk.

– Ezt az utat szeretné továbbvinni?
– Pontosan. Végre találtam valamit, ami az aktív kézilabdázáson kívül igazán érdekel. Októberben indul az MKSZ képzése, addig arra építek, amit összeszedtem. Egész nyáron készültem, gyűjtöttem az anyagokat, és sok segítséget is kaptam hozzá. Nekem ez óriási lehetőség, mert hiányolom a gyakorlati részt az edzőképzésünkből, remélem, a hasznomra válik, hogy élesben is alkalmazhatom a tudást, ugyanakkor érzem is, mekkora felelősséggel jár.

– Láthatjuk a pályán is Esztergomban?
– Speciális helyzetbe kerültünk azzal, hogy végül nem a harmadosztályban, hanem az NB I/B-ben indulhatunk. Csak későn derült ki, emiatt beszűkültek az igazolási lehetőségeink, így biztos, hogy fogok játszani – de az NB I-ben már semmiképpen.

– Az FTC otthonában is lesz jelenésük az NB I/B-ben...
– Mindkettőnknek különleges lesz ellenfélként belépni a népligeti csarnokba, különösen Gábornak, akinek az édesapjáról van elnevezve az aréna. Remélem, nem kell pályára lépnem az FTC U19-es csapata elleni találkozón. Ha lesz tétje, akkor nyilván vállalom, ám ha egy mód van rá, szeretném elkerülni. Nem arról van szó, hogy majd beteget jelentek, azt az élet mindig visszaadja. Túlságosan lelkiismeretes vagyok: a Tusványoson is megettem két kürtőskalácsot, a következő héten azonban duplaannyi felülést végeztem. Erőnléti edzőként is szeretnék hiteles maradni, 36 évesen is példát kell mutatnom.

– Hányas számú mezt figyeljük Esztergomban, a nyolcast?
– Nem, a 87-est. Ekkor születtem, a Fradiban nyolcas voltam, a válogatottban hetes, ez a kettő most Esztergomban ér össze.

SZUCSÁNSZKI ZITA EMLÉKEZETES KARRIERÁLLOMÁSAI

(Köszönet a helyszínért a Pátyi Vigadónak. A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. augusztus 12-i lapszámában jelent meg.)