Siti Beáta nem álmodott nagy karrierről, Európa-bajnok, olimpiai és vb-ezüstérmes lett

– Van, aki szerint a kor nem érdem, csak egy állapot.
– Meg, hogy ez csak egy szám... Ezt is szokták emlegetni. Én inkább azt mondom, hogy innentől kezdve a B-oldal forog, én ezt társítom ehhez a születésnaphoz és számhoz.

– Ezek szerint nem tartja annyira fontosnak a kerek évfordulókat, évszámokat?
– A negyvenet nem feltétlenül éltem meg olyan hű, de vidáman. Ezt a mostani ötvenet pedig próbálom struccpolitikával kezelni: hogy ez nem is olyan izgi, nem is most lesz, hanem majd megérkezik. Tudom, hogy kell, de nem akarok vele foglalkozni. Nem érzem magam ötvenévesnek, a lelkem sem ötven.

– Ez a lényeg, nem?
– Dehogynem! Igen, átgondolom a dolgaimat, hogy jó vágányon haladok-e, jól csinálom-e, amit csinálok, hogy milyen lehetőségek vannak még bennem és miként lehet őket megtalálni. Azért is, mert maximum tíz-tizenöt éved van még, amíg aktív lehetsz, utána már nem azt mondom, hogy kötögetős nagymami leszek, de az ember látja, érzi a folyamatokat, hogy már közel sincs meg az a kapacitása, mint amikor húsz-harmincéves volt. Megpróbálom kvázi jó érzéssel elfogadni az idő múlását, miközben ellenkezem is vele. De azért tényleg próbálom tisztességgel elfogadni. Másrészt igyekszem tenni azért, hogy ez ne teher legyen nekem.

CSAK CSINÁLTA ÉS EZ LETT BELŐLE

– Egy-egy kerek születésnapon a dolgok átgondolása között átfut az agyán, hogy gyerekként, a nagykanizsai évek alatt milyen karrierről álmodozott?
– Nem voltam álmodozó gyerek. Nem azért kezdtem el kézilabdázni, mert arról ábrándoztam, hogy hú, én NB I-es és válogatott játékos leszek és ilyen-olyan világversenyen szerepelek majd. Voltak energiáim, és részben irányítottan indult az egész a testnevelő tanárom, az édesapám kezdeményezésére. Ott volt a baráti kör, imádtuk a labdát, aztán jött a kézilabda, ami jó lehetőség volt a játékra. Közben persze találkoztam ikonokkal, akikre felnéztem, például Gódorné Nagy Mariannára, akkor néha bennem volt, hogy hűha, tényleg jó lenne, ha én is olyan lehetnék, de igazából ennyiben is maradt. Csak csináltam a dolgaimat, aztán ez lett belőle.

– Olimpiai, világbajnoki és Európa-bajnoki döntőben is játszott, megnyerte mindhárom európai klubtrófeát, az EHF-kupát ráadásul három különböző klubbal is. Ha ezt vesszük, ilyen pályafutásról nem sokan álmodhatnak.
– Nem tudom, sohasem hasonlítgattam össze az eredményeimet másokéval. Részben szerencsém is volt, másrészt sokat melóztam és hittem abban, hogy a csapataimmal sikerül ezeket a győzelmeket elérni. Mindig úgy voltam vele, tök jó, megdolgoztunk érte, megcsináltuk, megéltük azt a pillanatot, ami nagyon-nagyon jó érzés, de aztán tovább én már nem foglalkoztam vele.

– Nem szentimentális és nosztalgiázó típus?
– Nem. Sohasem gyűjtöttem a rólam szóló újságcikkeket, édesanyámék sem tették el. Megbeszéltük a dolgainkat, ott és akkor nyilván átgondoltuk az eredményt, hogy mit csináltunk. Utána viszont már jött is a következő feladat. Sportolóként az egyik legnehezebb a megújulás, hogy mindig motivált maradj, mert egy-egy siker után elfog a jóllakottság érzése. De hála istennek, ebből a szempontból is úgy voltam nevelve és szocializálódva, hogy amit kellett, azt megünnepeltem és örültem neki, majd mint egy normális sportoló, mentem tovább, mert még akartam csinálni.

– Könnyen túl tudott lépni a sikereken és a kudarcokon is?
– A sikereken könnyebben, mint a kudarcokon. Utóbbit meg kellett tanulnom kezelni.

– Sikerült?
– A pályafutásom végére igen. Megfizettem a tanulópénzt. Érettségi után Dunaújvárosba kerültem, egy viszonylag kis klubból egy magasabb osztályban szereplő egyesületbe. Jól kezdtem, megkaptam a bizalmat Horváth Ervintől, az elején jól is ment a játék. Majd jött egy meccs, egy helyzet, nem teljesítettem jól, amit rosszul éltem meg. Annyira átmentem önostorozó üzemmódba, hogy gyakorlatilag három hónapig teljesen „satu” voltam. Részcélokat tűztem ki magam elé, hogy a védekezést oldjam meg, legalább az menjen jól, ha már támadásban „bodrizok”, és akkor nálam legyen nulla–nulla a helyzet... Szerencsére megtanultam, amikor nem megy és görcsösen akarsz valamit, vissza kell nyúlnod az alapokhoz, amit legelőször megtanultál a kézilabdáról, mint például felugrásból a rövid alsóba lőni. Elkezdtem magam így újra felépíteni, amiben voltak partnereim, nem azon múlott, hogy a csapattársaim vagy az edzőm nem támogatott. A saját lelki tusámat kellett megvívnom, mert nehezen raktam helyre magamban, hogy az, amit imádok, a kézilabda egyben az egzisztenciámat is jelenti, ez viszont ne tegyen kényszerpályára, mert akkor „megölöm” a játékot, amiért az egészet csinálom.

EZ EGY JÁTÉK, CSAK ÉLVEZZE ÉS ÉLJE ÁT

– Mi lendítette át végleg a holtponton?
– Sok interjúban felidéztem már édesapám egyik mondását: ne felejtsem el, hogy ez egy játék, csak élvezzem, hogy a pályán vagyok és éljem át, akármekkora is a tét és akkor is, ha ez adja a napi betevőmet. Ez a néhány mondata végigkísért egész pályafutásom során. Akkor is erre gondoltam, amikor már befutott játékosként Magyarország legjobb kézilabdázójának választottak, és azt a terhet pakoltam magamra, hogy mivel a szakma megválasztott a legjobbnak, én már nem hibázhatok, ezért csak a legbiztosabb megoldásokat szerettem volna választani. De ez sem működik. El kellett fogadnom, hogy jó formában voltam, amit nyilván értékeltek, viszont attól még ugyanúgy lehetek jó játékos, hogy néha én is hibázom. Ezek a történetek és esetek a pályafutásom végére egymásra rakódtak és kiegyenesedtek.

– Ezt a fajta szemléletet és az édesapjától kapott vezérfonalat próbálja átadni a Nemzeti Kézilabda Akadémián is a fiataloknak?
– Abszolút. Teher mindig van, de tudni kell kezelni. A NEKA-nál megpróbáljuk a gyerekeket élsportolóvá alakítani, a munkánk jelentős hányada mentális rész. Amikor befut egy játékos és reflektorfénybe kerül, nem tud mindenkinek megfelelni, a sikert és a kudarcot is kezelni kell, ahogyan azt is kontrollálni, ha esetleg jobban kritizálnak vagy bántanak valakit. A gyerekeknek folyamatosan azt tanítom, hogy alázat és meló nélkül senkiből nem lesz semmi, alanyi jogon – bármilyen tehetséges is valaki – nem jár magától értetődően a siker. Szakmailag nyilván ezt úgy próbáljuk alakítani, hogy korosztályuknak megfelelően építsük őket. Az elvi hibát nem szeretem, de az olyan hiba, mint hogy valaki rossz döntést hoz vagy egy az egyben a kapussal szemben kihagyja a ziccert, benne van a játékban. Csak ne vigyük tovább magunkkal ezeket a rontásokat, tehát ha támadásban hibázom, azt ne vigyem át a védekezésbe is. A mostani fiatal játékosok szerintem abszolút hajlamosak a megfelelési kényszerre, és szintén nagy erőpróba elé állítja őket, mire ezt is megtanulják kezelni. Azt szoktam nekik mondani, megdolgoztunk ezért, itt vagyunk, a meccs a mi ünnepünk, éljék meg a pillanatokat, bazi sok melóval és alázattal, miközben legyenek exhibicionisták is, hiszen sportolóként muszáj, hogy benned legyen a „meg akarom mutatni magam” érzése, de ne legyél túl arrogáns sem.

A 2000-ES EURÓPA-BAJNOKSÁG DÖNTŐJE BUKARESTBEN

TÚL KÖNNYEN ÉGETNEK MEG SPORTOLÓKAT

– Látja az új Siti Beákat a pályán vagy a balatonboglári akadémián?
– Nem tudom, milyen voltam tizenhárom-tizennégy évesen, amilyen korban most bekerülnek hozzánk a gyerekek. A NEKA-nál szerencsések vagyunk, mert hatalmas hittel és öntudattal jönnek a fiatalok, hogy ők kézilabdázók akarnak lenni. A belső motivációjuk és mozgatórugójuk nagyon erős. A döntés persze az egész családot érinti, mert bentlakásos az akadémia, tehát tényleg elkötelezetten vágnak bele, ami kell is, mert enélkül nem is lehet csinálni. Hiszek abban, hogy olyan gyerekeket nevelünk, akiknek szerencsés esetben tehetséggel, támogatással, ezzel a viszonylag komplex szakmai munkával a hátuk mögött lehetőségük lesz a szép karrierre. De szerencse is kell hozzá, mert anélkül semmi sem működik.

– Évek óta tevékenykedik a hazai utánpótlásban, két részletben hét esztendeig dolgozott a felnőtt női válogatott mellett segédedzőként is. Merre tart a magyar női szakág és milyen jövő előtt áll?
– Az elmúlt években a juniorválogatott eredményeit és szereplését nézve – ami átfedésben van a NEKA-nál végzett munkával is – azt látjuk, hogy tizenhárom fiatal ment tovább a rendszerből, akik tehetségesek. Innentől kezdve a következő lépcső már a játékosok új klubjánál lesz, hogy ott milyen feltételek között dolgoznak tovább, mennyi támogatást és lehetőséget kapnak. Ez egy újabb plató, ahova a gyerekeknek fel kell ugraniuk. Bízunk benne, eljutunk addig, hogy ezek a fiatalok a felnőttválogatottban is stabil játékosokká válhatnak. Azt is látom és nem bántásnak szánom, csak szimplán egy folyamatot érzékeltetek, hogy a hozzánk újonnan érkező gyerekeknél már nagyobb a deficit. Kérdés, hogy ezek a hátrányok a mozgáskultúra és -koordináció kisebb korban történő kialakítása során keletkeznek-e. Ahogyan az is, hogy a mai gyerekek miért telefonnal és tablettel a kezükben mennek szinte mindenhová, vagy például milyenek a testnevelésórák lehetőségei, a tornatermek vagy a tornatanárok. Globálisan nézve tehát ez összetett kérdés. Egyre inkább érzem, hogy vannak problémák a gyerekek alapvető felkészültségi állapotával.

– Az örökzöld kérdéshez, amely szerint érdemes-e a magyar játékosoknak kipróbálniuk magukat külföldön is, miként viszonyul?
– Nem ilyen ember lennék most, ha nem töltöttem volna el két évet külföldön. A siker és a kudarc feldolgozásához, amiről korábban már beszéltünk, nagyon sokat tett hozzá a dániai légióskodásom. Külföldön játszani nem könnyű, nem mindegy, hány éves korban kerül ki az ember, hiszen ismernie kell saját magát. Ha csak az én példámat vesszük: kétezerben mentem ki, huszonhét éves voltam, stabil felnőtt játékos, olimpiai döntő után, és azt gondoltam, kellően erős vagyok már hozzá. Kint mindent újrakezdesz, újjáépíted saját magadat. Nekem sem volt könnyű, lehet, ha tizennyolc évesen igazol át valaki, gyorsabban akklimatizálódik, ugyanakkor ez nem is biztos, hogy kizárólag életkor kérdése. A lelkivilágtól is függ. Én támogatom, hogy valaki próbálja ki magát más országban is. Skandináv fan vagyok, nagyon szeretem, ahogyan a sporthoz állnak. Náluk a sportolás nem egy kiugrási lehetőség. Ott megtapsolnak akkor is, ha rossz vagy, kapsz egy más jellegű, építő kritikát is, de nem szállnak úgy bele az emberbe, mint ahogy adott esetben itthon – mert a sportoló is ember. Bizonyos esetekben nagyon könnyen égetjük meg a sportolókat itthon annak ellenére, hogy nem tudjuk, mi áll egy-egy gyengébb teljesítmény hátterében.

KARL ERIK BÖHN VOLT AZ ETALON

– Mely edzők gyakorolták önre a legnagyobb hatást?
– Többen is vannak a különböző életszakaszaimból. Serdülő kamaszként nem voltam könnyű gyerek én sem, de a nevelőedzőm, Uzsoki Laci bácsi apám helyett apám volt, nemcsak a trénerem. Ott, akkor, nála minden eldőlt a kézilabdás pályafutásom elindulásáról. A következő mérföldkő Zsiga Gyulához köthető, Újvárosban a fiatal, tehetséges játékosból az ő munkája nyomán tudtam stabil és érett felnőtt kézilabdázóvá válni. Mondhatom Laurencz Laci bácsi és Mocsai Lajos nevét is, de két edzőt még feltétlenül kiemelnék. Szabó Edina is nagy hatással volt rám. Már a pályafutásom végén voltam Székesfehérváron, közben elkezdtem a felsőoktatási tanulmányaimat, és Edina ebben is támogatott, megértve, hogy már nemcsak a kézilabda tölti ki a napjaimat nulla-huszonnégy órában. Elképesztő energiái voltak mentálisan és fizikailag is, egy atombomba, Paks kettő, olyan ereje van. Karl Erik Böhntől pedig azt kaptam és tanultam, amit senki mástól. Azt szokták mondani, hogy edzőként a csapatot fel kell emelned magad fölé, és ő ezt a gyakorlatban hihetetlen módon meg tudta valósítani, azzal a nyugodt bölcsességgel, tisztelettel és szeretettel, ami áradt belőle, miközben végig megmaradt vezérnek. Nekem ő etalon volt.

– Azóta, a 2012-es Európa-bajnokságon Karl Erik Böhn szövetségi kapitánnyal és segítőjével, önnel elért bronzérem óta nem járt hasonló magasságban a női válogatott világversenyen. Lehet, ez sem véletlen.
– Minden csapathoz és emberhez meg kell találni a kulcsot. Akkor Karl Erik Böhn hozott egy olyan impulzust és gondolatiságot, ami új volt a magyar játékosoknak. Nem biztos, hogy csak ez játszott közre abban az eredményben. Ez az ostor és a nyalóka effektus: engeded is a játékosokat szabadon, de a túl hosszú póráz sem jó, érezni kell, mikor ereszted vagy húzod rövidebbre, mikor kell jönnie az ejnye-bejnyének. Minden edzőnek ez az Achilles-sarka, hogy ezeket a helyzeteket hogy tudja kezelni. Ez az egyik kulcs, jól kell balanszíroznod, a másik pedig, hogy csapaton belül az egyénekhez is máshogy kell hozzáállni.

EZT A RUHÁT NEM ERŐLTETI MAGÁRA

– Lesz valaha Siti Beáta felnőttcsapatnál vezetőedző?
– Nem.

– Ezt meglehetősen határozottan rávágta.
– Nem tudok „genya” lenni a felnőttekkel, ami bizonyos szituációkban viszont éppen hogy szükséges. Én inkább a kompromisszumkész megoldások híve vagyok, ezt a gyerekeknek is mondom. Nagyon ritkán kiabálok egyébként, bár azért előfordul. Velem sem üvöltöztek gyerekkoromban, de lehet, van olyan, akinek meg ez kell. És a felnőtteknél, főleg, ha magas szinten dolgozol, néha igenis az asztalra kell csapni, erre is szükség van, csak egy idealizált világban fordulhat elő, hogy keménység nélkül is megy. Ebben viszont én nem feltétlenül vagyok jó, és mivel ez nem az én „ruhám”, így, ha magamra erőltetném, nem lennék hiteles benne. Amikor felnőttcsapatoknál másodedzőként dolgoztam, a vezetőedzőt igyekeztem úgy támogatni, hogy tompítsam az esetleges – szándékosan vagy spontán kialakult – konfliktusokat, újra egymás felé irányítani az érintetteket. Ezt viszont jól csináltam, csinálom. A vezérszerepet ugyanakkor nem kívánom magamnak a felnőtteknél.

– Az előttünk álló tíz évben mivel lenne elégedett szakmailag? Amire szívesen gondolna vissza a következő kerek születésnapon.
– A mostaniak közül lesznek olyan tanítványaim, akiknek addigra már elvileg be kellene futniuk kézilabdásként, ezért azzal lennék elégedett, ha azt mondanák, hogy tök jók voltak azok a gondolatok, amelyeket ebben az interjúban is felhoztam, hogy ezt is így tanultam, meg azt is anno tőlünk. De jusson eszébe az is, ha már rálépett erre az útra, minden nehézségével együtt se akkora teherként élje ezt meg, és ahhoz, hogy így érzi, én is hozzá tudtam adni. Mert ez azt jelentené, hogy kvázi teljes emberré neveltem, szakmailag révbe ért, aki mentálisan is megállja a helyét – ez utóbbi az elsődleges.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 23-i lapszámában jelent meg.)