Isabella Rezende az NB I/B mellett a brazil női kézilabdaválogatottnak is segít

– Mindig úgy tervezted, hogy a kézilabda után erőnléti edzőként folytatod?
– Lényegében igen, attól a perctől kezdve, hogy bekerültem az egyetemre. Hiszen Brazíliában nagyon nehéz profi játékossá válni. Természetesen mindig az volt a legnagyobb álmom, hogy egyszer a válogatottban játszhassak, de Brazília óriási, és nagyon ritkán adódik lehetőség profi karrierre. Így meg kellett találnom a módját annak, hogy – ugyan más területen, de - a kézilabdával kapcsolatban maradjak, és erre az egyik tökéletes lehetőség az volt, ha erőnléti edző leszek.

– Hogyan kerültél Szigetszentmiklósra?
– Portugáliában éltem, ahol lehetőségünk volt az európai Erasmus programban részt venni. Akkor egy helyi kézilabdaklubban, a Colegio Gaiában dolgoztam, ahol találkoztam egy magyar játékossal, aki Portóba jött az Erasmus program keretein belül. A csapatnál sokat hallottunk róla, így megkértük, hogy játsszon nálunk. Amikor már a klubunkban volt barátok lettünk, elmondtam neki a kézilabda és a Győr iránti szenvedélyemet. Erre azt felelte, ha bármikor Magyarországra mennék szóljak neki, örülne, ha ott dolgoznék. Ezután megtudtam, hogy az Erasmus programot én is meg tudom Magyarországon csinálni, úgy gondoltam, a fenébe is, ez jó esély arra, hogy belevágjak, és ott dolgozzak. Megkérdeztem tőle, el tudnám-e végezni a programot az ő klubjában, ami a Szigetszentmiklós volt. Nem sokkal később már egy interjút egyeztettem a vezetőséggel, akik aztán fel is vettek. 2021-ben kerültem ide, és amint letelt az egy év, megkérdezték, hogyan tervezem a továbbiakat, szeretnék-e ott maradni, mert ha igen, akkor felvennének. Így azóta is itt dolgozom.

– Milyen az itteni közeg? Szeretsz az NBI/B-ben dolgozni?
– Nagyon szeretem az itteni környezetet, a klubot, a játékosokat és a stábot is. Teljes mértékben befogadtak, már az elejétől kezdve nagyon kedvesek voltak velem, tényleg, mint egy nagy család. Az elején volt egy nehezebb időszakom a nyelv miatt, viszont onnantól, hogy mindenkivel megismerkedtem, és egy kicsit megtanultam magyarul, a dolgok elég simán mentek. Az itteni légkör nagyon közvetlen és barátságos módját teremti meg a munkavégzésnek, még akkor is, ha profibbak akarunk lenni. Viszont, ez egyben nehéz helyzet is, hiszen, ha profibbá akarunk válni, akkor sajnos nem tudsz mindenkivel családként foglalkozni. Mi pedig természetesen szeretnénk az első osztályba kerülni, de tudjuk, hogy az odáig vezető út hosszú. Mostanra, azt gondolom a másodosztályban szerepelni is nagyon jó, hiszen magas az NB I/B szintje. Határozottan szeretnénk fejlődni, de azzal is elégedett vagyok, ahol most tartunk.

– Amikor megkeresett a brazil válogatott, mi volt az első reakciód?
– Ami minden, a sportágáért szenvedélyesen élő embernek lett volna: pokolian sírni kezdtem, nem hittem el, hogy ez velem történik. Kiderült, hogy a szövetségi kapitány korábban már hallott rólam, rám keresett az interneten, olvasott az itteni munkámról, és látta, hogy feljutottunk a harmadosztályból a másodikba. Kis ideig ellenőrzött, amiről fogalmam sem volt.

– Bíztál benne, hogy valaha is megkeresnek hazád válogatottjától?
– Nem! Mármint, természetesen ez volt az álmom, kézilabdázóként mindenképpen szerettem volna a válogatottba bekerülni, de idővel tudtam, hogy így nem fogok eljutni oda. Majd szakemberként is ez lett az életem, így megmaradt, mint legnagyobb álmom és célom, de erre most akkor sem számítottam. Úgy terveztem, hogy talán öt év múlva lesz rá esély, de végül most történt meg. Azt hiszem, talán csak több időt akartam adni magamnak, de most úgy érzem, hogy minden a megfelelő időben kezdődött. Főleg úgy, hogy közben Szigetszentmiklóson, és a TF kosárlabdacsapatánál is dolgozom. Emiatt sokszor az emberek felfigyelnek rám, és azt mondják, „hűha ez a lány tud valamit”, és remélem, hogy a válogatottnál is ezt érezték irántam.

– Mekkora nehézséget jelent, hogy egyszerre ennyi helyen dolgozol?
– Alapvetően szeretek mindent jól megtervezni a számítógépemen. Több mappám és fájlom van a különböző munkáimhoz, és biztos vagyok benne, hogy amint felveszem a tempót, minden olyan lesz, mintha mindig is így csináltam volna.

– Azóta már el is töltöttél egy hetet a brazil válogatott összetartásán. Hogy érezted magad?
– Csodálatosan, de közben ideges voltam, és egy kicsit féltem is. Az érzelmek kavalkádja volt. Az összetartás Portugáliában volt, nagyon jól fogadtak, kedves volt mindenki, de persze szuper komoly munka folyt. Szeretek beszélni, kommunikálni, megkérdezni a játékosokat, hogy érzik magukat, mi a véleményük, ez gyorsan közelebb hozott hozzájuk. A második napon már mindenki viccelődött.

– Korábban már meséltél a Győr iránti szeretetedről, most pedig látom a táskádon is a logójukat. Az összetartáson találkoztatok Bruna de Paulával, vagy esetleg ismertétek már egymást?
– Sajnos Bruna nem volt ezen a héten, viszont a következőn ott lesz. Mivel új olimpiai ciklus van, így az edzőnk elsődleges célja az volt, hogy új játékosokat teszteljen. Viszont, korábban az egyik EHF Final4-on kicsit megismerkedtem vele, akkor még a Metz-ben játszott. Egy brazil zászlóval a kezemben néztem a meccset, majd miután megszerezték a harmadik helyet, Bruna és Adriana Cardoso kölcsönkérték, hogy fotózkodhassanak vele. Ezt a győri hátizsákot egy korábbi szigetszentmiklósi játékostól kaptam. Segítettem a válla rehabilitációjában, és mindig mondtam neki, hogy hatalmas Győr-rajongó vagyok, ő pedig ezzel köszönte meg a segítséget.

– Mi az, amit szeretnél még ebben a sportágban elérni?
– Egyik nagy álmom, hogy Győrben dolgozhassak. A másik az olimpia. Valamint érmet szerezni a világbajnokságon, és alapvetően továbbra is jó munkát végezni a válogatottban. Szóval Győr, olimpia és a világbajnokság, ez az a három pillér. A lehető legnagyobb dolgok.